A Tokyo pályaudvar 12-es vágányára hangtalanul kúszik be az ASUMA szuperexpressz, a shinkansen, ahogy az itteniek a maguk sajátos nyelvén nevezik. Körülbelül úgy néz ki, mint egy space shuttle szárnyak nélkül, orra kecses ívben hegyes, színei a világosszürke és a kobaltkék, leheletnyi pirossal, de a járása is könnyed, mint egy British Airways-stewardessnek. Beszállás, Big Snake Brother kihúz. Nagano 220 kilométer, öt megállás, kevesebb, mint másfél óra. Ennek a vonatnak a maximális sebességét 240-270 km/h körül határozták meg, középkategóriás. A NEZUMI a Tokaido fővonalon (Tokyo-Osaka) 300 felett gurul; tavaly év végén állították kísérleti forgalomba a MAGLEV-et valahol Dél-Japánban, az 517 km/h-s végsebességet tud.
Nemcsak VOD-ok vannak a pályaudvaron, hanem hemzsegnek a japán titkosszolgálat emberei, akik olyannyira képregényszerűen hallókészülékesek és ballonkabátosok, hogy helyesebb lenne nyilvánosszolgáknak hívni őket.
Ugye a terrorcselekmények. Na, ehhez nincsenek a japánok hozzászokva, a sok külföldi meg az olimpia a terror- és bűncselekmények melegágya; és igaz, mi igaz, ezt a sok nem japán pónemet látva, magamon is tapasztalom, hogy többször ellenőrzöm, megvan-e még a farosban a brifkó. Az olimpia első napjaiban a japán fővárosban járt az amerikai ENSZ-nagykövet a szigetország támogatását elnyerni egy Irak-ellenes amerikai légi csapáshoz. Hashimoto miniszterelnök tördelte a kézfejét, bólogatott, aztán kimondta a támogató igent, azzal a klauzulával, hogy azért, ha lehetne, lehessen már a naganói téli olimpia befejezése után csinálni ezt a dolgot.
A megnyitó
A megnyitón sumo-birkózók vezették fel a csapatokat, s bizony nem kevés vita előzte meg ezt az eseményt. Egyrészt, ugye, hogy ki vezet fel kit: a japán csapatot mindenképpen egy fajjapánnak kellett felvezetni, noha a mostani igazán nagyok közül több is (Akebono, Musashimaru, valamint a januárban nyugalomba vonult nagy testű, a 270 kilós Konishiki) külföldi, jelesül hawaii. Bölcs döntés született: Wakanohana ozeki vezette fel a japánokat (a testvére, Takanohana yokozuna* - eredetileg őt szemelték ki erre a feladatra - betegség miatt igazoltan maradt távol, értesüléseink szerint szülő igazolást hozott arról, hogy felfúvódott a rizsától), Akebono yokozuna pedig az Egyesült Államok csapatát.
A másik nehezen megoldható kérdés az öltözet volt: a rendezők versenyöltözetükben, a széles övű szuszpenzorban szerették volna felvonultatni a sumósokat, de a sumo-istállók tiltakoztak, őket mindenféle reklámszerződés köti, úgyhogy középutas megoldás született: félmeztelenül, bálnazsírral lekenve jelentek meg, eszelős kiegészítőkkel, amiket a watushi go-go-táncosnők felszereléséből emeltek át, és azért azt be kell látni, hogy sumo-birkózókat go-go girlnek öltöztetni még japán szinten is elég jelentős perverzió. (Pedig ez egy olyan ország, ahol nem lehet női alsóneműt kötélen szárítani, mert valami fétisimádó állat abban a szekundumban ellopja. Nota bene: nem lopnak mást, csak biciklit, esernyőt, hullámlovas-felszereléseket és használt női bugyit; a pénz - lopásszinten - hidegen hagyja őket.)
Én egyébként a megnyitóünnepséget kihagytam, mert a Kanagawa prefektúrai középiskolás rögbibajnokság egy mérkőzésére látogattam, és a fujisawai technikum csapatának szurkoltam (27-15-re nyertünk), mert ott játszik valami balösszekötőfélét az akupunkturistám nagyfia. (Hátfájással kezel, egy isten ő, amúgy a japán judoválogatott gyúrója, egész Kelet-Japánban a shiatsu-masszázs legelismertebb mestere.)
Extrém sportok
Dicsérendő a téli olimpiák szervezőinek kísérletező kedve, új és még újabb versenyszámok kerülnek porondra, mint a levegőben pörgős síugratás meg a snowboard, és végül, de nem utolsósorban a curling. Extrém sportok, főleg az első kettő, mert az utóbbira azt mondta egy haverom, hogy csak azért találták ki, hogy a dagadt embereknek is legyen valami örömük. Kimondottan vidámparki tevékenység, hogy egy nyeles taposóaknát kell löködni a rücskös jégen, két jégszolga dörzsöli a jeget, mint bolond, hogy csússzon, aztán a célban kiüsse az ellenfél csapatának taposóaknáját. Nagyon jó viszont a légi szabadstíl: a kalóznak maszkírozott Quentin Tarantino-küllemű amerikai Eric Bergoust egyáltalán nem volt ügyetlen: zárt lábbal pörgött-forgott a levegőben, szépen fogott talajt, megérdemelt arany. A snowboard halfpipe, nekem O. K. - egy hóvályúban jobbra-balra, ugrás, flikk-flakk, a szpíker meg olyanokat mond, hogy akkor ez most egy dupla Haűkon-csavar volt. Az óriásmű-snowboardozásban viszont Rene Rebagliati történelmet írt. A kanadai első körben megnyerte sportága történetének első olimpiai aranyát, aztán elvették tőle, és mégis visszakapta. Doppingvizsgálaton marihuana a vizeletben, mely hírben az első érdekesség az, hogy a kitűnő sportember éppen nem felpörgetni óhajtotta magát. Aztán Rebagliati elismerte ugyan, hogy korábban élt a szerrel, de tavaly április óta egy slukkot sem, csak passzív fogyasztóként, azaz látogatott olyan bulikat, ahol szívtak. A Yomiuri Shinbun szerint az olimpiai bizottság ellenőrei és a japán hatóságok utánajártak az ügynek, és a kanadai Brit Columbiában lévő Whistler, ahonnan Rebagliati is való, állítólag a legpotensebb füvet termeli a földkerekségen, szakértők állítása szerint 22-30 százalékos THC-tartalom sem ritka, ez a normális hatóanyagérték ötszöröse.
A kispályás gyorskorcsolyázás váltószáma számomra a legextrémebb az új sportok közül: négyszer három törpe koncentrikus körökben köröz, aztán a belső körből négy a külső körben futók elé vág, azok pedig egy homoerotikus mozdulattal továbbtaszítják őket tomporilag.
Norvég, japán, két jóbarát,
együtt harcol, issza borát. Naganóban érezhető igazán, hogy van a Zeitgeistnek egy, a nagy világtendenciákat árnyaló, azoknak ellentmondó norvég-japán szubtextje. Foglalkoztunk már ezeken a hasábokon a norvég-japán titkos bálnapaktum ügyével, melynek értelmében e két állam dacol a világ összes többi államával (illetve tavaly a japánok a Nemzetközi Bálnabizottságban lefizettek kis, szegénysorban lévő karibi országokat, többek között Santa Luciát, a hányatott múltú Grenadát és Puerte Porfirio Rubirosát - utóbbi államot a japánok egyszerűen csak kitalálták -, hogy szavazzanak velük), és vadásszák, sőt eszik a védett bálnákat. És testvérháborúkat is leginkább ők produkáltak a téli olimpián, leszámítva az amerikai női műkorcsolyázásban a Tara Lipinski-Michelle Kwan párviadalt.
Például Björn Daehlie és Thomas Alsgaard, akik keresztbe szívatták egymást északi síben, pedig még egy utcában is laknak, kétszáz méterre az északi sarkkörtől. Vagy műlesiklásban a piros hajú Hans-Peter Burass, aki honfitársát, Ole Christian Furusethet előzte meg. Norvég-japán reláció az is, hogy szerintem Norvégia ilyen jól még sose szerepelt téli olimpián, hiszen az utolsó előtti nap a németek után a második helyen voltak összesítésben. A japánok üdvöskéje síugrásban a kamikazekiképző küllemű Harada Masahiko volt, egy teljes nemzet vetette belé bizodalmát, a téli olimpia reklámarca volt, jót is ugrott, erre csapattársa, a tejfelesszájú Funaki Kazuyoshi lenyomta. Másnap csapatban is aranyat ugrottak, na, ez már a kamikazekiképzőnek is sok volt: a képernyők előtt eltörött a mécses.
Gyorskorcsolyázásban a japán lányok között Okazaki Tomomi ugyan csak bronzérmes lett, de fő feladatának Shimazaki kisasszony megelőzését tekintette, amit becsülettel teljesített is. A férfiak versenyében Shimizu Hiroyasu hozta a várt aranyat, de emiatt a butoh-táncos kinézetű kopasz kolléga - tulajdonképpen minden gyorskorcsolyázó úgy néz ki, mint egy butoh-táncos véglény, csak combosabbak - szintén elkezdett a kamerák előtt picsogni.
Herminátor, Dominátor
Figyelemre méltó a tömegkulturális fantáziátlanság bozóttűzként való terjedése a becenévadásban. Az új csillag, kőműves és sífenomén Hermann Maier a Terminátor nyomán Herminátornak neveztetett el, ami még elmegy, ha jobban megnézzük. A cseh hokicsapat valóban zseniális kapusát, Dominik Haseket ugyane paradigma alapján nevezték Dominátornak, de én is fizetnék neki egy Becherovkát, ahogy kivédte az amerikaiak meg a kanadaiak szemét. (Még egy pluszpont: Jaromir Jagr az NHL-ben is, hazája hányatott történelmére emlékeztetendő, a 68-as mezt viseli.)
Naganói zsánerkép
Amikor éppen nem versenyez vagy drukkol, akkor járja a várost az olimpia népe, főleg a főutcát, a pályaudvartól a Zenkoji buddhista templomig és vissza. Tehénszarvval felszerelt, Vörös Eriknek öltözött norvég drukkerek, I Love Cannabis feliratú, a juharlevelet kenderre cserélő mintázatú ruhadarabokat viselő kanadaiak, kupleráj után koslató posztszocialista sportvezetők.
A japánok megadóan tűrik, hogy ennyi most itten a külföldi: hangosak, ugye, nem is hajlonganak annyit, isznak az utcán, meg olyan bárokban is állva, ahol csak ülős kiszolgálás van: tisztára, mintha nyugati parti hippik szállták volna meg a hetvenes évek elején az NDK-t, pedig erről nincs szó, mert Japán egyébként olyan, mint az Egyesült Államok. Amitől érdekes, azok az apró különbségek. Például lehet dohányozni egy McDonald´sben és a Quarterpounder-with-Cheese-t nem Quarterpounder-with-Cheese-nek, hanem Teriyaki McBurgernek hívják.
A főutcán minden bolt örökbe fogadott egy országot, megmondom az őszintét: a posztszovjet nemzeti szimbólumokkal még hadilábon állok, az azerbajdzsáni lobogót összekevertem a kazahhal, amit belorusz nemzeti színeknek gondoltam, az meg egy lámpaernyő volt a kirakatban. A Mi Hazánkat viszont nem lehet nem felismerni, a szó legszorosabb értelmében egy matyóhímzés, és néhány fontos szó ott virít magyarul, hadd tanuljanak a japánok. Egy kimonóboltból a jamaicai bobcsapat vigyorog az emberre, és dől a dub, mellette a horvát lobogó leng, és jugoszláv sportolók próbálják az éj leszállta után leköpni a piros sakktáblát.
Japánban mánia a nagy világesemények rendezése. Ami a németeknek ´54-ben a mi fiaink leverése volt, az a japánoknál az 1964-es tokiói olimpia. Forgalomba állították a világ első gyorsvasútját, és bemutattak mindent, amit a hivatalos Japán láttatni szeret magáról - teaszertartást és kimonót, finom kezű képzőművészetet és a szofisztikált énekesrovar-tartást -, és amikor a fekete-fehér képernyőkön a világ sayonarával elköszönt az integető kimonós lányoktól, akkor azt érezték, hogy bejött a japán Wunderwirtschaft is. Később világkiállítás Osakában (1970), téli olimpia Sapporóban (1972), s még sorolhatnánk. Ami egyszer bejött, az jó, most az újabb offenzívában Nagano, aztán majd Expo Nagoyában, és most az intenzív lobbimunka, hogy 2008-ban Osakában legyen a nyári olimpia. Japán ezt teszi a nagyvilágért, tessék őket szeretni ezért.
A záróünnepségen átadták a stafétát a mormonoknak (Salt Lake City rendezi a következő téli olimpiát), a császári pár végigvigyorogta az esztrádműsort, volt móka, kacagás. Felőlük most már mehetnek bombázni az amerikaiak, ha az a mániájuk, hogy rendet tesznek a világban.
- vágvölgyi -
(Nagano)
* A yokozuna a legmagasabb rang, ami a sumo-birkózásban elérhető, ennél alacsonyabb az ozeki, majd a sekiwake, komusubi rangok következnek, végül - 1-től 19-ig rangsorolva - a maegashirák.
