Isten archivistái (Alexander Boraine, a dél-afrikai Igazság és Megbékélés Bizottság ((TRC)) alelnöke

szerző
Bojtár B. Endre
publikálva
1999/19. (05. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A dél-afrikai békés hatalomváltásnak, az apartheid bukásának megvolt az ára: a fehér katonai és karhatalmi establishment csak akkor volt hajlandó beleegyezni az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus legalizálásába és a szabad választásokba, ha tagjai amnesztiát kapnak a kihunyó rezsim minden régi bűnéért. Az új ideiglenes alkotmány létrehozott egy speciális testületet, a Truth and Reconciliation Committe-t (TRC), melynek mandátuma az apartheid alatt elkövetett jogsértések feltárására szólt. Azok, akik e jogsértéseket elkövették, önként jelentkezhettek a meghallgatásokra, a bizottság pedig kivizsgált minden egyes esetet. De ítéletet nem mondott. Épp ellenkezőleg: a kimerítő beismerés amnesztiát garantált a súlyosan vétkezőknek. Azoknak viszont, akik nem folyamodtak amnesztiáért, bíróság előtt kell majd felelniük korábbi tetteikért. A bizottság a történelemben egyedülálló módon próbált megbirkózni a múlt súlyos, politikai indíttatású bűneivel. Sokan - főként az áldozatok oldalán állók -bírálták azért, mert, úgymond, zárójelbe helyezte a büntetőjogot, és megbocsátást árult ott, ahol csak büntetésnek, sőt megtorlásnak lenne helye, sokan pedig -főként az elkövetők oldalához tartozók -azért, mert exponálta az apartheid addig hallgatás övezte, rút orcáját. A bizottság alelnökével a Közép-európai Egyetem Jogi Tanszéke által szervezett konferencia után beszélgettünk.

A dél-afrikai békés hatalomváltásnak, az apartheid bukásának megvolt az ára: a fehér katonai és karhatalmi establishment csak akkor volt hajlandó beleegyezni az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus legalizálásába és a szabad választásokba, ha tagjai amnesztiát kapnak a kihunyó rezsim minden régi bűnéért. Az új ideiglenes alkotmány létrehozott egy speciális testületet, a Truth and Reconciliation Committe-t (TRC), melynek mandátuma az apartheid alatt elkövetett jogsértések feltárására szólt. Azok, akik e jogsértéseket elkövették, önként jelentkezhettek a meghallgatásokra, a bizottság pedig kivizsgált minden egyes esetet. De ítéletet nem mondott. Épp ellenkezőleg: a kimerítő beismerés amnesztiát garantált a súlyosan vétkezőknek. Azoknak viszont, akik nem folyamodtak amnesztiáért, bíróság előtt kell majd felelniük korábbi tetteikért. A bizottság a történelemben egyedülálló módon próbált megbirkózni a múlt súlyos, politikai indíttatású bűneivel. Sokan - főként az áldozatok oldalán állók -bírálták azért, mert, úgymond, zárójelbe helyezte a büntetőjogot, és megbocsátást árult ott, ahol csak büntetésnek, sőt megtorlásnak lenne helye, sokan pedig -főként az elkövetők oldalához tartozók -azért, mert exponálta az apartheid addig hallgatás övezte, rút orcáját. A bizottság alelnökével a Közép-európai Egyetem Jogi Tanszéke által szervezett konferencia után beszélgettünk.

Alexander Boraine, a dél-afrikai Igazság és Megbékélés Bizottság (TRC) alelnöke

MaNcs: Hogyan minősítené Dél-Afrika elmúlt ötven évét? Polgárháború zajlott az országban? Népirtás? Vagy pusztán egy etnikai alapú diktatúráról van szó?

