Boszniai választások: Az összefércelt ország

szerző
Bojtár B. Endre
publikálva
1998/38. (09. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bosznia-Hercegovinát nem könnyű összerakni: amikor csak teheti, és ha hagyják, felfeslik a varrás mentén. Az egységet lennének, elvileg, a hét végén megtartott választások is erősíteni; az eredményekről azért nem számolunk be, mert a hétfői lapzártakor még csak annyit tudni, hogy mindenki győztesnek kiáltotta ki magát (az első, nem hivatalos eredmények kedden kezdenek csordogálni). Ezért ez a cikk nem is az eredményekről szól, hanem azokról a folyamatokról, jelenségekről, amelyek ezeket a választásokat megelőzték.

Bosznia-Hercegovinát nem könnyű összerakni: amikor csak teheti, és ha hagyják, felfeslik a varrás mentén. Az egységet lennének, elvileg, a hét végén megtartott választások is erősíteni; az eredményekről azért nem számolunk be, mert a hétfői lapzártakor még csak annyit tudni, hogy mindenki győztesnek kiáltotta ki magát (az első, nem hivatalos eredmények kedden kezdenek csordogálni). Ezért ez a cikk nem is az eredményekről szól, hanem azokról a folyamatokról, jelenségekről, amelyek ezeket a választásokat megelőzték.

Arról, hogy milyen nehéz dolga lehet a nemzetközi közösség főmegbízottjának, Carlos Westendorpnak akkor, amikor együttműködésre kell bírnia azokat a szerb, horvát és bosnyák politikusokat - akiknek alapvető érdekük, hogy ne működjenek együtt - azért, hogy működőképessé tegyen egy olyan országot, amely lakóinak többsége nem hisz abban, hogy ez az ország valaha is működőképes lesz, arról furcsa módon magyar politikusok tudnának sokat mesélni, ha történetesen nem lennének réges-rég mind halottak. Bosznia-Hercegovina első, a képviseleti elven alapuló választási törvényét és modern alkotmányát ugyanis magyar emberek írták, és magyar hivatalnokok próbálták - a mostani viszonyokhoz kísértetiesen hasonló körülmények között - alkalmazni, vagy inkább alkalmaztatni az érdekeltekkel. Igaz, ezek a magyar szakértők és hivatalnokok az Osztrák- Magyar Monarchia szolgálatában álltak, és mindez századunk messzi első évtizedében történt; úgyhogy inkább vegyük szemügyre azt, hogy mire fel, milyen intézményekbe és hogyan választott Bosznia-Hercegovina 2,7 millió szavazópolgára a múlt hét végén.

Intézmények

Azokat az állami intézményeket, amelyekbe a népakarat most képviselőket ültetett, az 1995 novemberében megkötött daytoni egyezmény hozta létre. Bosznia-Hercegovina Köztársaság területén (amelynek határai a háború előtti Jugoszlávia szocialista tagköztársaságáéval egyeznek meg) három államféleség is funkcionál (bár Westendorp elődje, a svéd Carl Bildt nem is olyan rég azt jegyezte meg, hogy 110 kicsiny etnikai diktatúra működik e számos konfliktustól barázdált vidéken, és evvel feltehetőleg a járásokra célzott - de biztos túlzott). Az egyik, a virtuálisan létező, az egységes és multikulturális és integráns (azaz teljes egész) Bosznia-Hercegovina Köztársaság (RBiH). Ennek az államnak kétkamarás törvényhozása van; az alsóházba 42 képviselőt választanak listán, az egész ország területén, a felsőházba pedig mindhárom etnikum öt-öt képviselőt delegál. Ez az intézmény hivatott az ország külkapcsolatait, vám- és pénzügyeit irányítani, valamint a menekültek ügyét megoldani. Vagy inkább lenne hivatott - de erről később.

