Kétszer két órán át ámított el két telt házat Archie Shepp a múlt szombaton a Trafóban. A legnagyobb élő dzsesszzenészek egyike ő (rövid pályaképét lásd előző számunkban), az első koncert közönsége ennek megfelelően jobbára olyan korosodó dzsesszrajongókból állt, akik már csak minősített esetben mozdulnak ki hangfalaik mellől. Shepp mintha megérezte volna ezt: nem lalázta le a dolgot, fújt nagy erővel négy álló órán át, és énekelt is, ha úgy hozta a kedve, voltak régi slágerek, mint a Mamma Rose, volt Monk (Round Midnight) és Ellington, és volt hamisítatlan boogie-woogie is rogyásig. Az idős művész, ha lankadt kissé, vagy belényilallt a reuma, magasított sámedlijére kucorodott pihenni – addig közeli munkatársai, úgymint Wayne Dockery basszista, Steve McCraven dobos, Richard Clements zongorista és Carol Cass énekesnő szórakoztatták az egybegyűlteket. A művész a koncert másnapján ült le mikrofonunk elé. (Horace Parian, szokott zongoristája betegség miatt maradt egyébként az óceán túlpartján.)
– Régebben mintha nem énekelt volna ennyit.
– Annak idején nem vittem túlzásba az énektanulást. A zongoratanárom szokta volt mondogatni, hogy ha már nem gyakorlok eleget, akkor legalább énekeljek, a hangom nem rossz. És énekeltem is. De az igazi szerelmem a szaxofon volt. Akkoriban az énekeseket nem gondolták komoly zenésznek.
– Olyan véletlenszerűnek tűnik, hogy mikor zendít rá.
– Sok fekete énekes természetes tehetség, főként a bluesban, de a popban meg a rapben is, ezért tűnhet így. Kétszer operálták az ajkamat, és mikor a közönséggel dolgoztam, arra lettem figyelmes, hogy több bulira hívnak, ha éneklek. Ezek a standard dalok csak nemrég váltak a repertoárom részévé, ez tény. De már a hatvanas években is énekeltem, a Mamma Rose időszakában. Akkor az éneklés a költészettel kapcsolódott össze, amolyan énekelt felolvasóestek voltak ezek inkább. De a blues mindig is vastagon benne volt abban, amit csináltam.
– Más volt ez a blues a hatvanas, hetvenes években. Most hagyományosabb bluest énekel.
– Most úgy éneklek bluest, ahogy a pályám elején. Amikor Cecil Taylor mellé szegődtem, kiköpött, hagyományos blueszenész voltam. Akárcsak az apám. Bendzsózott, soha nem is játszott mást, csak bluest. Az ötvenes években, a pályám elején én is ebben nőttem fel, ezt már akkor tudtam, amikor még semmi mást. Azt a zenét, amit a nevemmel hoznak összefüggésbe, csak jóval később kezdtem el játszani.
– Hogyan jött a fordulat?
– Nem volt hirtelen fordulat. Philadelphia, ahonnan származom, akkoriban hemzsegett a tehetséges, nagy zenészektől. Bobby Timmons, Lee Morgan, Coltrane hihetetlenül kiművelt muzsikusok voltak, és a környezet inspirált. Bár tény, hogy már tinédzserkorom óta érdekelt, merre lehet elmozdulni a bluesból. Ezért vettem zongoraleckéket. No meg mert futotta a családi büdzséből. Rettentően imponált Erroll Garner meg Dollar Brand. És elkezdtem szép lassan tanulni. Nem úgy volt, hogy na, feljövök New Yorkba, és úgy fújok majd, mint Coltrane. A blues kissé korlátozott műfaj. Mint a klasszikus zene. Bizonyos motívumokat használsz, bizonyos motívumokat nem. El kellett mozdulnom a bluesból azért, hogy most visszataláljak hozzá, talán egy kicsit több tudással felvértezve.
– És sikerült is szép messzire eljutnia a, nevezzük így, free felé. Sokat játszott Cecil Taylorral, közreműködött Coltrane néhány olyan, már a vad korszakából származó lemezén, mint a Major Works vagy az Ascencion.
– Mit tegyünk, ebből éltem akkoriban. Ez persze csak vicc. Nagyon hittem abban a zenében, és része volt az akkori idők politikai légkörének. Politikai aktivista voltam, és hittem abban, hogy a zenémmel hatni, változtatni tudok. Még mindig hiszek benne.
– Érdekes, hogy játszott Cecil Taylorral, Coltrane-nal, de a free harmadik nagy alakjával, Ornette Colemannal soha.
– Ismertem Ornette-et, és nagy hatást is gyakorolt rám, főként mint zeneszerző. Van néhány fantasztikus kompozíciója, a Sphinx, a Lonely Woman vagy a Blessing. Ezek mind forradalmi újdonságok voltak. Amikor Ornette New Yorkba érkezett, én már Cecil együttesével játszottam, és emlékszem, micsoda hatást gyakorolt ránk Ornette. Azt, amit ő csinált, egyszerűbb volt megérteni, mint amit mi. Törekedett is az egyszerűségre, a melodikusságra meg arra, hogy a hagyományosabb afroamerikai formákkal is ritmusokból építkezzen. Cecil zenéje viszont az európai zene egyes mozzanatait is magába foglalta, ami a közönséget néha zavarta. Akkoriban Ornette zenéje nagyban befolyásolta a zeneelméleti gondolkodásomat. Ma már kevesebbet foglalkozom ilyesmivel, de akkor nagyon fontos volt.
– Saját lemezein soha nem ment olyan messzire, mint Coltrane vagy Eric Dolphy.
– Mert nem is ugyanarra indultam el. John szerintem a huszadik század technikailag legképzettebb zenészei közé tartozik. A mezőnybe, jól értse, mindenkit beleszámolok, Sztravinszkijt meg Debussyt is. Johnnak ezek az igazi paraméterei. Ebben az értelemben én soha nem próbáltam meg azt csinálni, amit ő. Ami nem jelenti azt, hogy ne inspirált volna monumentálisan. De én más utakat kerestem: a színházat, a költészetet, és megpróbáltam azt belefoglalni a művészetembe. Mostanában van ez a rap. Én már akkor rapeltem, amikor ezek a kölykök még meg sem születtek. Csak az én rapelésem nem kereskedelmi célú rapelés volt. Nem párrímekben, és nem ilyen egyszerű ritmusokra rapeltem, hogy dum-dudum, dum-dudum, hanem mondjuk szonettformában vagy szabad jambusokban. Ugyanakkor a politikai tartalma túl súlyos volt ahhoz, hogy a zenei establishment elfogadja.
– Vagy a piac. A fehér piac.
– Pontosan.
– A szombati első koncerten elénekelte a Mamma Rose-t, azt a dalt a hatvanas évekből, amely a kapukon dörömbölő fekete forradalomról szól, és amely annak idején a fekete polgárjogi mozgalom egyik jeles darabjává vált. Néztem a közönséget, fantasztikusan élvezték, volt benne egy olyan szólója, hogy a hideg szaladgált az ember hátán. Viszont a politikai kontextus mintha kisétált volna a Mamma Rose mögül.
– Miért is? Épp a minap hallottam, hogy a világon a legtöbb ember hasmenésben hal meg. Kiszárad. Afrikai gyerekek. A verseim arról szóltak és szólnak, hogy ezt meg kell változtatni. Ez semmiképpen nem évült el. A zenei establishment szeret sztereotípiákban gondolkodni a feketékről. Például hogy a néger, az jól rapel. Az én zeném viszont túlmutat a kereskedelmi célú rapelésen. Nem csak az analfabétákhoz szól. Az én zeném a burzsoáziát is megszólítja. Megértik a költészetemet. És ezek nem nagyon kifinomult költemények. Hanem aktivista versek. Agitprop versek. A nyugati kultúra evvel nemigen tud mit kezdeni. Nehezen tűri, ha egy nigger ilyeneket vág a fejükhöz. Amíg a niggerek tudják a helyüket, és rapelnek, addig jó fejek. De ha a fehér munkások megértik, hogy mit mondanak a niggerek, vagy ha egyszerűen csak a niggerek műveltebbek, mint ők, az fenyegetővé válik.
– Ön tehát a fehérekhez szól, azért, hogy...
– Az, amit én csinálok, mindenkihez szól. Csakhogy egy kicsit más kontextusban, mint amihez az úgynevezett dzsesszzene hozzászoktatta a közönséget.
– A rap ebben az értelemben a kívánttal ellentétes hatást vált ki.
– Amennyiben erősíti a társadalomban amúgy is erős rasszista sztereotípiákat, feltétlenül. Ugyanakkor a rap segítségével fiatal emberek elmesélhetik az összes bajukat meg azt, ahogy a dolgok állnak a közösségükben. Ezek a gyerekek mindent elutasítanak, antiszociálisak, anyaellenesek, semmi nem kell nekik, ami a közösséget egykor összetartotta. A rap fontos erő. És nem látok ellentétet aközött, amit ők csinálnak, és aközött, amit én. A helyzet az, hogy a Mamma Rose-t nem azért nem hallja a rádióban, mert az üzenete passzé lenne. Pont fordítva. Azért nem hallja, mert nagyon is aktuális. Mert fenyegeti az establishmentet, sokkal inkább, mint a rap. Én nem csak a verselésre vagyok képes. Ha annyi pénzt tudnék keresni, ha annyi pénzt adnának nekem, mint néhány ifjú titánnak mostanában, én tudnék vele mit kezdeni. Például egy olyan iparágat kiépíteni, amit egyre inkább az én népem von az ellenőrzése alá.
– És miért nem teszi meg?
– Mert nincs rá pénzem. Ezért tartanak engem meg a hozzám hasonlókat olyan mélyen. Hogy ehhez soha ne legyen elég pénzünk. Azok az emberek, akik az igazságot mondják, nem túl népszerűek ezen a világon.
– A hatvanas években aktívabb volt politikai értelemben, mint most.
– Az ember egyrészt bizonyos kompromisszumokra kényszerül azért, hogy talpon maradhasson. Másrészt nem is nagyon bírom, a lábam sem a régi, van ez az isiászom. Harmadrészt másképp kezdtem látni a dolgokat is kissé. Néhány évvel ezelőtt Olaszországban léptünk fel. Egy szép öltönyt vettem fel, meg nyakkendőt. A jegyszedő nem ismert fel az ajtónál. A klubot egyébként a kommunista párt támogatta. A srác, amikor meglátott, odaszólt a haverjának: nézd má’, a burzsuj is idetolta a képét. Mire én azt mondtam neki: ide hallgass, fiacskám, a te Calvin Klein pufajkád többe került, mint az én ruhatáram cakpakk. Mostanában már valóban nem hirdetem az igét, nem viselek jelvényt. Azért is, mert kiábrándultam azokból az emberekből és intézményekből, amelyekben hittem. Sokan közülük egyszerűén megtagadták a baloldalt. Például a Szovjetunióban. Én jártam Oroszországban a hatvanas években. Egy csomó minden, amit ott láttam, inspirált. A társadalom antirasszista volt, bár tény, hogy nem volt mentes az ellentmondásoktól sem. Az, ami Gorbacsov után történt, ahogy a Szovjetunióból egy új kapitalista-maffiózó enklávé lett, és hogy ezt egyesek még haladásnak is hívják, mélységesen kiábrándított. Talán nem is azokat az ideáimat kell persze megkérdőjeleznem, amelyekben hittem, hanem az embereket. Akik a haladás fénysugaraként és az új kor hírnökeiként szélhámoskodtak.