Alex Boraine: Népirtásról bizonyosan nem beszélhetünk, evvel vagy az etnikai tisztogatás kísérletével nem vádolható a múlt rezsim. Inkább egy kegyetlen és rafinált rendszer volt ez a fehérek uralmának fenntartására, akik ezt örök időkre változatlannak, isten adta sorsnak vélték. A faji megkülönböztetés nem a feketék megsemmisítésére irányult. Hisz a rendszer nekik is épített iskolákat meg lakásokat, csak kevesebbet, rosszabbat és kevesebb pénzből. A rezsim minden megalázó és elnyomó vonása ellenére holocaustról vagy etnikai tisztogatásokról szó sem volt. Pedig ha a fehér rezsim akarta, szerintem megtehette volna. De az afrikaans népesség szigorú kálvinista ösztöne ezt mindig megakadályozta. A vége felé aztán alacsony intenzitású polgárháborúvá fajultak a dolgok.

MaNcs: Mint Észak-Írországban?

AB: Igen, talán ez a legpontosabb analógia. Nekünk is megvolt a magunk IRA-ja: az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus fegyveres szárnya. A kilencvenes évek elejére nagyon kiéleződött a konfliktus. Újabb és újabb korlátozó törvények születtek, nagyon sokan ültek börtönben, és nagyon sokan haltak meg. A de Klerk-féle Nemzeti Párt kormánya felismerte - és ezt a javára kell írni -, hogy soha nem számolhatja fel az ellenállást, és a nemzetközi közösség szinte teljes egészében az ellenállás mellett van. Az ANC viszont azt értette meg, hogy nem döntheti meg a rezsimet. Patthelyzet alakult ki, amit szerencsére mind a két fél realizált, és a megoldást a hatalom megosztásáról kötött kompromisszumban lelte meg. A kompromisszumnak pedig egyenes következménye volt az, hogy a régi rezsim bűneit nem bíróságok, hanem a TRC kéri számon.

MaNcs: Az öt kötetre rúgó Jelentés, amit tavaly átadtak Mandela elnöknek, újraírta a dél-afrikai történelmet. Ez a munka sokkal több, mint az emberi jogsértéseknek valamiféle katasztere.

AB: Ez talán túlzás. Pusztán arról van szó, hogy kontextusba kellett helyeznünk ezeket a jogsértéseket, és nem tehettünk úgy, mintha mindentől függetlenül történtek volna meg. Mindössze arra vállalkoztunk, hogy mindenkit, minden érintettet megpróbáltunk meghallgatni, és egybegyűjtöttük a történeteiket. De nem valamiféle alternatív történetírás ez. Mi nem azt állítjuk, hogy a mi történetünk igaz, másé meg hamis. Mi csak azt állítjuk, hogy így látjuk a dolgokat, annak fényében, amit a dél-afrikai közelmúlt legkülönfélébb szereplőitől hallottunk. És ezt bárki mérlegre teheti - történészek, költők, a nagyközönség.

MaNcs: Gyökeresen újnak tűnik ebben az önök megközelítésének alapvető kritériuma. Az tudniillik, hogy az emberi jogok szemszögéből írtak történelmet. Ez meglehetősen szokatlan poétika a történetírásban.

AB: Az előző rezsim történelemkönyvei egytől egyik hazugságokon vagy az elhallgatáson alapultak. Egyszerűen nem vettek tudomást arról, hogy az ország lakosságának 89 százaléka nem fehér. Mintha Dél-Afrikában csak a fehéreknek lett volna történelmük. Mi meg azt állítjuk, hogy az ország történelme a fehér elnyomás és a fekete ellenállás története, amit az emberi jogok sorozatos megsértése kísért. Amelyeknek nagy részéről mindeddig nem is tudtunk. A feladatunk az volt, hogy megmondjuk: mi történt. És ezért a Jelentésben benne van minden: az ország törvényeinek a számbavétele, az egyes politikusok kijelentései, az intézmények átvilágítása. Tükröt akartunk tartani a társadalom elé, és azt akartuk, hogy a társadalom végre beszélhessen a saját nevében. Senkire nem kényszerítettük rá a saját elképzeléseinket. De annak, aki vitatkozni akar velünk, rá kell mutatnia arra, hogy hol tévedtünk. Ez az első olyan történetírás Dél-Afrikában, amely nem a vadász, hanem a vad szempontjából készült, és nem az állami politika történetét írja le, hanem a teljes képet mutatja be. A megalázottságot, az ellenállást és persze az államot is.