A második összboszniai intézmény a háromfős elnökség. Õket közvetlenül választotta a hét végén a nép, és minden valószínűség szerint egy bosnyák, egy horvát és egy szerb lesz köztük: nem mintha bármiféle külön törvény szabályozná az elnökség etnikai összetételét (mint tette ezt például az első, 1990-es választási törvény, az akkor még héttagú elnökség esetében). A mostani választási szabályok csak azt mondják ki, hogy egy ember csak egy elnökségi tagra szavazhat. Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a bosnyákok (a háború előtt az összlakosság 43 százaléka) bosnyák jelöltre szavaztak, a szerbek (33 százalék) szerbre, a horvátok (17 százalék) horvátra, és mivel egyetlen etnikai közösség szavazatait sem osztották meg ugyanahhoz a közösséghez tartozó rivális jelöltek annyira, hogy a győztes közülük kevesebbet kapjon, mint a másik két etnikum által másodiknak kihozott jelöltek, a három nemzet közötti paritás az elnökségben mintegy önmagától adódik. Ami nyilván így is helyes. Ennek a testületnek az elnöke egyébként az állam legfőbb közjogi méltósága, és mindeddig Alija Izetbegovicnak hívták. A következő 16 hónapban lehet, hogy másképp fogják: a négy évre választott elnökség tagjai ugyanis nyolchavonta fogják egymást váltani ezen a poszton, és a választási szabályok azt is megszabják, hogy ha eddig ő volt az elnökség elnöke, akkor legközelebb csak a két másik nemzetiségű jelölt után kerülhet sorra. A rotációt egyébként ezen a poszton az előző, 1990-es, színtisztán hazai gyártmányú alkotmány is előírta, ám azt Izetbegovic a körülmények sajnálatos alakulására hivatkozva nem tartotta be: az 1990-es választást követően 1991 decemberében kellett volna a posztját átadnia az elnökség egy szerb tagjának, de hát akkor a boszniai szerbek már nem vettek részt Bosznia-Hercegovina állami életében. (Azt már tényleg csak a legmegátalkodottabb kozmopoliták gondolhatják, hogy a körülmények netán azért alakultak sajnálatosan, hogy Izetbegovicnak ne kelljen átadnia az elnökséget.)

Bosznia-Hercegovina területén az egységes, integráns köztársaságon kívül még két államféleség található: területének 51 százalékán a Bosnyák-Horvát Föderáció, 49 százalékán a boszniai Szerb Köztársaság (RS). Mindkettőnek van saját parlamentje, kormánya, elnöke és elnökhelyettese: ők azon törvényhozási és végrehajtói hatalmat gyakorolják e két államocskában, al-államban, amiket a köztársaság megfelelő szervei - a daytoni megállapodás értelmében - meghagynak nekik. A két entitás polgárai a múlt hét végén e parlamentek képviselőire is szavaztak (csak a sajátjukéira persze), valamint a szerb entitás polgárai köztársaságuk elnökére és elnökhelyettesére is. (A föderáció elnökét és annak helyettesét a föderáció parlamentje választja.)

De mi értelme van mindennek?

A fordulat

A daytoni egyezmény abból a feltételezésből indult ki, hogy Bosznia-Hercegovina egységes állam marad - akkor, ha Bosznia-Hercegovina politikai vezetői is úgy akarják. Megteremtette az állami életnek azokat a kereteit, amelyekben a három nemzeti közösség vezetői együttműködhetnek, garanciákat, ellensúlyokat és fékeket kreált, megakadályozandó, hogy fontos döntések szülessenek valamely nemzeti közösség akarata ellenére, és jelentős autonómiát is biztosított mindegyiknek. És sokáig úgy tűnt, hogy a nemzetközi közösség ennyiben marad saját magával. A katonák, az IFOR, majd az SFOR vigyáztak, hogy a bennszülöttek ne essenek megint egymás torkának, a civil politikusok, közvetítők, megbízottak pedig tétlenül hagyták, hogy a bosnyák, szerb és horvát vezetők - ahelyett, hogy "együttműködnének" - szabadon garázálkodjanak saját kis nemzetállami szemétdombjaikon: nemhogy a menekültek visszatérését akadályozzák, de a szabad mozgást is; szabotálják az olyan közös állami intézmények létrehozását, mint a nemzeti bank, a vasút; a nemzetközi segélyeket elcsenjék; egypárti klientúrájukat zavartalanul juttassák javakhoz; gátlástalanul terrorizálják a sajtót és politikai ellenfeleiket, és egyáltalán, saját nemzeti közösségeiken belül helyre kis klerikális-nacionalista diktatúrát építsenek ki.

És ez így ment. Egy darabig.

A fordulat 1997-ben következett be, feltehetőleg akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a rengeteg pénzbe kerülő nemzetközi szerepvállalás semmilyen kézzelfogható eredményt nem hoz, és Bosznia egy milliméterrel sem került közelebb ahhoz a demokratikus, többnemzetiségű országhoz, amit Dayton vizionált. Az összekötő csoport leváltotta a tesze-tosza Bildtet, az addigi főmegbízottat, és helyébe a holland származású spanyol szocialista politikust, egykori külügyminisztert, Carlos Westendorpot nevezte ki. Westendorp az összekötő csoport 1997 decemberi értekezletén elérte, hogy kiterjesszék a főmegbízott Daytonban kapott jogkörét, és munkához látott.

Oszd meg, és utálkozz

Az összboszniai parlament és a kollektív elnökség akkor már két éve képtelen volt olyan egyszerűnek tűnő kérdésekben dűlőre jutni, mint a köztársaság zászlója, címere és himnusza, az egységes pénz bevezetése és a központi pénzkibocsátás, a vasútvonalak működtetése, hogy a két entitás közös kiadásaihoz szükséges közös bevételek begyűjtéséről ne is beszéljünk. Rendezetlen volt a menekültek hátrahagyott ingatlanjainak tulajdonlása is: ezeket mindkét entitásban (ténylegesen mindháromban, hiszen az elvben egységes föderáción belül sem volt szabad mozgás a horvát és a bosnyák részek között) az állami szervek kisajátították, azaz ellopták. A szerb, horvát és bosnyák hatóságok eltérő rendszámtáblákat bocsátottak ki, ami az átjárást gyakorlatilag lehetetlenné tette, hiszen a másik nemzethez tartozó utazókat rögtön azonosították a helyi erők, s ha tehették, nyomban meg is dorgálták. Mindezekről a kérdésekről 1996 eleje és 1997 vége között hosszas alkudozások folytak a bosnyák, horvát és szerb politikusok között, minden látható eredmény nélkül. Westendorp viszont nem sokat tökölt. Amikor az általa (illetve szakértői által) kidolgozott zászlótervek közül a parlament egyiket sem fogadta el, azt mondta: így is jó. Akkor holnaptól az lesz, amelyik nekem tetszik. És az lett. A bosnyák ellenőrzés alatt álló Nemzeti Bankot egy tollvonással megszüntette (addig a horvátok a horvátországi kunával, a szerbek a jugoszláv dinárral fizettek), és bevezette a mindhárom részen érvényes konvertibilis márkát. Privatizációs törvényt léptetett érvénybe a parlament ellenében; a hivatala által kidolgozott médiatörvényt ezután már minden érintett fél elfogadta. A közlekedési minisztériumok megkerülésével kötelezővé tette az egységes rendszámtáblák használatát a köztársaság egész területén. Törvény született arról, hogy a menekültek ingatlanjait nincs joga kisajátítani senkinek: ezzel teljesült a menekültek visszatelepülésének egyik alapvető jogi feltétele. Belepiszkált az igazságszolgáltatásba, helyreállíttatta a vasúti forgalmat a két entitás között. Az addig hébe-hóba, de leginkább sehogy sem ülésező összboszniai parlamentnek és kormánynak állandó székhelyet jelölt ki Szarajevóban, munkájukat rendszeressé tette. Hivatalnokokat, képviselőket váltott le, olyanokat is akár, akiket a "nép" választott meg: mint például a háború során szinte kizárólag horvát nemzetiségűvé vált hercegovinai kisváros, Stolac polgármesterét. Amikor az elűzött bosnyákok megpróbáltak visszatérni házaikba, a csőcselék heveny lövöldözéssel és gyújtogatással igyekezett jobb belátásra és távozásra bírni őket. Pero Raguz, a város első embere ezt ölbe tett kézzel nézte. Westendorp megüzente neki: mennie kell. Ha nem ment volna, rendőrökkel viteti el. Ha a rendőrök nem viszik el, Raguz pártjával, a HDZ-vel viteti el. Ha a HDZ sem viszi el, a pártot törli a választási listáról.

Raguz távozott, még rendőröket sem kellett hívni.

