Ha valakit az a szerencsétlenség ér, mint engem, hogy csak két napot tud tölteni egy hatnapos fesztiválon, mely ráadásul jó is, az csak a fogát szívhatja, meg szidhatja más irányú elfoglaltságait. Mint arról a magyar sajtó több helyen hírt adott, a fesztivál szervezői vitába keveredtek a győri önkormányzattal, ott is elsősorban egy Tóthné nevű elvtársnővel, aki a múlt héten Bakács Tibor Settenkedő nevű barátunkat, egykori munkatársunkat is feljelentette az Élet és Irodalomban személyiségi jogait hevesen ostromló írása miatt. Lényeg a lényeg: a főtér és a Lloyd mozi nem állt a fesztivál rendelkezésére, a Mediawave a Rába moziba költözött, ami kisebb baj lett volna, ha nevezett filmszínház erejét összpontosítva koncentrált volna a jeles eseményre, de nem ezt tette. A nagyterem továbbra is a futó műsort adta, szemtanúk például a délután négyes előadásra hat fizető nézőt regisztráltak, és a büfében videóról A vas álarcos trailere ment.
Első filmként - mert a Mediawave még mindig leginkább filmfesztivál, noha jelentékeny a társművészetek képviselete - Marton László Távolodó és Gazsi Zoltán Száműzetések című dolgozatát láttam, abban a kivételesen szerencsés helyzetben, hogy mellettem ült az egyik alkotó. A low budget dokumentumfilm az újvidéki Új Symposion című folyóirat történetének feldolgozására tesz kísérletet, a mellettem ülő alkotó persze - jó közép-európai értelmiségi beidegződéssel - fikázta saját munkájukat, szerintem érdemtelenül. Az 1962-ben alapított lap hosszú időszakokban a legjobb magyar nyelvű publikáció volt kerek e világon, boldog vagyok, hogy több évfolyamát birtokomban tudhatom. 1983-ban a vajdasági SZISZ (Szoc. Ifj. Szöv.) "liberálanarchista tendenciák" miatt betiltotta (nyilván a tartományi JKSZ erőteljes háttértámogatásával), majd kezelhetőbb szerkesztőséggel folytatta a lapot, okozva ezzel határon átnyúló kultúrbotrányt. Jó volt látni olyan barátainkat, mint Végel László, Tolnai Ottó, Balázs Attila, és archívokat olyan kitűnő emberektől, mint a néhai Sziveri János és a korai emigrációt választó Domonkos István. Az emigráció kulcskérdése a "Sympo" egykori gárdájának, a háború miként vette el korábbi "jugoszláv világpolgárságukat" (Ladik Katalin), a hadkötelesek hogyan döntöttek a bujkálás megaláztatása helyett az emigráció mellett (Balázs Attila, Ladányi István). Érdekes, fontos dokumentum, talán kicsit túl sok háttértudást feltételez.
Bár javaslatot kapott a díjazásra, mégsem nyert el sajnálatos módon semmit Jacob Thuesen első filmes dán rendező 59 perces dokuja egy New York-i metrórendőrről és állandó ügyfeléről, egy fekete hajléktalanról. Nagyon jó stílusú dolgozat, megmutatkozik benne, hogy egy dolgot nem szabad elspórolni a jó dokutól: a koncepciózus, precíz, időt és áttekintést engedő utómunkát. Thuesen vágóként dolgozott korábban - többek között Lars von Trier Kingdom I. című munkájában -, és ez meglátszik. Elsőre akár amatőrnek tűnő, zakkanó vágásai rendszerré állnak össze, szerencsésen kontrapunktoz, feleselteti egymással a humoristának készülő rendőr és a világ egyetlen 24 órás metrórendszerének félreeső zugolyaiban élő hajléktalan világát.
A Tánc-, zenei, és kísérleti filmek kategóriájában ment Szemző Tibor A túlpart című alkotása. Látható zene - ez az alcíme a dolgozatnak, és nem is hazudtolja meg ezt. Szerencsésnek éreztem magam ezzel a filmmel is, mert tanácsadója, Balogh B. Márton jó barátom, ismerem a helyszíneket a tokiói Suginami-ku-ban, magam is nagyon szeretem a Super 8-as technika szemcsés elmosódottságát, és a látható zene mellett nagyon élveztem Szemző hallhatóját is, melyet Onishi Ryokei buddhista tanító szutracitálása és a kiotói Kiyomizu-dera templom okiyo szertartása hangjainak felhasználásával szerzett.
A nagy játékfilmélményt a cseh film jelenlegi legnagyobbja - idősb és fiatalabb Sverák hozzá képest gyatra kis kóklerek -, Jan Svankmajer A gyönyör összeesküvői című alkotása nyújtotta. Meglepő, mikor a korábban már emlegetett Bakács kollégánk azt mondja egy filmről előzetesen, hogy "hű, bazmeg, az nagyon perverz", pedig róla jól tudja ország-világ, az albínó állatpornó legnagyobb magyarországi szponzora ő. Svankmajer nem alkuszik, félig animációs filmjében van egy tévébemondónő, akinek pontyokkal jó, ő viszont egy handlé magányos örömében a vágy titokzatos tárgya szofisztikált eszközállomány segítségével. A bemondónő férje rendőrnyomozó, ki szintén ipari forradalom kori szerkezetek segítségével esküszik össze a gyönyörrel. Infernális postáskisasszony, albérlője bábját szadomazochista kiképzésben részesítő főbérlő asszony, főbérlő bábját megkövezéssel sújtó, madárnak öltözött kan albérlő. Svankmajer az animáció Alexandro Jodorowskyja. Míg a chilei-mexikói mester - az El Topo, a Szent hegy, és a Sancta sangre rendezője - a mítosz és a tudatalatti kutatását latin-amerikai sivatagokba és kisvárosokba helyezi, Svankmajer a miénk, prágai kafkaesque, nemcsak ösztönéletét, de a helyszínt is ismerjük. A Hubert Sauper és Várkonyi Zsuzsanna francia produkcióban készült filmjében (Kisangani Diary) ábrázolt helyszínt és poklot viszont nem ismerjük. A tavalyi hatalomátvétel idején Kongóban forgatott filmjükben ruandai menekültek között jártak, szép, tisztességes dokumentumot készítve 200 000, a világ figyelmére nem méltatott halálraítélt között. Már eljöttek, mikor Laurent Kabila, az új kongói rezsim vezetője utasítására a "felszabadító" erők íziben kivégeztek 80 000 menekültet, hogy azokat aztán egy mínuszos hírre se méltassa a világsajtó.
Oleg Kovalov Szergej Eizenstein filmes önéletrajzát készítette el, a Mester híres snittjein kívül némi Dziga Vertovot, Bu-uelt, s másokat is felhasználva. A film jó példája annak, hogy csupa jó képből sem lehet - sőt csupa jó képből biztos nem lehet - koncepció és átgondolt cselekmény nélkül jól pergő, az experimentális érdekességen túlmutató mozit csinálni 85 percben. "Na, ez a Lajkó Félix", mondja a fesztiválszervező Hartyándi Jenő filmjének címe, s tesz kísérletet, hogy bemutassa a szabadkai hegedűs csodagyereket. Szerettem volna kis komparatisztikát csinálni a Jancsó-Grunwalsky páros "Játssz Félix, játssz" című, hasonló tematikumú opusával, de utóbbit lekéstem. Na, ez a Lajkó Félix játszik, meg sasokról, legyekről delirál Hartyándinál, olyan helyen ültem, ahonnan hallani nem lehetett, viszont látszott az angol felirat. A Sors különös kegye folytán egy fuvallat elhozta azt a mondatfoszlányt, hogy "nézd, ott repül az a kék lófasz" és ekkor olyan jóleső, a világ egyfajta egységére utaló volt olvasni, hogy "look at this blue horsecock flying".
Szívesen néztem volna még filmet vagy ötvenet, de ennyire nem tellett - nagyon sűrű fesztivál a Mediawave, ez erénye -, maradtak az esti koncertek. A morva scherzokirálynő, Iva Bittová, meg Alexander Balanescu a Muzsikással Bartók-wave-et csináltak, de erről majd szakembertől a jövő héten. Amúgy meg teutonok, ujgurok, zsinagóga, techno, volt minden, mint a búcsúban, és ez így helyes. Dacára Tóthnénak, a magyar alternatív szerveződéseket jellemző apróbb szervezési hiányosságoknak (Balanescuék felléptére például felszívódott a hangtechnikus), azért a Mediawave még mindig a legjobb fesztivál Magyarországon.
- vágvölgyi -