MaNcs: A bizottság ugyanakkor egyfajta kollektív pszichodrámaként is működött.

AB: Én ezt tartom a legfontosabbnak. Azt, hogy megtörtük a csendet. A némák most megszólalhattak. Azok, akik a társadalom legmélyén éltek, elmondhatták a történeteiket. És ezeket a történeteket ellenőriztük. Hatvan profi nyomozó dolgozott azon, hogy bizonyítékokat találjon minden egyes esetre, amit a meghallgatottak elmondtak. Ha kellett, elmentünk a börtönökbe, megkerestük a jegyzőkönyveket, a tanúkat, az elkövetőket. Nagyon ambiciózus vállalkozás volt, nagyon időigényes, és nagyon sok traumát hozott a felszínre. Nem volt könnyű végighallgatni ezeket a történeteket, és rákérdezni a részletekre, nem volt könnyű eleget tenni a bizonyítási kényszernek. Képzelje csak el: az áldozatok borzalmas élményekről számolnak be, kiöntik a szívüket, életük legsúlyosabb drámájáról és veszteségéről vallanak, nekünk meg akadékoskodnunk kell, a részletek iránt érdeklődnünk. A másik oldal az amnesztiáért folyamodóké volt. Az egyik feltétel az volt, hogy teljes egészében be kellett számolniuk arról, amit tettek; a másik, hogy ezt nyilvánosan kell tenniük. Ha a mi bizonyítékainkból az derül ki, hogy csak a történet egy részét mesélték el, nem kapnak amnesztiát. Ezért ezek az emberek nagyon pontosan beszámoltak arról, hogy hogyan raboltak el embereket, hogyan zárták be, kínozták és ölték meg őket. A saját szavaikkal. Olyan volt ez, mint valami gyónás, annak ellenére, hogy jogsegély természetesen járt nekik, voltak ügyvédeik, akárcsak az áldozatoknak. Sok esetben azonban ezek a katonák, biztonsági tisztek, a halálosztagok tagjai megnyíltak, és mindent, de mindent részletekbe menően elmondtak. Azt, hogy mit ettek, mit ittak egy-egy akció előtt, hogyan imádkoztak azért, hogy a küldetésük sikeres legyen.

MaNcs: Még azok között is, akik a bizottság alapvető céljaival egyetértenek, akadnak, akik kifogásolják a vállalkozás ideológiai színezetét. A bizottság munkája, a nyelvezete, a pszichológiai dinamikája leginkább a katolicizmusra hajaz. A gyónást a bűnhődés, a feloldozás és a megbocsátás követi. Nem zárta ez ki eleve a nem keresztényeket?

AB: Dél-Afrika multikulturális állam. A keresztényeken kívül nagy lélekszámú hindu, zsidó, muzulmán, protestáns közösség lakik az országban. De a társadalom nagyon vallásos. Ez jórészt a XIX. századi misszionáriusok tevékenységének köszönhető. A feketék közül sokan azt mondják erre, hogy a fehérek ideadták a Bibliát, és elvették a földünket. Viszont tény az is, hogy a misszionáriusok iskolákat építettek, ami nélkül sok fekete afrikai bizonyosan nem részesülhetett volna még az alapvető oktatásban sem. Vagy kórházakat. A fekete afrikai kultúra egy részét rendkívül erősen befolyásolta a keresztény-zsidó hagyomány, bár e nélkül is nagyon erősen tudatában van a földi élet egy másik dimenziójának. A bizottságot Tutu érsek vezeti, aki érseki mivoltának teljes mértékben tudatában is van. Annyira egyházi személy, hogy jobban már nem is lehetne az. Ráadásul minden spiritualitása mellett tökéletesen tisztában van azzal, hogy mennyit ér egy róla készült fotó a sajtóban. És azt mondja: nézzék, én tudom az igazságot, és ezt az igazságot főpapként tudom. Miért titkoljam el ezt? Ráadásul Tutu nemcsak a sajtó erejében hisz, hanem a színházéban is. A meghallgatásokon például mindig papi mezben, az ő szép, bíbor stólájában jelent meg. Én erőteljesen tiltakoztam, mondván, hogy mégiscsak egy állami bizottság vagyunk, és hogy ezzel a décors-ral esetleg elidegeníthetjük a hindukat, a muzulmánokat, a zsidókat, az ateistákat. Tutu széles mosollyal az arcán azt felelte: amikor Mandela elnök megbízott a bizottság vezetésével, tudta, hogy érsek vagyok. És tényleg az vagyok. Nem pedig állami hivatalnok vagy jogász. És ha azt gondolom - mint ahogy azt gondolom -, hogy a hitemben van az igazság, ezt nem fogom eltitkolni. Ezzel lezárta a vitát.

