A négy nagy párt EU-elkötelezettsége már-már legendás: vezetné mind a nemzetet Európába ezerrel. Ennek ellenére - elsősorban a Fidesz erőfeszítéseinek köszönhetően - mind az uniós csatlakozás, mind a határon túli magyarok helyzete, bármit is jelentsen e kifejezés, kampánytéma lett. Már ha ennek a kampánynak volt egyéb témája a közbiztonság romlásán meg a korrupción kívül.
Magyar magyarnak birkája
A Fidesz és az FKgP 1996 nyarán, a román-magyar alapszerződés vitájában olyan helyzetbe focizta bele magát, amiből most mintha mind a két párt menekülni akarna. Ha még emlékszünk rá, Lányi Zsolt az alapszerződést második, még az elsőnél is súlyosabb Trianonhoz hasonlította, míg a Fidesz képviselői (többek között Orbán Viktor, Németh Zsolt és Rockenbauer Zoltán) azzal vádolták Horn Gyulát, hogy Ion Iliescunak nyújt baráti (utánozhatatlanul szellemes megfogalmazásukban: "elvtársi") segítséget az 1996. őszi romániai választások előtt, valamint hogy - a területi autonómia és az elkobzott magyar egyházi javak visszakövetelésének feladásával - elvtelen engedményeket tesz a magyar kisebbség rovására. És nem fogadták el a kormánynak azt az érvét, hogy a NATO-, EU- és az újszászi szolgálati járathoz való csatlakozás okán szükség volt a szomszédokkal való kapcsolatok eme látványos rendezésére.
Az akkor és az azóta elhangzott kemény szavak azonban mára tartalom nélkülivé üresedtek. Az alapszerződések felülvizsgálatát sem a Fidesz, sem az FKgP nem akarja: Orbán épp lapunknak nyilatkozta, hogy az alapszerződések betartatása a cél, illetve, adott esetben, feldúsítása, míg Béres Béla, az FKgP külügyi főtanácsadója a Narancsnak arról számolt be, hogy pártja - kormányzati pozícióban - tartaná magát a pacta sunt servanda elvéhez, és legfeljebb "a szlovák-magyar alapszerződéshez való viszonyát gondolná újra", ha a szlovák kormányt végképp nem lehetne rávenni az alapszerződés betartására. Ennek a mondatnak, ha belegondolunk, viszonylag kevés értelme van, az viszont mindenképpen megnyugtató, hogy a "stratégiai cél" Béres szerint is az alapszerződések betartatása. A Fidesz programja (Szabadság és jólét. A polgári jövő programja) ausgesagt nem tartalmazza, hogy a határon túli magyarok területi autonómiával kapcsolatos törekvéseit (ha vannak ilyenek) támogatnia kell a magyar kormánynak: "a határon túli magyarság kollektív jogainak és autonómiatörekvéseinek támogatása az egész térség stabilitását és demokratizálódását is szolgálja", írják a fiatal demokrata polgárok. Mint tudjuk, a "kollektív jog" - amely támogatásáról az alapszerződések valóban lemondtak - nehezen megfogható fogalom, a személyi és kulturális autonómiára az alapszerződések utalnak. A program ezenkívül még szót ejt "közösségi autonómiáról", aminek viszont effektíve nincs értelme. Ily módon bízvást állíthatjuk, hogy a Fidesz határon túli magyarokra vonatkozó programjának még a legkonkrétabb részei is alig-alig mondanak valamit.
