Film: Stefan cel Mare-képeslap (Koltay Gábor: Honfoglalás)

  • - vágvölgyi -
  • 1996. december 19.

Film

Nem mondom, hogy nincsenek előítéletek. Midőn először hallottam a Honfoglalás című nagy ívű projekt szárba szökkenéséről, minden porcikámban tiltakoztam a gondolat ellen. Aztán megpróbáltam ironikusan felfogni: tettem is javaslatot a szerkesztőségben, hogy egy közös mozilátogatás legyen az ünnepi ajándék a munkatársaknak, a Koltay-film bizonyára annyira rossz, hogy már camp. A kollégák körében nem aratott osztatlan sikert az ötlet, pedig be is lehetett volna ragasztani a jegyeket a brigádnaplóba, és a terv szerint nyerítve röhögtünk volna az elbénázott jeleneteken. Különben is egy szerkesztőségben, ahol így meg van roppanva a nemzettudat, nem ártott volna példát mutatni magyarságteljesítményből. Aztán kiderült, hogy lapzárta, meg íráskényszer, meg csak egy karácsonyi médiafogadás utáni éjszakai előadás megtekintése fér bele; a közös élménynek annyi. Az idegen szívű médiahepajon mondtam néhány embernek, hová is veszem az irányt, mire olyan mérvű volt a sajnálkozás és lesajnálás, hogy ősi angolszász ösztön szerint elkezdtem az underdognak szurkolni, és rövid meditációs tréninggel kiüríteni magamból a Koltay Gáborral, az ő előéletével és munkásságával, valamint az általa képviselt rózsaszín-világosbarna gondolattal szembeni eredendő ellenszenvemet.

Nem mondom, hogy nincsenek előítéletek. Midőn először hallottam a Honfoglalás című nagy ívű projekt szárba szökkenéséről, minden porcikámban tiltakoztam a gondolat ellen. Aztán megpróbáltam ironikusan felfogni: tettem is javaslatot a szerkesztőségben, hogy egy közös mozilátogatás legyen az ünnepi ajándék a munkatársaknak, a Koltay-film bizonyára annyira rossz, hogy már camp. A kollégák körében nem aratott osztatlan sikert az ötlet, pedig be is lehetett volna ragasztani a jegyeket a brigádnaplóba, és a terv szerint nyerítve röhögtünk volna az elbénázott jeleneteken. Különben is egy szerkesztőségben, ahol így meg van roppanva a nemzettudat, nem ártott volna példát mutatni magyarságteljesítményből. Aztán kiderült, hogy lapzárta, meg íráskényszer, meg csak egy karácsonyi médiafogadás utáni éjszakai előadás megtekintése fér bele; a közös élménynek annyi. Az idegen szívű médiahepajon mondtam néhány embernek, hová is veszem az irányt, mire olyan mérvű volt a sajnálkozás és lesajnálás, hogy ősi angolszász ösztön szerint elkezdtem az underdognak szurkolni, és rövid meditációs tréninggel kiüríteni magamból a Koltay Gáborral, az ő előéletével és munkásságával, valamint az általa képviselt rózsaszín-világosbarna gondolattal szembeni eredendő ellenszenvemet.

Kiürített aggyal, szívvel ültem be a Metro (leánykori nevén: Szikra) mozi nézőterére, úgy az ötödik perc magasságában, azzal, hogy figyelni fogom magamon a film hatását. Az első benyomás az volt, hogy visszatérni éreztem a két héttel ezelőtti 28. Budapesti Amatőr Filmszemle hangulatát, hol zsűritagként úgyszólván minden alkotást megtekintettem. Az amatőr filmesek videóra forgatnak. Pénztelenség, kényszerítő körülmények, aztán ha jól megy a posztproducálás, az utófinanszírozás, akkor felnagyítják filmre az olcsó videóra forgatott anyagot vágás után. Az ördög a pixelszámban búvik; még a legjobb videó felbontóképessége is sokkal rosszabb a filménél. Más a textúra, a celluloidnak lelke van, finom, kézműipari termék, vagy über-high tech, hozzá képest a videó gagyi, pláne gyöngyvásznon. A Honfoglalást videóra forgatták, gyenge felbontásban, szándéktalanul torzuló színekkel, úgy fest, mint egy olcsó pornófilm, mint egy hatvanas évek eleji képes levelezőlap.

Koltay célja egy mozgóképes Feszty-körkép létrehozása volt, vállalkozását két okból sem koronázta siker. Egyrészt nem sikerült megmozgatnia a képet: diaporámát látunk, állóképekben élvezzük a történetet. Franco Nerónak leginkább a tekintete lett megvásárolva ebben a filmben; saját szájával pár mondatot ha mond, viszont kék szemével nézni, azt nagyon tud: jövőbe, Nyugatra, megmaradásba, leendő nagyságba. Összeszorított ajkakkal tekint, s Tordy Géza hangján zúg a belső monológ utószinkronja. Másrészt a monumentalitás hiányzik: kevés a statiszta, a ló, a szélesvászon; NDK-s indiánfilm és korai Shaolin-szerzetes-mozi keverékének tűnnek a kaszkadőrjelenetek, azzal a különbséggel, hogy már a legkorábbi hongkongi akciófilmekben is sokkal jobbak a stuntok. Kellett manipulálni a kamerával rendesen, hogy egy szakasz lovasrendőrnyi statisztériával honfoglalásnyi illúziót lehessen kelteni. Nem sikerült. Várkonyi Zoltán Egri csillagokja ehhez képest katedrális celluloidból, hogy aztán olyan régi és monstruózus kelet-európai példákat már ne is említsünk, mint egy Veljko Bulajic-féle jugoszláv partizánfilm a hetvenes évekből.

A színészi játékról nincs mit szólni, hiteltelen, mache, egy ember nincs a vásznon, akivel egy másodpercre is azonosulni lehetne. Felvonul az egész MIÉP-es, MDF-es színészi gárda: az önmaga romjaiban lévő Sinkovits Imre Álmos vezér, Dörner, Nagy Feró, Csurka László vezérek és harcosok, Sinkó László olyan fehér szakállal játssza a Cirill és Methódból Methódot, hogy ha Koltaynak egy pici humora lenne, akkor piros ruhába öltöztetné egyúttal Mikulásnak is.

A Honfoglalás nagy nemzeti eposz szeretett volna lenni, ehhez képest egy Magyarországon nagynak számító költségvetésből csináltak egy low budget, állóképes akciófilmet, könnyesbús, árvalányhajas ideologikummal. A magyarok találkoznak benne bizánciakkal, varégekkel, bőrös szado-mazo dresszbe öltözött besenyőkkel, viszont az országfoglalás úgy zajlik, hogy találkoznak a székelyekkel meg felmennek a hegytetőre, napfelkelte, aztán már lent is vannak Pusztaszeren, tehát az alapszerződések árnyékában már nem vállalták el a korábban itt élő szlávokkal és másokkal volt konfliktusok ábrázolását.

Gondolkodtam képen, metaforán a vetítés alatt, vajon mivel tudnám leginkább érzékeltetni a Honfoglalás milyenségét. Egy képeslap jutott eszembe, amihez annak idején görbe úton jutottam. ´92 tavaszán Moldáviában jártam - a hajdani Etelközben, a Prut és a Dnyeszter, a Dnyeszter és a Bug között -, posztszovjet háború volt ott akkor. Kisinyovban minden reggel be kellett menni a moldáv KGB volt épületébe, hogy forgatási engedélyt kapjunk bizonyos Corlateanu ezredestől, hogy ellátogathassunk a "zona conflictului"-ba. A moldáv KGB épülete kettősségről tanúskodik, kívülről brutális szovjet börtönépület, belül viszont rózsaszín falak ezüsttel hengerelve. A moldáv KGB-s érzelmes ember: egyszer magunkra maradtunk egy irodában, íróasztal még a harmincas vagy ötvenes évekből, rajta üveglap, alatta az ott dolgozó moldáv KGB-s szívének-lelkének kedves képek, a család, a kutyus és egy képeslap Stefan cel Maréról, a moldvai román fejedelemség XV. századi alapítójáról. A képeslap fotográfia volt a történelmi személyiségről, nyilván az 1962-es összmoldáv Stefan cel Mare-hasonmásverseny győztese lehetett a megszemélyesítő. Szőke fonott copf, bajusz alatt enyhén rúzsozott száj, ultramarin háttér, arannyal vert rózsaszín-bordó ruházat. Koltay Honfoglalását látva ez a képeslap járt az eszemben: a műdallelkű állami ember gyengén kivitelezett mosoly albumos állóképe cukros színekben történelemről, mítoszról, eredetmondáról. Holott az egyetlen helyes hozzáállás ehhez a témához a Monty Python csoport Gyalog-galoppjáé.

Megvallom, ´92-ben a moldáv KGB épületében felügyeletlenül hagyva, én azt a Stefan cel Mare-postcardot elloptam, mert nem bírtam ellenállni a historico-esztétikai kihívásnak, amit a képeslap campje jelentett. Koltay filmjét viszont az isten összes szerelméért sem lopnám el, mert a Koltay filmje úgy rossz, hogy nem is camp.

- vágvölgyi -

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.