Más tárgyaló felek sírva fakadtak, amikor David Trimble, az ulsteri unionisták (Ulster Unionist Party, UUP) vezetője végül is belement az alkuba, megint mások súlyos átkokat mennydörögtek, és Isten bosszújával fenyegetőztek; és voltak (vannak) olyanok is, akik egy percre sem hitték el, hogy a békeszerződés valaha is alkalmas lesz arra, hogy a minimum kalkuló is harmincéves polgárháborútól barázdált kis tartományt normális hellyé alakítsa.
De nézzük a dolgot magát, az oslói (palesztin-izraeli) és a daytoni (szerb-horvát-bosnyák) békeszerződések után a harmadikat a sorban.
A felek
A dokumentumot Bertie Ahern ír és Tony Blair brit miniszterelnök írták alá az ír, illetve a brit kormány nevében. A tárgyalások többi résztvevője ezt nem tette meg, jóllehet a szerződés tartalmával ők is egyetértettek: a szerződésben foglaltakat ugyanis Észak-Írország és Írország lakosságának külön, de egy időben tartott népszavazáson (előreláthatólag május 22-én) kell majd megerősítenie. És ha ez megtörténik, az ír és a brit kormányok és törvényhozások hozzáláthatnak majd azokhoz a valóban korszakos jelentőségű alkotmánymódosításokhoz, amelyek révén megvalósulnak a békeszerződés posztulátumai. (Még akkor is, ha brit alkotmány speciel nincs. De ezen ne akadjunk fenn, nagyobb dolgokról van itt szó.) A népszavazás sikeréhez persze az is kell majd, hogy a tárgyalássorozaton részt vevő északír pártok vezetői meg tudják győzni először saját pártjaik tagságát, majd a tartomány lakosságát a szerződés hasznáról, hogy ezt a cuccot el tudják adni a népnek. És nem biztos, hogy ez simán fog menni.
Vegyük példának okáért az Ír Sziget katolikus nagyközönségét: mégpedig az írországi íreknek és az észak-írországi íreknek (felekezetükre nézvést: katolikusok) azt a nem elhanyagolható hányadát, akik titkon vagy nem is annyira titkon abban reménykedtek, hogy az 1920-ban megosztott sziget egyszer úgyis egyesülni fog. A helyi terminológia szerint ők a nacionalisták (akik ezt a célt politikai eszközökkel vélték elérhetőnek) és a republikánusok (akik ezért harcolni is hajlandók voltak - már ha az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg terrorját épp harcnak akarjuk nevezni). Nos, ők a jelek szerint - egy időre legalábbis - kénytelenek lesznek megszabadulni politikai idée fixe-üktől. Írországban ugyanis a békeszerződésről tartott referendummal együtt népszavazás lesz arról is, hogy megváltoztassák-e az ír alkotmány két, nyíltan irredenta passzusát is - mégpedig a békeszerződésben foglaltaknak megfelelően. Amely békeszerződés azt szögezi le, hogy a sziget két részének egyesítése csak békés és demokratikus úton, az írországi és az észak-írországi lakosság külön beleegyezésével jöhet létre. Azaz: az esetleges egyesülésről nem a sziget együttes lakossága dönt (amely esetben az egész sziget katolikus többsége feltehetően megszavazná), hanem a két rész külön: amely esetben Észak-Írország protestáns többsége az egyesülést nyilván megakadályozná.
Ez az elv nem annyira az - elmúlt harminc évben amúgy is sokat szelídült - írországi irredentizmus lába alól húzza majd ki a talajt, mint inkább az észak-írországi republikánusokat fosztja meg mozgalmuk alapvető célkitűzésétől. Az IRA és politikai szárnya, a Sinn Féin (Mi Magunk) politikai raison d´étre-je éppenséggel nem volt más, mint a sziget egyesítése, "a demokratikus szocialista egyesült Írország" megteremtése és a "brit gyarmati uralom felszámolása", akár erőszak árán is. Márpedig ennek most lőttek.
Bár meglehet, evvel a lövés-dologgal óvatosabban kellene viccelődni.