A Fidesz két másik ötlete a magyar-magyar csúcs intézményesítése és a határon túli magyarok különleges státusáról szóló törvény megalkotása lenne. Magyar-magyar csúcsból eddig egy darabot tartottak, 1996 nyarán, és a zárónyilatkozatban szó volt arról, hogy a magyar kormány a szomszéd országokkal folytatott politikájáról egyeztet majd a határon túli magyarok szervezeteivel: rá néhány héttel kötötték meg a magyar-román alapszerződést, ami előtt Horn Gyula még legközelebbi munkatársaival, sőt tán még rokonaival sem igen egyeztetett, egyéb üzletfeleiről nem is beszélve. Az FKgP (Béres Béla) szerint a magyar-magyar csúcsot nem árt törvénybe foglalni, bár ez a törvény nem szólna arról, hogy az ott hozott határozatok vagy döntések, vagy mik, törvényi erővel bírnának: de, biztosította Béres a Narancsot, az "adott szó kötelezni fog minket". És persze a mostani kormánypártiak is elmehetnek ezekre a csúcsokra, de az nem lenne kívánatos, hogy ott akadékoskodjanak. Ami a különleges státust illeti, az FKgP szerint ez egyenesen az ő ötletük volt, hiába jön most a dologgal Németh Zsolt. Németh a "különleges státus" alatt azt értené, hogy a határon túli magyarok mintegy alanyi jogon gyógyulhassanak és járhassanak Magyarországon egyetemre; Béres, bár a kettős állampolgárság kifejezést a MaNcsnak nyilatkozva mindenáron kerülni kívánta, visszahonosítást emlegetett, és kísértetiesen emlékeztetett egy olyan személyre, aki megpróbálja a kamatyolást a fütyi és punci szavak, illetve azok szinonimái nélkül leírni. A kettős állampolgárság szófordulatot egyébként a Magyarok Világszövetsége felől fútta be a főn a kampányba, és leginkább Schengen ártalmaira lett volna gyógyír. Paradox módon azonban azt, hogy erre az esetleg konkréttá váló problémára milyen megoldást szeretne, egyik párt sem közli választóival.
Mindezekkel az ötletekkel nem csak az a baj, hogy elkerülhetetlenül konfrontációhoz vezetnek idehaza és külföldön, és hogy a határon túli magyarokban megalapozatlan reményeket kelthetnek. A baj az, hogy semmi másra nem jók: ilyen törvények ugyanis nem bírnak létezni, és ha mégis, végeláthatatlan bonyodalmakat okoznának a magyar alkotmányos rendszerben. A fiatal polgárok külügyminiszter-jelöltje, Martonyi János nem véletlenül hallgat e lázálmokról; Németh Zsolt (tán államtitkárnak szánják őtÉ) inkább mintha a kisgazdák előtt futná csáb-köreit. (Németh például a Napi Maóban egy interjúban fontosnak látta elmondani, hogy ő, a Fidesz-frakcióval ellentétben, személy szerint nem vonult ki 1990. június 4-én a Trianon-megemlékezéskor a parlamentből.) A Fidesz egyébként csinos kötetben foglalta össze azt, amit jelesei a külpolitikáról gondolnak (Orbán, Rockenbauer, Németh, valamint az azóta lemorzsolódott Lőrincz Csaba; Nemzetpolitika ´88-98); szerény gondolatiság, ezer alatti szókincs, nagy-nagy felelősség a nemzetért, és a "komcsizok én, tűnjek bár hülyének magam előtt is" jelszóval leírható, tiszteletre méltó dac és hősiesség jellemzi a, nevezzük így, írásokat. A kötetet egyébként Tőkés László mutatta be, méltatólag.
Az MSZP és az SZDSZ határon túli magyarokra vonatkozó programpontjaiban nagyralátó posztulátumok nem szerepelnek: e pontokban leginkább nem szerepel semmi. Vagy legalábbis semmi olyasmi, ami valamely konkrét kormányzati intézkedésre lenne lefordítható. Leginkább azért, mert - főként az MSZP - ezt a kérdést mintegy megoldottnak véli, amint az a külpolitikai munkafüzet vonatkozó részéből kiderül (a határon túli magyarokról szóló füzetből, ami Tabajdi Csaba keze munkáját dicséri, konkrétan semmi nem derül ki). A magyar kisebbségek meg vannak, de legrosszabb esetben is meg lesznek védve, oszt annyi. (A Maszop, dicsekszik a program, "vállalja a kisebbségben élő magyar közösségek jogainak védelme terén fennálló alkotmányos kötelezettségeit". Vagyis vállalják az alkotmányt! Hurrá!) A határon túli magyarok továbbra is számíthatnak az anyaország anyagi segítségére, sőt még többre, NATO- és EU-tagország védi majd őket, mi kell még. A külpolitika sikerágazat: "Ha akkor nem írom alá (a magyar-román alapszerződést)", nyilatkozta Horn a Vasárnapi Hírekben, "az RMDSZ ma nem kormányzati tényező"; a miniszterelnök még aznap egy lakossági fórumon azt is állította, hogy az 1866-os königgrätzi csatában mind a porosz, mind az osztrák oldalon ő vezette rohamra a dragonyosokat.
Majd én csatlakozom!
Az MSZP külpolitikai programját egyébként a Horváth Zoltán (EU-integrációs bizottsági alelnök) vezette munkacsoport írta, a külügyi apparátusban dolgozó párttagok, Kovács Lászlóig bezárólag a munkában nem vettek részt, de a szöveget ellenőrizték. Az EU-csatlakozásra való felkészülésről szóló rész hasonlít legjobban egy pártprogramra, és ez feltétlenül a javára írandó. Van benne egy érdekes passzus például: közmegegyezést kell kialakítani arról, hogy azok a csoportok, amelyek szívó ágra kerülnek a csatlakozás miatt, mennyi támogatást, kompenzációt kapjanak; a programból egyrészt széles egyeztetést, nagy társadalmi konszenzuskeresést lehet kiolvasni, másrészt zavaros lobbiérdekek átláthatatlan érvényesülését. Hogy milyen intézményes megoldás adódik majd, lesz-e például egy újabb, mondjuk integrációsnak hívott Érdekegyeztető Tanács, Horváth sem tudta még megmondani. Ugyanígy nem szól a program a csatlakozási folyamat parlamenti ellenőrzéséről: ez vagy valamiféle automatizmus szerint alakul majd ki, amennyiben a jogharmonizáció során ránk sózott törvényeket úgyis a parlamentnek kell elfogadnia, vagy a bizottságok jelentik a parlamenti nyilvánosságot - gondolkodott együtt a Naranccsal Horváth. Az MSZP egyébként a csatlakozáskor ígéri aláírni az EU Szociális Chartáját, addig semmiképpen (szép, szép a munkások létbiztonsága, de a vállalatok gazdaságossága előbbrevaló: és ugyan ki csodálkozik itt azon, hogy ezt egy szociáldemokrata párt mondja?); és lesz persze népszavazás is akkor, ha minden csatlakozási feltétel világossá válik. A szocialisták kiszemelt partnerei, a szabad demokraták nem hívei a formalizált érdekegyeztetésnek, viszont EU-integrációs minisztériumot hoznának létre. Ebben az ötletükben speciel a másik három párt közül egyik sem támogatja őket; a kisgazdák az integrációs tárgyalások kormányzati részét a Miniszterelnöki Hivatal hatáskörébe utalnák, a szocik hagynának mindent a régiben, legjobb esetben még meglátják.
Európának híve a Fidesz is, persze. Sőt: ők csak az igazi hívei. A fiatal demokraták töretlenül bíznak abban, hogy Európával ők fogják megértetni, mi fán terem az "össznemzeti érdek", a magyaroknak pedig megmutatni, hogy lám, ilyen tökösen is lehet képviselni az össznemzeti érdeket. Õk például sokkal keményebben fognak az EU-val tárgyalni! (Mint ezek a komcsik, nüná; de ezek a dumák szubsztancia nélküli, némiképp szalonképessé stilizált komcsizásnak tetszenek leginkább.) A hetvenkedés elhanyagolható mennyiségű tényszerűséggel párosul: a programnak Az EU és a magyar mezőgazdaság című fejezetében például szó sem esik a külföldiek földvásárlásának tilalmáról, pedig nemrég még kedves vesszőparipája volt ez a pártnak; és arról, hogy milyen területeken törekedne a Fidesz a derogációk, a könnyítő halasztások elérésére, kevés szó esik, és azok is ugyanazok, amik a mostani kormány szájából (infrastruktúra, környezetvédelem) hullanak. (Pedig lehet, hogy a "nemzeti érdekről" a következő néhány évben az fog kiderülni, hogy nem mások bizony, mint azok a halasztási igények, amelyeket az EU-nak nyújtunk majd be.) Orbán Viktor egyébként sok ilyet kérne, dacos-kurucosan, és - bár ezt tán maga sem érti - üzletemberként tárgyalna az EU-val.
A Duna viszont - a vízlépcső és a miniszterelnöki hazugságáradat meg a Meciarral való smúzolás elleni tiltakozás - nagyon bejött a Fidesznek. Ahhoz, hogy valamiben tényleg és nagyon igazuk legyen, nemcsak a Maszopnak, de nekik is Horn Gyulára volt szükségük.
És ez azért nem túl biztató.
Bojtár B. Endre