De a kezdeti ellenérzéseimet amúgy is sok minden tompította. Sokat jártuk az országot, eldugott falvakban, félreeső vidékeken is tartottunk meghallgatásokat. Egy-egy ilyen helyen összegyűlt ötszáz ember, hatszáz, ezer egy templomban, a városházán, egy csűrben. Eljött mindenki. Amikor beléptünk a terembe, a tanúkkal az oldalunkon, a tömeg spontánul énekelni kezdett. Vallásos énekeket, amiket a templomban memorizáltak, hiszen sokan közülük nem tudnak olvasni. Az anyanyelvükön, valamelyik afrikai nyelven. Ezt nem mi rendeztük így, nem mi kényszerítettük rájuk. Õk helyezték el a bizottság munkáját ebben a keretben. Ösztönösen. Előfordult, hogy a meghallgatott borzalmas dolgokról, szörnyű kínzásokról számolt be, a rokonai elvesztéséről, arról, hogy a rendőrség megölte a gyermekeit. A történtek újbóli átélése rendkívüli megrázkódtatást okozott a számára. És anélkül, hogy az elnök vagy a bizottság tagjai egy szót szóltak volna, a tömeg ismét halkan énekelni kezdett. A meghallgatott pedig zokogott. Kisírta magát. Mindig volt egyébként mellette valaki, aki segített neki ezekben a percekben, egy zsebkendőt vagy egy pohár vizet nyújtott át neki, átölelte. Ezeket a segítőket külön erre a célra képeztük ki. És közben az emberek énekeltek. Ezek az élmények lassan megváltoztatták az én kétkedő, posztmodern megközelítésemet is. Ha maguk a résztvevők így élik át a bizottság munkáját, ám legyen. Arról nem is beszélve, hogy az apartheid alatt a templomok gyakran nyújtottak menedéket az üldözötteknek. Amikor minden nyilvános gyűlés tiltott volt, a szószék maradt az igaz beszéd, a szenvedésről szóló bibliai parabolák kimondásának egyetlen fóruma. És még valami. Emlékszem egy meghallgatásra, arra, amelyikre a legtöbben jöttek el az összes közül. Három és fél ezren. Nagyon feszült volt a hangulat: az egyik tanú arról beszélt, hogyan akasztottak fel a börtönben valakit, és hogyan tüntették fel aztán a börtönőrők öngyilkosságnak a gyilkosságot. A tömeg nemcsak fájdalmat érzett, de neki is bőszült. Éreztük, amint a düh lassan hatalmába keríti a hallgatóságot. És ekkor a helyszínen lévő egyházfiak voltak azok, akik ezt a haragot, ha nem is csillapították, de mindenképpen kezelhető szinten tartották.

MaNcs: Sokan azt is a bizottság szemére hányták, hogy a megbékélést, a megbocsátást a programjává tette, és evvel kisajátította az áldozatok jogát, belekényszerítette őket abba, amire esetleg nem lettek volna hajlandók.

AB: A megbékélés valóban nagyon súlyos szó. Én nem hiszem, hogy egy bizottság megbékíthet egy mélyen megosztott társadalmat. Mi minden fórumon, éjjel-nappal azt ismételgettük, hogy a bizottságnak nem a megbékélés a célja, hanem az, hogy rámutasson a megbékélés szükségességére. Mi csak az alapköveit akartuk lerakni annak az építménynek, amit a dél-afrikaiaknak kell felépíteniük. Dél-Afrika 300 éve, a fehér ember XVII. századi felbukkanása óta rasszista társadalom. Az elmúlt 50-60 évben egy olyan gonosz rezsim uralkodott, amely legalizálta az embereket a születésüktől a halálukig elkísérő megkülönböztetést. Rasszizmus volt az iskolákban, az éttermekben, a kórházakban, a strandokon, a temetőkben. Nyilvánvaló, hogy nincs az a bizottság, amely két és fél év alatt orvosolhatja ezeket a sérelmeket. Arra viszont képesek vagyunk, hogy ezt a megosztottságot bemutassuk, és hogy bebizonyítsuk: ahhoz, hogy Dél-Afrika egy országként fennmaradjon, ezeket a sebeket be kell gyógyítani, amennyire csak lehetséges. Mi így értelmeztük a megbékélést. A kormány számára a jelentésben egy sor ajánlást fogalmaztunk meg, amely ezt a célt szolgálja. Ezek közül a legfontosabb a megbékélést a gazdasági igazságossággal kapcsolja össze. Az ország költségvetését úgy kell tervezni, hogy azok az emberek, akik mindeddig épp az apartheid miatt nem járhattak iskolába, nem jutottak egészségügyi szolgáltatásokhoz, méltó lakóhelyhez, folyóvízhez, most részesüljenek ezekben a javakban. A demokratikus választások előtt a költségvetés legnagyobb hányadát egy privilegizált kis csoportra költötték. A fehérekre. Ezen változtatnunk kell. A költségvetési kiadások preferenciáinak tekintetbe kell venniük azt, hogy a lakosság 89 százaléka nem fehér: indiai, félvér vagy fekete. Az első demokratikusan megválasztott kormány, amely 62 százalékos támogatottságot élvez, már hozzálátott ehhez. Mi pedig sürgetjük őket. Támogatjuk az előnyös megkülönböztetést az egyetemeken, a munkahelyeken, és azt gondoljuk, hogy a kormánynak egyszeri vagyonadót kellene bevezetnie. Úgy, ahogy a háború után Németországban.

MaNcs: Mivel a bizottsági meghallgatásokra önként jelentkeznek az elkövetők, számos jogsértésre nyilvánvalóan nem derül fény. Vannak-e információik erről a szürke zónáról, vagy bele kell nyugodni abba, hogy a bizottság munkájának végeztével bizonyos bűnöket mindörökre homály fed majd?

AB: Marad egy szürke zóna, ahová soha nem juthatunk el. Az áldozatokról nem tud senki, tanúk nincsenek, vagy nem jelentkeztek. Viszont. Ha tudomást szerzünk bizonyos esetekről, amelyek elkövetői nem jelentkeztek amnesztiáért, a főügyészhez fordulunk, aki, ha a gyanút alaposnak ítéli, vizsgálatot rendelhet el, vagy vádat emelhet. Nagyon sok olyan emberi jogsértés van egyébként, amivel a bizottság idő és felhatalmazás hiányában nem foglalkozhatott. Ezt más intézményeknek kell orvosolniuk, például annak a bizottságnak, amely a földjüktől az erőszakos kitelepítések miatt megfosztott feketék kártérítési igényeivel foglalkozik. De a TRC többek között azért fontos, mert a segítségével a jövőben elkerülhető lesz, hogy minduntalan újabb és újabb csontvázak pottyanjanak ki a szekrényből. A bizottság munkája nélkül Dél-Afrika jövője bizonytalanabb lett volna, minduntalan újabb vádakkal és vádaskodásokkal kellett volna szembesülnünk. Ennél többet ígér az, hogy egyszerre megpróbálunk szembenézni mindennel, az összes szekrényből kiszedjük az összes csontvázat, de utána húzunk egy vonalat, és a jövőre koncentrálunk.

Bojtár B. Endre

szerző
Bojtár B. Endre
publikálva
1999/19. (05. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra