Baleset Lyukóbányán: Kilenc kicsi indián

szerző
Bojtár B. Endre
publikálva
1998/36. (09. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Valaki miatt meghalt egy ember. Farkas Istvánnak hívták, harminckét éves volt, és TMK-lakatosként dolgozott Lyukóbányán, a Miskolc fölötti szénbányában. Amikor idén május 21-én az egyik vágatban, háromszáz méterrel a föld alatt hegesztőpisztollyal szét kellett vágnia egy kaparóteknőt, a vasdarab alá rejtett paxit felrobbant. Farkas István a helyszínen meghalt, két munkatársa közül az egyik fél fülére megsüketült, a másik is nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett.

Valaki miatt meghalt egy ember. Farkas Istvánnak hívták, harminckét éves volt, és TMK-lakatosként dolgozott Lyukóbányán, a Miskolc fölötti szénbányában. Amikor idén május 21-én az egyik vágatban, háromszáz méterrel a föld alatt hegesztőpisztollyal szét kellett vágnia egy kaparóteknőt, a vasdarab alá rejtett paxit felrobbant. Farkas István a helyszínen meghalt, két munkatársa közül az egyik fél fülére megsüketült, a másik is nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett.

A szénbányászat Lyukóbányán nagyjából a következőképpen folyik. A környékbeli falvakból, Miskolcról, de még olyan távolabbi településekről is, mint Kazincbarcika, a sárga meg a kék busz meghozza a műszakot. A műszak átöltözik, bányászlámpát vételez, elfogyasztja kávéját a kantinban (25 HUF), majd komótosan az akna liftjéhez sétál. A lógósabbja komótosabban (ez az első turnussal a mélybe szállók véleménye). A lift 6 m/sec sebességgel leviszi őket a 300 méter mélyen fekvő tárnába, ahol kisvonatra ülnek, azt követően pedig némi gyaloglás után elérnek a frontfejtéshez. A fejtés robbantással kezdődik: a robbantómesterek elhelyezik az egyenként 10 dekagramm súlyú paxitrudacskákat a furatokban, majd felrobbantják őket. A marófej ezután kikaparja a lerobbantott szenet, amit a csillések csillékre tesznek, és a csillék meg a felszínre szállítják. A szenet a felszínen osztályozzák: a nagyobb darabokból lesz a lakossági szén, a rosszabb minőségűből meg az erőművi, amely a tiszapalkonyai és a kazincbarcikai erőműveket fűti. Ez utóbbiak - akárcsak Lyukóbánya maga - az Applied Energetical Systems (AES) nevű multinacionális vállalat tulajdonában vannak, amely az 1995-ös energiaipari privatizáció során tett szert rájuk. A bányára - amint azt az AES Lyukóbánya skót igazgatója, Derek Paton a Narancsnak elmondta - eredeti szándékuk ellenére. Lyukó az egyetlen szénbánya az erőműveket a világ számos pontján birtokló cég tulajdonában, amit azért vették meg mégis, mert nélküle az erőműveket sem adta volna annak idején a kormány.

A műszak nyolc óra elteltével liftbe száll, a felszínen lezuhanyozik, polgári ruhát ölt, felszáll a menetrend szerinti kék és sárga buszokra, és otthonába tér. Ez előreláthatólag 2003-ig megy majd így: az AES ugyanis csak addig birtokolja a bányát. Hogy utána ki gondoskodik majd az 1400 ember munkahelyéről, és hogy szállítanak-e majd a buszok bányászokat Lyukóra egyáltalán, nem tudja senki.

(A liftkezelőt főcsatlósnak hívják.)

Feltételezések

A kaparóteknőt (a leginkább futószalagként elképzelhető láncosvonszoló egyik darabja ez) azért kellett volna Farkas Istvánnak szétvágnia, hogy a felszínre lehessen hozni, és eldobni vagy beolvasztani: a fejtés során amortizálódott gépalkatrészeknek már csak ez a sorsuk. Arról, hogy a paxit hogyan került a kaparóvas alá, csak feltételezéseink lehetnek. Egyes feltételezések valószínűbbnek tűnnek, mint mások. Takács Tibor szakszervezeti vezető szerint előfordulhatott például az is, hogy a robbantáskor fel nem robbant paxitrudacskát a marófej kikapta a szénfalból, és félrelökte, egyenesen az ócskavas alá. A rendőrségi vizsgálat arra a szakértői következtetésre jutott, hogy Farkas Istvánt 0,8-1 kg súlyú robbanószer robbantotta fel: márpedig nyolc vagy tíz töltet paxit véletlenül nem gurulhat ugyanarra a helyre. Valaki odatette.

Ez a valaki börtönbe fog kerülni.

Már ha valaha is fény derül a kilétére.

A rendőrségi vizsgálat - amint azt Daragó László, a BAZ megyei rendőrkapitányság alezredese és a nyomozás vezetője lapunknak nyilatkozta - "ismeretlen tettes ellen foglalkozás körében elkövetett, halált okozó gondatlan veszélyeztetés" ügyében folyik. E feltételezés szerint tehát a paxitdugdosó csak lusta volt: a műszak kezdetekor vételezett és a műszak alatt fel nem használt robbanóanyagot nem akarta visszavinni és leadni, további bányászati célú felhasználását cipelés és papírmunka nélkül kívánta megoldani. Azonban tény az is, amint arra a miskolci rendőrtiszt felhívta a figyelmünket, hogy a városban van piaca a paxitnak. Meg lehet vásárolni, és pecázni vele mondjuk (de jól jöhet a kiskertművelőknek is, kutat ásni). A paxitot csak a bányászatban használják, úgyhogy ahhoz, hogy a vásárlókhoz kerüljön, előbb el kell a bányából lopni. Az, aki paxitot lop, a robbanóanyaggal való visszaélés bűntettét követi el. Ha arról a valakiről, aki miatt meghalt Farkas István, az is bebizonyíttatik, hogy a paxitot el akarta lopni, halmazati büntetésként akár nyolc év börtönt is kaphat. Ha nem egyedül tette, társai bűnsegédnek minősülhetnek. És előfordulhat, hogy azoknak is a bíróság előtt kell magyarázatot adniuk cselekedeteikre, akik csak tudtak róla.

A rendőrségi vizsgálat mindeddig nem hozott eredményt. És nem is valószínű, hogy fog. A rendőrség igyekezett a lehetséges gyanúsítottak körét a lehető legjobban leszűkíteni: megállapították, hogy a robbanóanyagot valamikor a balesetet megelőző 4-6 hétben tették a kaparóvas alá. Ám ebben az időszakban vagy hatvan ember fordult meg azon a fejtésen: vájárok, csillések, lőmesterek. Bár az előírások szerint a paxittal csak a lőmesterek bánhatnak, nem zárható ki, hogy valaki más is hozzáférhetett: például úgy, hogy egy paxitos láda véletlenül nyitva maradt. De tárgyi bizonyítékok nincsenek, és nem is lehetnek.

A tettes vagy tettesek csak akkor bukhatnak le, ha feladják magukat.

Vagy valaki feldobja őket. Már ha valaki ismeri a személyüket.

Ki mit tud?

A paxitlopás mikéntjét nem ismerjük, gyakorlatára is csak közvetett bizonyítékok állnak a rendelkezésünkre. Nem tudjuk, hány ember kell hozzá, nem tudjuk, hány ember vehet benne részt, és amikor a társait rajtakapja, hány bányász néz félre, és miért: vajon félelemből-e, cinkosságból vagy azért, mert nem tekinti véteknek; nem tudjuk, hogy a bányászok miként vélekednek a paxitlopókról. Csak annyi biztos, hogy léteznek. Meg az, hogy Magyarországon néhány évvel ezelőtt egy egész nemzetgazdaság alapult a munkahelyi lopásokon, amit a rendszer nemcsak eltűrt, de szinte még bátorított is. Csak szerencsésebb munkahelyeken ebbe nem halt bele senki.

Derek Paton, a skót mindenesetre abból a feltételezésből indult ki: lehet, hogy van olyan személy, aki ismeri az elkövetőt: "néhány bányász talán tudhat valamit", mondta az igazgató a Narancsnak. Paton a rendőrségi vizsgálattól függetlenül szeretné megtalálni a paxitdugdosót, elsősorban azért, hogy "semmi ilyesmi ne fordulhasson elő még egyszer a bányában", és hogy az emberek megtanulják, mi az egyéni felelősség. És hogy aztán senki ne lopjon többé paxitot. (Arról egyébként, hogy a paxitot lopják a bányából, először akkor szerzett tudomást, amikor nemrég valaki lebukott a szajréval Miskolcon.) Első lépésként a nyomravezetőnek félmillió forint jutalmat ígért, valamint anonimitást: ez utóbbit hiába, hiszen nyilván nem hallgathatná el a tanú nevét a rendőrség előtt. Aki a paxitdugdosót neki feldobja, az feldobja a rendőrségnek is, nincs mese (hacsak Paton nem akar hamisan tanúzni); és még az is lehet, hogy az informátor maga is bajba kerül. Nem csoda, hogy a felhívásra senki nem jelentkezett a megadott telefonszámon, sőt a plakátot le is tépték néhányszor. (A plakáttépkedő a rossz nyelvek szerint Takács Tibor volt, aki a Narancsnak határozottan cáfolta ezt az értesülést; bár a menedzsment egy másik intézkedéséről - amiről még szó lesz - mint "háborús tisztogatásról" beszélt; persze csak képletesen. Maguk a bányászok a jutalom meghirdetésén nem háborodtak fel különösképpen: ha a rendőrség ebben az új világban naponta tesz ilyet, miért ne tehetné meg Paton is.) Valamint: Paton július 3-án két frontfejtésen leállította a termelést, és a munkásoknak felajánlotta, hogy szabadságra mehetnek. Bár a leállást sokan - köztük az ügyről tudósító újságírók - igyekeztek drámaivá stilizálni, Takács Tibortól azt tudtuk meg, hogy a bányászokat súlyos anyagi veszteség nem érte, ha nem akartak, nem mentek szabadságra sem, és a végül is egy hónapig tartó munkaszünet a túltermelési nehézségekkel birkózó céget sem döntötte romba. Paton szerint a munkaszünetre azért volt szükség, hogy a bányászok elgondolkodjanak azon, min kéne változtatni, hogy megtanuljanak a biztonságra koncentrálni, és hogy legyen szusszanásnyi idejük az AES alapelveit (tisztesség, becsület, szociális felelősség és jókedv) elsajátítani. Ha Paton fenyegetésnek szánta a leállást, úgy hamar meghátrált, hiszen a bánya augusztus 4-én újraindult, és a tettes sem lett meg (amint Takács fogalmazott: "nem árulták el egymást a bányászok"); az emberek meg leginkább azt kérdezgették maguktól, hogy miért az AES négy alapelve az, amire a szüleik is tanítják őket. ("Meg akarnak nevelni minket, úgy látszik, neveletlenek vagyunk" - kommentálta némi iróniával az AES törekvéseit Takács.)

A vizsgálat során az is kiderült, hogy összesen kilenc lőmesternek lehetett köze ahhoz a nyolc vagy tíz rúd paxithoz, amely Farkas Istvánt megölte. Paton átnézette a nyilvántartásukat (a robbanószer felhasználásáról pontos kimutatást kell a lőmestereknek vezetniük), és arra a megállapításra jutott, hogy a bizonylati fegyelem gyenge. A legtrehányabb lőmestert - Dányi Tibort - azonnali hatállyal elbocsátotta (Dányi munkaügyi bírósághoz fordult, döntés egyelőre nincs). A többi nyolcnak ultimátumot adott: bizonytalan időre felfüggesztette őket, és kilátásba helyezte az eltávolításukat is. Arra az esetre, ha az, aki a paxitot a kaparóteknő alá rejtette, nem kerül elő. Paton számára közömbös a paxiteldugó szándéka, hogy elvinni és eladni akarta-e (nem is állítja ezt), vagy csak lusta volt, és a robbanószert később a bányában használta volna fel, rendeltetésének megfelelően. Neki a tettes kell, hogy megbüntethesse, és hogy rendet tudjon tenni a cégénél. De ha nincs meg a tettes, ő - az igazságszolgáltatással szemben - megteheti, hogy az elbocsátással megbüntesse azokat is, akikre a büntetőjog szempontjából csak a gyanú árnyéka vetül, hiszen - a vállalat szempontjából - ők sem ártatlanok.

A tettes lelkét, ha a társait kirúgják a hallgatása miatt, már nyolc család bajba kerülése is terhelni fogja.

A bányászok hallgatnak

Varga János, a kilenc lőmester egyike egy műszakban dolgozott Farkas Istvánnal. "A tüdejét is kitette az a gyerek", mondja az áldozatról Varga, aki nagyon szeretné, ha megtalálnák az elkövetőt. Hisz az nem ő. És nem is tudja, hogy ki. Viszont bele van keverve a dologba. Varga szerint nem biztos, hogy a tettes egyedül volt, és nem biztos az ellenkezője sem. Amit viszont biztosan tud, az a következő: tizenhét éve dolgozik a bányában, és most a semmiért, ártatlanul ki akarják rúgni. Eredeti szakmája géplakatos, az elhelyezkedésre csekély az esélye. Varga valószínűnek tartja, hogy a nyolc lőmester egyikének van köze a balesethez (azaz nem vájár vagy csillés lopta meg valamelyiküket, és dugta el a paxitot). Azért a két lőmesterért viszont, akivel egy műszakban dolgozik, a tűzbe teszi a kezét: velük beszélt a balesetről, és kölcsönösen biztosították egymást, hogy semmi közük hozzá. A többi lőmesterrel nincs kapcsolatban: "csak ablézoláskor találkozunk", mondja Varga (ami a műszakváltáskor lebonyolított rövid, szakmai konzultációt jelenti). A menedzsment a saját tehetetlensége miatt áll bosszút rajtunk, szögezi le a harmincas éveiben járó, diszkrét aranyláncot viselő férfi. Azok a dolgozók, akikkel nap mint nap együtt dolgozik, állítása szerint nem néznek rá ferde szemmel, bár tudja, hogy más dolgozók már gyilkosozták le őket a hátuk mögött. De önszántából nem fog elmenni a bányából, az egyszer szent.

Meg az is, hogy nagyon nagy szarban van.

A bányászok, azok például, akik egy műszakban dolgoztak a föld alatt vele, maguk is szeretnék, ha fény derülne Farkas István halálának körülményeire. Viszont igazságtalannak tartják a kilenc robbantómester ellen hozott intézkedéseket. Legalábbis ezt állították róluk mindazok, akikkel Lyukóbányán beszéltünk. Maguk a bányászok nemigen kívánták megosztani velünk nézeteiket. Érdeklődésünkre, egy halk "nem tudok én semmit" elmormolása után, sietős léptekkel és a földre sütött tekintettel távoztak a kantinból. Az akna előtt az egyikük még megjegyezte: "Mindig csak a melóson csattan az ostor. Pedig azokat kéne megbüntetni, akik miatt ez megtörténhetett." Aztán, a beszélgetést mintegy befejezettnek nyilvánítva, a liftajtóhoz lépett. Amikor - másoktól, a bányában - arról próbáltunk érdeklődni, hogy vajon mitől félnek a bányászok, a menedzsmenttől, egymástól, az újságíróktól, vagy csak ösztönösen elzárkóznak mindenkitől, aki e zárt közösség működésének és belső viszonyainak a titkait firtatja, a reakció ugyanez volt. A bányászok hallgatnak az esetről. Arról, hogy miért hallgatnak, nemkülönben.

További intézkedések

Derek Paton még júniusban meglátogatta az áldozat özvegyét és három gyermekét. Elmondása szerint annyira megrázta az albérletben élő család nyomorúságos helyzete, hogy rendkívüli segélyként egy teljesen berendezett lakást vásárolt nekik. A segély értéke 3,1 millió forintra rúgott: ennek töredékét a szakszervezet gyűjtötte Farkas Erikának. Túlnyomó részét a cég állta.

A temetésen valaki meg is jegyezte: lám, az embernek meg kell halnia ahhoz, hogy a családja sorsa rendeződjön.

A menedzsment a balesetet követően kiválasztott vagy egy tucat dolgozót - irodait és fizikait vegyesen -, akiknek az lett a dolguk, hogy munkások közt járva a vezetést tájékoztassák a munkások gondjairól, problémáiról, és hogy közvetítsék az AES értékeit a munkások felé. Az ő dolguk az is, hogy segítsenek a dolgozókkal való egyenlő elbánás elvét érvényre juttatni, függetlenül attól, hogy a dolgozó vezető munkakört tölt-e be, vagy segédmunkás.

Valamint hogy segítsenek megszilárdítani a fegyelmet. "Nem akarom, hogy a baleset után minden a normális kerékvágásban folytatódjék", mondta Paton. "Ugyanis az a kerékvágás nem volt normális."

Amikor Varga Jánostól azt kérdezzük, hogy hogyan tekintene a közösség arra az emberre, aki kiadná Farkas István halálának okozóját, azt feleli, hogy a bányászok a gyilkossal együtt közösítenék ki azt is, aki a gyilkost börtönbe juttatja.

A vamzert, ahogy Varga fogalmazott. Ez egy ilyen társadalom, tette még hozzá.

*

Paton a baleset után megszigorította a robbantások feltételeit: nemcsak a nyilvántartásokat kell pontosan vezetni, de minden robbantómestert felügyel egy felügyelő.

Azóta Lyukóbányán nagyságrendekkel kevesebb paxit fogy.

A szénkitermelés változatlan intenzitással folyik.

Bojtár B. Endre

szerző
Bojtár B. Endre
publikálva
1998/36. (09. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra