- vágvölgyi -

A film, kell-e mondani, valós eseményt dolgoz fel, abból az előfeltevésből indulván ki, hogy olyan legendásnak mondott párviadalt, médiamitológiai pankrációt mutat meg nagyvászonra dramatizált formában, melyről mindenki tud, s örül, ha így is átismételheti ismereteit. Ez persze badarság, hiszen a korosztály, amely a jelzett tévéeseményt látta a maga idején (1977), és figyelni is tudott rá, az mára 50+-os, és nem jár moziba. Az ügyben elsődlegesen érintett amerikaiakról beszélünk, róluk pedig már 1975-ben azt dalolta David Bowie, hogy "Do you remember your president Nixon / Do you remember the bills you have to pay / Or even yesterday?". A nem amerikaiak pedig már a Pető-Kónya-vitára (1991) sem emlékeznek, az előfelvetés tehát alapjaiban elhibázott. - vágvölgyi -

Elvis-imitátornak lenni szerte a világon elismert és népszerű szabadidős tevékenység, bizonyos esetekben pedig szakma. Hazánk felzárkózását a világtrendekhez jól mutatja az Elvis-hasonmások első magyarországi versenyének megrendezése Budapesten. A nagy vállalkozásra az országgyűlési választások előestéjén került sor, adódott a kérdés is: hová megy a rock ´n´ roll-szavazat.

Nyolc éve például Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, és Németh Miklós miniszterelnök. Négy éve Keleti György, a Honvédelmi Minisztérium volt szóvivője, Für Lajos ellenlábasa, későbbi utódja. És alig két hete, május 10-én Rapcsák András hódmezővásárhelyi polgármester és képviselő. Az első fordulós befutókról van szó: a legutóbbi folyó ügyeinek utánanéztünk. Volt a helyi kampányban minden, mint a búcsúban: robbantás, korrupciós ügyek, még EBESZ-megfigyelőket is kért a politikai erők egy része.

s hasonló mondatok röpködnek a győri éjszakában. Ez is jól mutatja a Mediawave multikulturális jellegét, amit még a helyi önkormányzat kukacoskodása sem tudott keresztbe verni.

Bayer Zsolt közíró, Nemes Tibor operatőr és Légrádi Gábor producer nagy fába vágták fejszéjüket: óceántól óceánig beutazni Amerikát, forgatni is közben, nem kis vállalkozás. Be is mutatja a közszolgálati televízió szombat délutánonként, tizenhárom részben, könyörtelenül.

Múlt héten nyílt a Néprajzi Múzeumban a World Press Photo kiállítás, mondhatni: már szokás szerint, évente láthatjuk ezeket a képeket eredeti kontextusukból, napilapokból, magazinokból kirángatva, kiállításon, az örökérvényűség lehetőségét sugallva egy, az aktualitásokban alámerülő műfajnak.

Nagano kisváros, talán négyszázezres sincs, új pályaudvar, bevásárlóutca, néhány sportlétesítmény, ennyi, meg ez az olimpia. Ahogy a pályaudvaron, úgy a város minden pontján van VOD (Video on Demand), ingyenes videócájg: ember odadöcög a géphez, nyomkodja kicsinyt a képernyőt, kiválasztja, mi is kell neki, és megnézi a japán Satoya Tae díjnyertes ugratását ebben az új dologban, aminek magyarul nem tudom a nevét, de a pálya olyan, mint szezonvégen Chopok-Délen a Siratófal, sok huplival, és kell ugratni is.

Japánban a gazdasági reformról, világszerte pedig a japán gazdaságról beszéltek sokat: a világ második legnagyobb gazdaságának hosszú és mély válsága kihat az egész világgazdaságra. Japán azért is fontos, mert az ázsiai modernizátorok Japán mintáját követve építették fel a minap befuccsolt gazdasági csodájukat, azzal a lényeges különbséggel, hogy míg Japánban pusztán "paternalista államkapitalizmus" uralkodik, addig Észak- és Délkelet-Ázsia számos országában kőkemény autokrácia, diktatúra dúl.

10. Tokiói Nemzetközi Filmfesztivál + Sundance Tokyo ´97

Magyarországon leginkább a határőrök meg a vámosok tudhatják, hogy a japán úti okmányokban van egy passzus, miszerint az adott dokumentum érvényes a világ valamennyi országára és területére, "kivéve Észak-Koreát". A japán-(észak)-koreai kapcsolatok hagyományosan feszültek, ami az őstörténeti és az eredetmítoszokat körüllengő frusztrációk mellett leginkább a koreai félsziget 1910-es japán megszállására és 1945-ig tartó gyarmatosítására, illetve a Japánban élő koreaiak hátrányos megkülönböztetésére vezethető vissza.

Nem mondom, hogy nincsenek előítéletek. Midőn először hallottam a Honfoglalás című nagy ívű projekt szárba szökkenéséről, minden porcikámban tiltakoztam a gondolat ellen. Aztán megpróbáltam ironikusan felfogni: tettem is javaslatot a szerkesztőségben, hogy egy közös mozilátogatás legyen az ünnepi ajándék a munkatársaknak, a Koltay-film bizonyára annyira rossz, hogy már camp. A kollégák körében nem aratott osztatlan sikert az ötlet, pedig be is lehetett volna ragasztani a jegyeket a brigádnaplóba, és a terv szerint nyerítve röhögtünk volna az elbénázott jeleneteken. Különben is egy szerkesztőségben, ahol így meg van roppanva a nemzettudat, nem ártott volna példát mutatni magyarságteljesítményből. Aztán kiderült, hogy lapzárta, meg íráskényszer, meg csak egy karácsonyi médiafogadás utáni éjszakai előadás megtekintése fér bele; a közös élménynek annyi. Az idegen szívű médiahepajon mondtam néhány embernek, hová is veszem az irányt, mire olyan mérvű volt a sajnálkozás és lesajnálás, hogy ősi angolszász ösztön szerint elkezdtem az underdognak szurkolni, és rövid meditációs tréninggel kiüríteni magamból a Koltay Gáborral, az ő előéletével és munkásságával, valamint az általa képviselt rózsaszín-világosbarna gondolattal szembeni eredendő ellenszenvemet.

A hetvenes évek második felében, az enyhülésnek nevezett hidegháborús korszakban, a helsinki záróokmány és Carter elnök emberi jogi programja szellemében a brezsnyevi Szovjetunió engedélyezte a kivándorlást Izraelbe néhány tízezer orosz-zsidónak. Az Egyesült Államok még receptívebb volt abban a csillagködös időben, és az orosz-zsidók többsége a svájci átszálláskor inkább az Amerikába, mint az Izraelbe tartó gépeket részeltette előnyben. Ez az emigráció úgyszólván hiánytalanul Brooklyn Brighton Beach nevű nyomorult szegletében landolt, rögtön a Coney Island-i proletárszórakoztató-paradicsom tőszomszédságában. Aztán a peresztrojka meg a glásznoszty korában a kivándorlás újabb erőre kapott, nem zsidók is zsidónak hazudták magukat, hogy Brighton Beach-i grazsdányinok lehessenek, fel is szökött a szovjetajkúak száma majd félmillióra. Brighton Beach először kirándulóhely lett, all-american New York-iak ide jártak orosznézőbe, majd az NYPD (helyi rendőrség) figyelt fel az új problémacsoportra, s kezdett nagyobb létszámban oroszul beszélő rendőrségi alkalmazottak után nézni. Ahogy az már lenni szokott: a valóságot követte az álom, az álmot az álomgyár, mozitéma lett a mérsékelt integrációs hajlamú új közösségből. Az 1986-os Moscow-on-the-Hudson volt az első fecske, de később nyarat csinált.