A republikanizmusvégnapjai
Arra, hogy a Sinn Féin vezetői és köztük is első emberei, Gerry Adams és Martin McGuinness miért egyeztek bele a megosztottság és az észak-írországi brit fennhatóság fenntartásába, több magyarázat is lehetséges. (Adams és McGuinness egyébiránt expressis verbis még nem foglaltak állást a békeszerződés mellett. Sőt: a hét végi nagygyűléseken hitet tettek az egyesült Írország mellett. Viszont híveiket megfontoltságra és türelemre intették, és a békéről papoltak. És ez sokatmondó.) Az egyik, a jóhiszemű magyarázat szerint a Sinn Féin és az IRA belátták, hogy az erőszak nem vethet véget a brit uralomnak, és ezért másféle, alkotmányos politizálásra van szükség. Ha akarjuk, Adams életrajzában éppenséggel találhatunk az alkotmányos politizálás iránti vonzalmát alátámasztó részletet: 1986-ban, három évvel azután, hogy a Sinn Féin elnökének választották, a párt nagyrészt az ő nyomására képviselőt küldött az ír parlamentbe (ez addig nem volt divat). Az a tény pedig, hogy Adams 1968-tól az IRA-ban is nagy ívű karriert futott be (és ennek a néhány börtönben eltöltött év éppúgy része volt, mint bizonyos 1973-as, terrorista gyilkosságokban való állítólagos aktív részvétel), csak növelte tekintélyét a republikánus közösségen belül. Adams, ha valamiért, hát épp makulátlan terroristamúltja miatt tudja majd elfogadtatni a republikánusok többségével az erőszakmentes politizálás szükségességét. Ebből a perspektívából nem a brit kormány, a brit hadsereg, a brit rendőrség vagy épp az északír protestánsok, vagy a lojalista terroristák, hanem épp Adams lesz az IRA felszámolóbiztosa. És ebben az esetben az obsitos terrorista államférfiként végzi majd: a republikánus hadfiból nacionalista politikus lesz, aki az ő közreműködésével létrehozott intézményekben tölt majd be állami hivatalt és gyakorol hatalmat.
A második magyarázat szerint a Sinn Féin és az IRA csöppet sem jóhiszeműen fogadja majd el a békeszerződést. A türelmesebbek közülük abban bíznak, hogy ha nem is ma az övék, de holnapután az unokáiké lesz majd az egyesült Írország, mert a katolikus lakosság előbb-utóbb túlnépesedi majd a protestánsokat Észak-Írországban. Hogy a dugásversenyt úgyis ők nyerik. E teóriákat egyes népesedési statisztikák igazolják, mások cáfolják: az viszont tény, hogy hasonló esetre - amikor a demográfiai realitásokat némi spéttel ugyan, de követi a politika -tudunk néhány példát. (Hogy messzebbre ne menjünk, Erdély juthat az eszünkbe; vagy Kosovo jövője esetleg.) Más, türelmetlenebb republikánusok meg azért fogadják el a békeszerződést, mert tudják, hogy úgysem lesz belőle semmi. Sőt. A békeszerződés rendelkezik a politikai foglyok tervezett szabadon bocsátásáról, az eleddig protestáns többségű rendőrség, az RUC reformjáról, valamint, igaz, általánosságban, a rendfenntartás normális társadalmakra jellemző szintjének kívánatosságáról is. (Ez utóbbiból éppenséggel a brit katonaság távozása is következhet.) Az IRA - eme interpretáció szerint - csak erre vár: arra, hogy csatlakozzanak hozzájuk most rabláncra fűzött bajtársaik, a protestánsok pedig védtelenné váljanak - és ekkor megkezdődik a végső leszámolás. Az unionista közösség egyébként épp ettől tart a leginkább. David Trimble, a legnagyobb unionista párt vezetője a tárgyaló felek közül utolsónak adta be a derekát. A szerződés ugyan előírja, hogy a terrorszervezeteket két éven belül le kell fegyverezni, de ennek pontos mikéntjét már nem; és a Sinn Féin semmi biztatót nem mondott. (Trimble végül is az utolsó tárgyalási napon, egy Tony Blairtől - feltehetőleg épp a fegyverbeszolgáltatások ügyében - kapott írásos garancia hatására mondott igent.)
És végül az is előfordulhat, hogy a republikánus közösség Adams útmutatásai ellenére is nemmel szavaz majd a referendumon. Az első jelentések szerint az IRA mezei tagjai közül sokan nem támogatják a békeszerződést; az IRA-nál szélsőségesebb katolikus terrorszervezetek (az INLA például) pedig már a tárgyalások alatt is heveny gyilkolászással juttatták, kifejezésre kifogásaikat (lásd: Szemet szemért, MaNcs, 1998. január 8.; Most vagy soha, MaNcs, 1998. március 12.). (A szerződés viszont ebben az esetben is súlyos csapást mérne a republikánus mozgalomra: megfelezné mintegy.)
De tegyük fel egy pillanatra, hogy még a Sinn Féin is komolyan gondolja a dolgot: és vegyük szemügyre, hogy mit kaptak szent céljuk feladásáért cserébe, és mit kapott Észak-Írország félmillió katolikus lakója.
Észak-Írország belülről
A békeszerződés száznyolc fős, demokratikusan és arányosan választott Nemzetgyűlést irányoz elő a tartomány számára. Ilyen törvényhozása soha nem volt Észak-Írországnak: ami parlamentje volt 1974-ig, abba többségi rendszerrel választották a képviselőket, akik valahogy mindig protestánsok bírtak csak lenni, és fő feladatukat a katolikus lakosság vegzálásában látták. A katolikusok persze így is kisebbségben lesznek a Nemzetgyűlésben: ám akaratuk érvényesüléséről a fontos kérdésekben különféle rafinált egyensúlyi mechanizmusok gondoskodnak. A Nemzetgyűlésnek lesznek bizottságai; és lesz a Nemzetgyűlésnek felelős végrehajtó hatalma is. Ezen intézmények tagjait az etnikai arányok figyelembevételével választják meg a Nemzetgyűlés tagjai. Lesz első miniszter, és lesz neki helyettese: az előbbi a legnagyobb párt vezetője (tehát David Trimble, valószínűleg), az utóbbi meg a legnagyobb katolikus párté, a nacionalista Szociáldemokrata Munkáspárté (John Hume). Gerry Adamsnek valami jó kis miniszteri poszt néz ki a szabályok szerint. A Nemzetgyűlés jogköre természetesen korlátozott lesz: csak annyi törvényhozói és végrehajtói hatalmat gyakorolhat, amennyit a brit parlament lead neki. És hogy ebbe például a rendőrség vagy a bíróságok, vagy a katonaság, vagy az adók ellenőrzése beletartozik-e majd valaha, még nem tudjuk. Egyelőre mindenesetre nem.
Az ír dimenzió
A Nemzetgyűlés létrehozása nem az egyetlen engedmény a tartomány katolikus lakóinak. A szerződés szól egy közös ír-északír miniszteri tanács felállításáról is. Ez a testület nem választott: tagjait az ír parlament és az északír Nemzetgyűlés delegálja, s jogkörei sem túlságosan szélesek. Dublin ily módon nem "szólhat bele" a tartomány dolgaiba az északír delegáció beleegyezése nélkül: márpedig az északír delegációban ott lesznek a protestánsok is. A miniszteri tanács szerepe leginkább a koordinációra korlátozódik, olyan kevéssé izgalmas területeken, mint az állat- és növényegészségügy, az infrastruktúra fejlesztése, a turizmus, a halászat. És ha a miniszteri tanács puszta léte engedmény is az északír katolikusoknak, tényleges kompetenciáinak szűk körével inkább a protestánsok lehetnek elégedettek.
Mindenki eladó
A szerződés, első blikkre, gyönyörű darabnak tűnik. Pedig megalkotói nem tettek mást, mint tudatosították magukban azt a tényt, hogy Észak-Írországban vannak republikánusok, nacionalisták, unionisták és lojalisták. Hogy mindenki az, aki: és nem az, akinek az ellenfelei mondják őt. A szerződés - a politikai foglyok szabadon bocsátásának lehetőségével - a terrorszervezeteket veszi meg, protestánsokat és katolikusokat egyaránt; a brit fennhatóság tényleges szavatolásával az unionistákat; a hatalommegosztással és egy igazságosabb alkotmányos berendezkedés ígéretével a katolikusokat.
Most már csak azoknak kéne ezt belátniuk, akiket a szerződés boldoggá akar tenni.
Bojtár B. Endre