Az elit megtörése

Westendorp, akit a nacionalisták nemzeti hovatartozásuktól függetlenül gyarmatosítónak, alkirálynak, protektornak csúfolnak, és gyűlölnek is rendesen, kísérletet tett arra is, hogy megtörje annak a három nacionalista elitnek a hatalmát, amely 1990-ben többé-kevésbé demokratikusan került hatalomra Boszniában, és amelyek aztán - a részben saját maguk által is megcsinált háború miatt - már soha többé nem mérették meg magukat szabad választásokon. Arra, hogy a boszniai választók nagy számban ne a saját etnikai pártjaikra szavazzanak, vajmi kevés az esély - erre még a háború előtt is dőreség lett volna számítani, hát még most. Az viszont már korántsem mindegy, hogy ezek az etnikai pártok milyenek. Westendorp célja az, hogy a bosnyák-muzulmán Demokratikus Akciópárt (SDA), a szerb Szerb Demokrata Párt (SDS) és a horvát Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) mellett olyan alternatív bosnyák, szerb és horvát pártokat támogasson és juttasson - demokratikus úton - befolyáshoz, amelyek nem muzulmán nemzetállamban, illetve szerb meg horvát kisebbségben gondolkodnak (ha bosnyákok), és nem akarják felszabdalni Boszniát azért, hogy (ha szerbek) Kelet-Boszniát Szerbiához, Hercegovinát pedig (ha horvátok) Horvátországhoz csatolják. Westendorp tehát a három nemzeti közösség belső viszonyainak pluralizálásában látja a megoldást, és ebben, meg kell hagyni, szép eredményeket ért el - főleg a boszniai szerbek körében.

Az akkori hírszerzési elemzések jók voltak, és a nemzetközi gyámok ott támadtak, ahol kellett: egymás ellen fordították Biljana Plavsicot és a háborús bűnös Radovan Karadzicot. Kettejük közül, ugye, Plavsic asszony volt szalonképesebb, ezért az ügyben eljáró nyugati politikusok úgy tettek, mintha nem emlékeznének előéletére, arra, hogy az asszonyság a hardliner boszniai szerb politikusok sorait erősítette (ő volt az, aki anyai csókkal köszöntötte a csapatai élén Bijeljinába bevonuló - majd ott csapataival gyilkoló - Arkant). Plavsic, nem utolsósorban a nemzetközi támogatásnak köszönhetően, az RS elnöke lett. Nem egykönnyen; az amúgy is felbőszült háborús bűnös Karadzic és köre (elsősorban Momcilo Krajisnik, az RBiH elnökségének szerb tagja, akit nyugodt szívvel nevezhetünk a rejtőzködésre ítéltetett háborús bűnös Karadzic politikai szárnyának), a palei geng ellenállt, de a túlerőt legyőzni nem lehetett. És most a túlerőt tessék szó szerint érteni: az SFOR lefegyverezte és felszámolta az RS egyes - Plavsicékra potenciális veszélyt jelentő - különleges rendőri alakulatait, segített leleplezni egy az elnök asszony közelében tevékenykedő hírszerző hálózatot, szemét a boszniai szerb hadseregen (VRS), ujját a ravaszon tartotta. Plavsic aztán tette a dolgát: kibaszta Gojko Klickovic miniszterelnököt, akinek helyébe Milorad Dodik, a független szocdemek (SNSD) elnöke került. Megszelídült a VRS is, Manojlo Milovanovic tábornok, honvédelmi miniszter idén májusban az RS parlamentjének ülésén határozottan kiállt az elnök és a kormányfő mellett, márpedig a hadsereg támogatása egy a háborút ki sem heverő - és még mindig a rendkívüli állapotra emlékeztető körülmények között élő - országban általában a stabil kormányzás jele szokott lenni. Amikor az SFOR az RS területén háborús bűnösöket tartóztatott le, Plavsic csak annyit berzenkedett, amennyit a belpolitikai hangulat megkívánt (lózungokat mondott, de a gyámok megértéssel fogadták - a letartóztatások pedig folytatódtak). Plavsic és Dodik működésének egyik legfontosabb állomása - az újjáépítéshez szükséges pénzek megszerzésén túl - a korrupció elleni harc: sorra derülnek ki, hogy mely állami cégek loptak el milliókat, a térségben annyira kedvelt német márkában számolva. Szabad ténykedésük záloga - bár a radikálisok és az SDS folyamatosan bírálták őket - masszív parlamenti többség és jóindulat volt. A hét végén az RS istenadta népe mondott véleményt róluk, az viszont biztos, hogy ha a nemzetközi közösségen múlna, úgy a duó a helyén maradna.

Westendorp és a nemzetközi közösség favoritja a boszniai horvát politikusok közül a leköszönő kollektív államelnökség horvát tagja, Kresimir Zubak volt, aki idén nyár elejéig még a HDZ-ben muzsikált, hogy aztán váratlanul megalapítsa az Új Horvát Kezdeményezés (NHI) elnevezésű formációt, és ennek első embereként fusson neki az elnökségi tagválasztásnak. Zubak eddig nem tűnt ki az egységes Bosznia iránti különös elkötelezettségével, inkább a Tudjman-rezsim hű követőjeként igyekezett botot dugni a boszniai küllők közé. De aztán megjavult. Ami feltehetőleg az állásába kerül majd: az előzetes eredmények szerint a horvát szavazópolgárok többsége egy bizonyos Ante Jelavic nevű hadfira, a Jugoszláv Néphadsereg egykori hadnagyára, a HDZ új elnökére adta a voksát. A különösen Hercegovinában népszerű Jelavic győzelme ugyan azt jelenti, hogy Boszniában továbbra is a Tudjman-féle felosztogató politika érvényesül majd, ám a horvátoknak ezúttal legalább volt kik közül választaniuk. És ennek talán lesznek következményei a későbbiekben.

Az első ötéves terv

Westendorp szerint a Nyugat befolyása Boszniában most van a csúcson. Célja, amint azt számtalanszor nyilatkozta, a szabad piacgazdaság és a stabil demokrácia megteremtése Boszniában - azért, hogy a nemzetközi közösség nyugodt lélekkel hagyhassa magukra az ország lakóit -, eszközei a pénz és az erő. Az erőt a NATO vezette SFOR egységei biztosítják, akik ugyan nem szívesen végeznek rendőri feladatokat, de a háborús bűnösöket letartóztatják, és különben is, mit szépítsük, megszállva tartják az egész országot. A pénzt mások adják: 48 ország és 30 nemzetközi szervezet. A májusi donor-konferencián 1,25 milliárd dollár jött össze - legtöbbet az EU adta (262 millió USD), majd az USA (242 millió), Japán (120 millió) és a Világbank (100 millió) -, és az adakozók ezúttal is elmondták, milyen területeken várnak jobb teljesítményt. Azt szeretnék, ha az al-államok jobban együttműködnének a Hágában székelő, a háborús bűnösök felett ítélkezni hivatott törvényszékkel; ha a menekültek zavartalanul hazatelepülhetnének; ha a nemzeti entitások jobban együttműködnének; ha nem feledkeznének meg a valódi strukturális és makroökonómiai változások szükségszerűségéről; ha... Tennivaló akad elég. Az ötévesre tervezett első ciklus végére Bosznia mintegy 5,1 milliárd dollárt kell hogy az újjáépítésére kapjon, és ez idő alatt egy a külföldi befektetők számára is vonzó, önfenntartó gazdasági légkört kell teremteni. A folyamat még az elején tart, innen szép nyerni.

Westendorp alapfeltételezése - vagy ha nem az övé, de a daytoni egyezményé mindenképpen; végső soron Westendorp nem filozófus, hanem hivatalnok - az, hogy a háborúért nem a nép meg a nép archaikus, vad ösztönei és vérszomja, hanem a rossz törvények meg a rossz, zsarnok politikusok a felelősek, akik a másik etnikai csoporttól való félelem felkeltésével szerezték a hatalmukat, hogy a félelem aztán agressziót, az agresszió pedig újabb, immár megalapozott félelmet szüljön; hogy a háború nem az 1990-ben kitört és a többpártrendszerben testet öltő demokrácia, hanem épp ellenkezőleg, az igazi demokrácia hiánya miatt következhetett be.

Nemes elvek, szó se róla. Nem biztos, hogy igazak. Viszont másmilyenekre bajosan lehetne bárminő politikát alapozni. Az ugyanis nem politika lenne. Hanem háború.

Bojtár B. Endre

(közreműködött: Makai József)

szerző
Bojtár B. Endre
publikálva
1998/38. (09. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra