De lesz-e valaki most, illegális hadsereg, terroristák támogatását élvező szakszervezet, netán az alkotmányosság mezében pöffeszkedő politikai párt, amely zátonyra tudja futtatni a nagypénteken Belfastban aláírt nagypénteki - mások szerint belfasti - egyezményt? Lapzártakor még nem tudni. Amit viszont már tudni, az, kis túlzással, a következő.
Korlátozott jogkör
Az északír nemzetgyűlést 108 fő alkotja majd. Kompetenciái nem lesznek túlzottan széles körűek; a tartomány dolgaival eddig foglalkozó londoni kormányhivatal, az Északír Iroda (Northern Ireland Office) és egy sarki mosoda jogköreit veszi át, s ezek jobbára olyan ártatlannak tűnő területekre terjednek ki, mint az egészségügy, az oktatás, a mezőgazdaság, a társadalombiztosítás vagy a télikabátok vegytisztítása. A nemzetgyűlés természetesen nem dönthet külpolitikáról és hadügyekről, és nem hozhat a rendőrséget érintő törvényeket sem (mindezen kérdések mentén húzódnak az északír konfliktus leglátványosabb törésvonalai); tény viszont, hogy lesz némi önálló költségvetése, és hogy a belfasti egyezmény nem zárja ki, hogy egyszer az erőszakszervezetekkel és az igazságszolgáltatással kapcsolatos döntések is a nemzetgyűlés fennhatósága alá tartozzanak. Azt azonban már most kizárja, hogy a bőrös-virsli-kvóta meghatározásába a nemzetgyűlés valaha is beleszóljon.
A nemzetgyűlésbe, ismét csak a belfasti egyezmény értelmében, az Ír Köztársaságban dívó - és Nagy-Britanniában mindeddig nem használt - arányos rendszer szerint választottak képviselőket: azért, hogy mind a protestáns (unionista, lojalista), mind a katolikus (nacionalista, republikánus) közösség számarányának többé-kevésbé megfelelő képviselethez jusson. (A választók nem egyszerűen pártlistákra szavaztak, hanem a választókerületekben induló jelölteket rangsorolták; ha egy jelölt megkapta a megválasztásához szükséges első helyeket - ezt a mennyiséget egy matematikai képlet segítségével számolták ki -, akkor az azon a mennyiségen felül a rá adott első szavazatok második preferenciája volt érvényes.) Ez a szisztéma többé-kevésbé le is képezte a tartomány etnikai összetételét: összesen 58 unionista és 42 nacionalista jelölt került be a parlamentbe (a nyolc, magát egyik kategóriába sem soroló képviselő mellett), ami megfelel a lakosság durván 2/3-1/3 protestáns-katolikus arányának. Politikai értelemben azonban sem a protestáns, sem a katolikus oldal nem egységes.
Ki kicsoda? És mit gondol?
A protestáns oldalon a képviselők nagyjából két táborra oszlanak: az egyik támogatja a belfasti egyezményt, a másik meg nem. Az elsőhöz David Trimble Ulsteri Unionista Pártja (UUP) és 28 képviselője tartozik, valamint a Progresszív Unionista Párt (PUP) két honatyja: mindösszesen harminc fő. A UUP - a képviselők számát tekintve - megnyerte a választást, támogatottsága azonban a korábbi választásokhoz képest jelentősen csökkent. Trimble érvei - hogy tudniillik az egyezményt azért kell elfogadni, mert a) szavatolja Észak-Írország és Nagy-Britannia egységét; b) az alkotmányos politizálás útjára tereli a republikánus terrorszervezeteket, és ezáltal véget vet a polgárháborúnak; c) és ezért érdemes politikai hatalomhoz juttatni a nacionalista (katolikus) közösséget - távolról sem győztek meg minden unionista szavazót. A kétkedők inkább Paisley tiszteletesre (DUP, Demokratikus Unionista Párt), valamint a UUP-ből kivált néhány független, egyezményellenes unionista jelöltre szavaztak, akik szerint a) az egyezmény által kreált közös ír-északír egyezmények elfogadhatatlanok, mert a jövendő egyesült Írország alapját rakják le; b) a republikánus terrorszervezetek nem adták le a fegyvereiket, és semmilyen garancia nincs arra, hogy ezt megteszik; c) a terrorcselekményekért elítélt rabok két éven belüli szabadon bocsátása a terroristák megjutalmazása; d) és mindez törvényszerűen vezet a háború kiújulásához.
Ezek a képviselők, akik fő feladatukat az egyezmény által létrehozott intézmények - köztük a nemzetgyűlés - munkájának szabotálásában látják, huszonnyolcan vannak. Mind a UUP képviselői, mind az egyezményellenes unionisták közösek abban, hogy nincs kapcsolatuk protestáns paramilitáris szervezetekkel: van viszont a PUP két képviselőjének, David Ervine-nak és egy Billy Hutchinson nevű férfiúnak; ez utóbbi 1975-ben, pelyhes állú terrorista korában két ártatlan katolikust lőtt hátba, amiért is 16 évet ült. (De jó útra tért aztán.)
A katolikus oldalon John Hume pártja, a Szociáldemokrata és Munkáspárt (SDLP) 24, Gerry Adams Sinn Féinje (az IRA politikai szárnyának mondják, ugyebár) 18 mandátumot szerzett. A két párt végső célja - elvben legalábbis - közös: Írország és Észak-Írország egyesülése, de legalábbis valamiféle föderalizálása. Az eszközök tekintetében azonban ég és föld a két párt: a választásokon rendre a katolikus lakosság többségének szavazatait megszerző SDLP kizárólag alkotmányos eszközökkel, erőszak nélkül munkálkodik, míg a Sinn Féin és az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) vagy hetven éve effektíve háborúban áll Nagy-Britanniával. (Meg avval, aki véletlenül arra vetődik.) A belfasti egyezményt mind a két párt elfogadja: az SDLP mert a) a béke híve; b) azt gondolja, hogy a katolikus lakosságot sújtó diszkrimináció ellen politikai eszközökkel lehet a legjobban harcolni; c) és mert arra számít, hogy Észak-Írország második legnagyobb politikai pártjaként az egyezmény megfelelő súlyt és hatalmat biztosít neki. Arról, hogy a Sinn Féin miért fogadja el a belfasti egyezményt, még nem tudunk biztosat: de erről később.
Önbevallás
Mi következik a mandátumok fönt ismertetett arányából a nemzetgyűlés működésére és az egyezmény sorsára nézve?
A törvényhozás lényeges kérdésekben csak 60 százalékos többséggel hozhat döntést, mégpedig úgy, hogy mind az unionista, mind a nacionalista képviselők 40-40 százalékának "igen" szavazatát bírja. Ez a szabály hivatott megakadályozni azt, hogy valamelyik etnikai közösség akarata ellenére születhessen bármiféle törvény. Arról, hogy ki unionista, és ki nacionalista, illetve ki egyik sem, maguk a képviselők vallanak: az etnikai önminősítés a rendszer elengedhetetlen része. (Ez meglehetősen borult dolognak tűnhet kívülről: mintha a magyar parlamentben be kéne vallani, hogy ki a magyar, a zsidó, a sváb, a cigány, netán a református vagy a katolikus; a különbség annyi, hogy míg Magyarországon ez csak néhány protonáci fejében politikai választóvonal, addig Észak-Írországban valóban az etnikai megosztottság határozza meg a politikát: nem tudomást venni róla lehetet- és célszerűtlen.) A lényeges kérdések körét részben az egyezmény jelölte ki (ilyen az első miniszter - a miniszterelnök - és helyettesének megválasztása, a házszabály, a költségvetés), részben a házszabály fogja, de harminc képviselő petíciója nyomán bármely más törvényjavaslat felkerülhet erre a listára. Ahhoz tehát, hogy a nemzetgyűlés munkája megbénuljon (ami az unionista képviselők egy részének bevallott célja), az összesen 58 unionista képviselőből 35-nek a szavazata szükséges: ennyi ellenzője viszont nincs az egyezménynek.
Mit tesz a Sinn Féin?
Legalábbis egyelőre.
És itt van a kutya eltemetve. Az egyezménypárti unionisták és vezetőjük, David Trimble a béketárgyalások során és a választási kampányban végig azt hangoztatták, hogy nem hajlandók a Sinn Féinnel addig egy politikai levegőt szívni, bratyizni a nemzetgyűlésben, a kormányban, bárhol, amíg az IRA be nem szolgáltatja a fegyvereit, vagy legalábbis el nem kezdi az önleszerelést. Ahhoz viszont, hogy David Trimble-ből első miniszter lehessen, nemcsak az SDLP és a UUP, de a Sinn Féin támogatása is szükséges; mint ahogy a nemzetgyűlés minden fontos, 60 százalékos döntéséhez szükség van a republikánus képviselők szavazataira. A Sinn Féin bevonása a békefolyamatba és jelenléte a nemzetgyűlésben már eddig is mély válságot okozott az unionista politikai közösségen belül: Trimble-t sok volt harcostársa tartja árulónak a (volt) terroristákkal való egyezkedés miatt. Ha a Sinn Féin a következő hetekben nem enged a fegyverleadások ügyében, és például azt hazudja (mert a hazudozásra amúgy is elég erős hajlama van neki), hogy már bocsánat, de nekünk semmi közünk az IRA-hoz, és nekünk nincs is fegyverünk, akkor várhatóan további UUP-képviselők hagyják el David Trimble táborát. És állnak át azokhoz, akik a pokolba kívánják az egyezményt, a nemzetgyűlést, Tony Blairt, és akikben tutira lehet bízni, ha a cél a polgárháború kiújulása.
A nemzetgyűlés és az egyezmény sikere most tehát a Sinn Féinen múlik. Ha igazi céljuk csak az ellenség meggyengítése, az unionista politikai közösség megosztása és szétzilálása, az IRA nem kezdi el a fegyverek beszolgáltatását. Ha a következő hetekben ez a folyamat elindul, akkor a nemzetgyűlés megválasztja a minisztériumok vezetőit, beüzemel az ír-északír végrehajtó testület, az Észak-Dél Tanács, és elkezdődik a terrorcselekményekért elítélt foglyok szabadon bocsátása.
És a végén még Észak-Írországból normális és unalmas hely lesz, amelynek viselt dolgai az égvilágon senkit nem fognak érdekelni.
E perspektívába még belegondolni is szédítő.
Bojtár B. Endre
