Film: Stefan cel Mare-képeslap (Koltay Gábor: Honfoglalás)

szerző
- vágvölgyi -
publikálva
1996/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem mondom, hogy nincsenek előítéletek. Midőn először hallottam a Honfoglalás című nagy ívű projekt szárba szökkenéséről, minden porcikámban tiltakoztam a gondolat ellen. Aztán megpróbáltam ironikusan felfogni: tettem is javaslatot a szerkesztőségben, hogy egy közös mozilátogatás legyen az ünnepi ajándék a munkatársaknak, a Koltay-film bizonyára annyira rossz, hogy már camp. A kollégák körében nem aratott osztatlan sikert az ötlet, pedig be is lehetett volna ragasztani a jegyeket a brigádnaplóba, és a terv szerint nyerítve röhögtünk volna az elbénázott jeleneteken. Különben is egy szerkesztőségben, ahol így meg van roppanva a nemzettudat, nem ártott volna példát mutatni magyarságteljesítményből. Aztán kiderült, hogy lapzárta, meg íráskényszer, meg csak egy karácsonyi médiafogadás utáni éjszakai előadás megtekintése fér bele; a közös élménynek annyi. Az idegen szívű médiahepajon mondtam néhány embernek, hová is veszem az irányt, mire olyan mérvű volt a sajnálkozás és lesajnálás, hogy ősi angolszász ösztön szerint elkezdtem az underdognak szurkolni, és rövid meditációs tréninggel kiüríteni magamból a Koltay Gáborral, az ő előéletével és munkásságával, valamint az általa képviselt rózsaszín-világosbarna gondolattal szembeni eredendő ellenszenvemet.

Nem mondom, hogy nincsenek előítéletek. Midőn először hallottam a Honfoglalás című nagy ívű projekt szárba szökkenéséről, minden porcikámban tiltakoztam a gondolat ellen. Aztán megpróbáltam ironikusan felfogni: tettem is javaslatot a szerkesztőségben, hogy egy közös mozilátogatás legyen az ünnepi ajándék a munkatársaknak, a Koltay-film bizonyára annyira rossz, hogy már camp. A kollégák körében nem aratott osztatlan sikert az ötlet, pedig be is lehetett volna ragasztani a jegyeket a brigádnaplóba, és a terv szerint nyerítve röhögtünk volna az elbénázott jeleneteken. Különben is egy szerkesztőségben, ahol így meg van roppanva a nemzettudat, nem ártott volna példát mutatni magyarságteljesítményből. Aztán kiderült, hogy lapzárta, meg íráskényszer, meg csak egy karácsonyi médiafogadás utáni éjszakai előadás megtekintése fér bele; a közös élménynek annyi. Az idegen szívű médiahepajon mondtam néhány embernek, hová is veszem az irányt, mire olyan mérvű volt a sajnálkozás és lesajnálás, hogy ősi angolszász ösztön szerint elkezdtem az underdognak szurkolni, és rövid meditációs tréninggel kiüríteni magamból a Koltay Gáborral, az ő előéletével és munkásságával, valamint az általa képviselt rózsaszín-világosbarna gondolattal szembeni eredendő ellenszenvemet.

Kiürített aggyal, szívvel ültem be a Metro (leánykori nevén: Szikra) mozi nézőterére, úgy az ötödik perc magasságában, azzal, hogy figyelni fogom magamon a film hatását. Az első benyomás az volt, hogy visszatérni éreztem a két héttel ezelőtti 28. Budapesti Amatőr Filmszemle hangulatát, hol zsűritagként úgyszólván minden alkotást megtekintettem. Az amatőr filmesek videóra forgatnak. Pénztelenség, kényszerítő körülmények, aztán ha jól megy a posztproducálás, az utófinanszírozás, akkor felnagyítják filmre az olcsó videóra forgatott anyagot vágás után. Az ördög a pixelszámban búvik; még a legjobb videó felbontóképessége is sokkal rosszabb a filménél. Más a textúra, a celluloidnak lelke van, finom, kézműipari termék, vagy über-high tech, hozzá képest a videó gagyi, pláne gyöngyvásznon. A Honfoglalást videóra forgatták, gyenge felbontásban, szándéktalanul torzuló színekkel, úgy fest, mint egy olcsó pornófilm, mint egy hatvanas évek eleji képes levelezőlap.

Koltay célja egy mozgóképes Feszty-körkép létrehozása volt, vállalkozását két okból sem koronázta siker. Egyrészt nem sikerült megmozgatnia a képet: diaporámát látunk, állóképekben élvezzük a történetet. Franco Nerónak leginkább a tekintete lett megvásárolva ebben a filmben; saját szájával pár mondatot ha mond, viszont kék szemével nézni, azt nagyon tud: jövőbe, Nyugatra, megmaradásba, leendő nagyságba. Összeszorított ajkakkal tekint, s Tordy Géza hangján zúg a belső monológ utószinkronja. Másrészt a monumentalitás hiányzik: kevés a statiszta, a ló, a szélesvászon; NDK-s indiánfilm és korai Shaolin-szerzetes-mozi keverékének tűnnek a kaszkadőrjelenetek, azzal a különbséggel, hogy már a legkorábbi hongkongi akciófilmekben is sokkal jobbak a stuntok. Kellett manipulálni a kamerával rendesen, hogy egy szakasz lovasrendőrnyi statisztériával honfoglalásnyi illúziót lehessen kelteni. Nem sikerült. Várkonyi Zoltán Egri csillagokja ehhez képest katedrális celluloidból, hogy aztán olyan régi és monstruózus kelet-európai példákat már ne is említsünk, mint egy Veljko Bulajic-féle jugoszláv partizánfilm a hetvenes évekből.

A színészi játékról nincs mit szólni, hiteltelen, mache, egy ember nincs a vásznon, akivel egy másodpercre is azonosulni lehetne. Felvonul az egész MIÉP-es, MDF-es színészi gárda: az önmaga romjaiban lévő Sinkovits Imre Álmos vezér, Dörner, Nagy Feró, Csurka László vezérek és harcosok, Sinkó László olyan fehér szakállal játssza a Cirill és Methódból Methódot, hogy ha Koltaynak egy pici humora lenne, akkor piros ruhába öltöztetné egyúttal Mikulásnak is.

A Honfoglalás nagy nemzeti eposz szeretett volna lenni, ehhez képest egy Magyarországon nagynak számító költségvetésből csináltak egy low budget, állóképes akciófilmet, könnyesbús, árvalányhajas ideologikummal. A magyarok találkoznak benne bizánciakkal, varégekkel, bőrös szado-mazo dresszbe öltözött besenyőkkel, viszont az országfoglalás úgy zajlik, hogy találkoznak a székelyekkel meg felmennek a hegytetőre, napfelkelte, aztán már lent is vannak Pusztaszeren, tehát az alapszerződések árnyékában már nem vállalták el a korábban itt élő szlávokkal és másokkal volt konfliktusok ábrázolását.

Gondolkodtam képen, metaforán a vetítés alatt, vajon mivel tudnám leginkább érzékeltetni a Honfoglalás milyenségét. Egy képeslap jutott eszembe, amihez annak idején görbe úton jutottam. ´92 tavaszán Moldáviában jártam - a hajdani Etelközben, a Prut és a Dnyeszter, a Dnyeszter és a Bug között -, posztszovjet háború volt ott akkor. Kisinyovban minden reggel be kellett menni a moldáv KGB volt épületébe, hogy forgatási engedélyt kapjunk bizonyos Corlateanu ezredestől, hogy ellátogathassunk a "zona conflictului"-ba. A moldáv KGB épülete kettősségről tanúskodik, kívülről brutális szovjet börtönépület, belül viszont rózsaszín falak ezüsttel hengerelve. A moldáv KGB-s érzelmes ember: egyszer magunkra maradtunk egy irodában, íróasztal még a harmincas vagy ötvenes évekből, rajta üveglap, alatta az ott dolgozó moldáv KGB-s szívének-lelkének kedves képek, a család, a kutyus és egy képeslap Stefan cel Maréról, a moldvai román fejedelemség XV. századi alapítójáról. A képeslap fotográfia volt a történelmi személyiségről, nyilván az 1962-es összmoldáv Stefan cel Mare-hasonmásverseny győztese lehetett a megszemélyesítő. Szőke fonott copf, bajusz alatt enyhén rúzsozott száj, ultramarin háttér, arannyal vert rózsaszín-bordó ruházat. Koltay Honfoglalását látva ez a képeslap járt az eszemben: a műdallelkű állami ember gyengén kivitelezett mosoly albumos állóképe cukros színekben történelemről, mítoszról, eredetmondáról. Holott az egyetlen helyes hozzáállás ehhez a témához a Monty Python csoport Gyalog-galoppjáé.

Megvallom, ´92-ben a moldáv KGB épületében felügyeletlenül hagyva, én azt a Stefan cel Mare-postcardot elloptam, mert nem bírtam ellenállni a historico-esztétikai kihívásnak, amit a képeslap campje jelentett. Koltay filmjét viszont az isten összes szerelméért sem lopnám el, mert a Koltay filmje úgy rossz, hogy nem is camp.

- vágvölgyi -

szerző
- vágvölgyi -
publikálva
1996/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...