Japán filmfesztiválok: Evőpálca a szembe (10. Tokiói Nemzetközi Filmfesztivál + Sundance Tokyo &acut

szerző
- vágvölgyi -
publikálva
1997/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

10. Tokiói Nemzetközi Filmfesztivál + Sundance Tokyo ´97

A legnagyobb fesztivál Ázsiában, mint azt a nemzetközi filmfesztiválok szövetsége is elismerte - közli egy géphang minden film előtt, majd a fesztivál emblémája jön tíz másodpercben, amit még a 12. celldömölki Ki tud többet a Szomszédokról-seregszemle szervezői is szemlesütve adnának le. Legyen elég annyi, hogy úsznak a felhők, távoli sziget felé zúg a helikopter-fahrt, a zene Tammy In Love, mindegy, valaki kaszált rendesen. Amúgy moziünnep. A Sundance-t meg nem kell bemutatni, tavaly volt Pesten is: független, amcsi, cool.

Állítható, hogy a Tokiói Filmfesztivál szervezői nem tudták eldönteni, merre is essenek a hangsúlyok, így aztán lett minden. Nyitófilm az Air Force One, Harrison Ford és a rendező Wolfgang Petersen megjelennek személyükben, középiskolás lányok visítoznak a shibuyai Bunkamura épülete előtt, amit már csak az tud fokozni, amikor Leonardo DiCaprio jelenik meg James Cameron Titanicjának világpremierjén, mert akkor az épület előtt a bevonuláskor nemcsak visítoznak a gimnazista lányok, hanem, jól láthatóan, szárazon elélveznek. A hollywoodi, sötétített üveges fehér limuzinos kellékek mellé a kiegészítő programok mindenféle alternatív lazaságok, fantasztikus filmek fesztiválja, női mozik, megemlékezések, japán kinematográfiai klasszikusok, ázsiai mozik und so weiter. Tíz napon keresztül, mikor is a Hét év Tibetben című Brad Pitt-filmmel zárt a fesztivál, mely része a most zajló Hollywood vs. Kínai Népköztársaság háborúnak - a kínaiak vissza is vonták két versenyfilmjüket a fesztiválról, de ez már előre borítékolható volt, a kínaiak mostanában minden fesztiválról filmet vesznek vissza, megsértődnek, duzzognak, és ha találnának valakit Urumqiban Brad Pitt-es telefonkártyákat gyűjteni, azt a helyszínen agyonlőnék.

Filmes Nipponica: bukott nők,csepűrágók, vak masszőrök

A japán klasszikus filmeket bemutató sorozat üde színfoltja volt a La Trahison de Daimyo (A daimyo árulása), a Pathé 1912-ben Japánban forgatott szamuráj-szalondrámája, amit a harmincas években kézzel színeztek. Japán a környezet, a történet, a színészek, de az enteriőrök franciásodtak, egy Feydeau-bohózatra hajaz a történet, tévedések vígjátéka, ami nem nagyon japán műfaj, celluloid-japonisme. Ebben a sorozatban néhány elveszettnek hitt mozi is megkerült a Nagy Oroszországból, a Goszfilm alapítványtól.

Amikor a Szovjetunió 1945 nyarán belépett a csendes-óceáni háborúba, már demoralizált japán csapatokkal találta szemben magát az észak-kínai Mandzsúriában. Amit tudtak, persze zabráltak, szokás szerint, és néhány filmarchívum is előkerült az albán reformkommunisták mellől a sifonérból.

A Nani Ga Kanojo Wo Sosasetaka Suzuki Shigeyoshi alkotása 1930-ból, egy szegény sorsú lány édes-bús története, szépen fényképezett, úgynevezett baloldali "tendenciafilm", magyarul: agitka. Manapság nincs magára adó fesztivál, amin ne kotornának elő egy rég lappangó némafilmet, amit helyszíni nagyzenekari aláfestéssel vetítenek; ez esetben sem történt másként. Szintén a Goszfilmtől került elő Mori Kazuo egy korai, 1942-es alkotása, az Osaka Chonin, szamurájok és kereskedők egymásnak ellentmondó felszínen maradási technikáiról. A szerző később a chambara (kardozós szamurájmozi) nagyja lett; lásd alant. Mulatságos rövidfilm is volt az orosz archívumban: Sasaki Keisuke Bakudan Hanayome névre hallgató kis néma remeke, felejthetetlen, amint a főszereplő idős, fehér szakállú professzor (sensei) szakétól erősen befolyásolt állapotban, melltartóban lejt táncot egy gésaházban.

A legismertebb itt bemutatott klasszikus Mizoguchi Kenji 1939-es, Az utolsó krizantém története című filmje volt, híres kabukiszínész-család fiának konfliktusa szerelmi ügyben atyjával, aki kiátkozza, mert mésalliance-ba keveredik, ám a feleség csiszolja - bár nehéz körülmények között - a fiú amúgy is jelentős tehetségét: igazán nagy kabukiszínész lesz. A lány meghal, de a gonosz atya még időben visszafogadja a fiút, aki győzelmesen hajózik Osaka csatornáin az őt ünneplő tömeg bravózása közepette. A masszőrök és az asszony Shimizu Hiroshi 1938-as, szakértők szerint Ozu Yasujiróval - a japán klasszikus film Kurosawát és Mizoguchit megelőző nagyságú titánja - közösen kigondolt filmje. Hegyi fürdőhelyen vak masszőrök masszíroznak (hagyományos, és nem pl. shiatsu-masszázs), egy magányos asszony tolvajlás gyanújába keveredik, a belé szerelmes vak masszőr (Gosho Heinosuke zseniális alakítása) megérzi a bűnt, közös menekülésre ösztökéli a nőt, de az kitart, ki is derül jól, hogy nem ő a tolvaj. Ha már vak masszőr: a Zatoichi Monogatari egy terjedelmes sorozat első darabja 1962-ből, a chambara (kardozós) szamurájfilmek iskolapéldája. A rendező Misumi Kenji ezzel a filmjével iskolát alapított, Katsu Shintaro a vak, ám mindent észlelő, csapások elől kitérő, halálos ellencsapásokat osztogató masszőr alakját (a masszőrtéma búvópatakként bukkant elő ezen a fesztiválon) hozta a japán moziba, az évtized végéig, Ichikawa Raizo, a szamuráj James Dean fellépéséig uralta a felkelő nap ekránját. Mindenképpen megérne egy mélyelemzést a hongkongi kardjáték-mozik (Kwan Tak Hing-től Jet Liig és tovább) és a chambara összehasonlítása, a kínai akrobatika és az eszköztelen, szűkszavú, kevés mozdulattal esztétikusan mészárló japán mozik összevetése. Kínai burjánzás, japán Bauhaus; folyamatos, egyre jobban felpörgő kínai kardos kung fu, és a japán "kard útja", az egyetlen, utolsó és végső csapásra hegyezett "chambara".

*

Természetesen nemcsak régi japán filmek vannak egy tokiói fesztiválon, de az újak közül a legtöbbön csak viccelődni lehetne, hagyjuk. Kitano Takeshi új filmje, a Hana-bi (Tűz-virág) viszont megkerülhetetlen, Arany Oroszlánt nyert Velencében, és a legjobb nem európai filmnek járó díjat Berlinben. Egy nyomorékká lőtt nyomozó partneréről szól, aki magánháborút folytat és különbékéket köt a mindenható yakuzákkal, miközben felesége rákos, és utolsónak gondolt kirándulásra indulnak a japán Alpokba. A film Kitano eddigi két filmkészítési stílusának az ötvözete, az Erőszakos zsaru és a Szonatine harcos-kúrós-partra szállós lövöldözéseinek - melyek visszafogottak és eszköztelenek egy hasonló tematikumú hongkongi alkotás mellett; lásd a kardozós analógiát fent! - és a Tengerparti jelenet finom melankóliájának. Arany Oroszlán ide vagy oda, egy gyengébb alkotása ez a csávónak, rosszul mixelt mixtúra.

"It´s so tough to be a macho", kommentált a japán film külföldi tudorainak doyenje, Donald Richie a vetítés után, különösen artisztikus machónak lenni nehéz, ezt a filmet saját festményeivel ékíti a rendező és tévészemélyiség, illetve az egészet ultramarin árnyalatban forgatta, viszonylag drágán, de valamitől az az unalmas közép-budget érzése van az embernek, mint a mostani japán filmek többségénél. Az mindenesetre filmtörténeti, ahogy egy pár evőpálcikát egy kellemtelenkedő yakuza jobb szemébe döf a bősz, ám rezdületlen Kitano. Erőszak és melankólia nehezen keverednek, ennyi a tanulság.

Celluloidtekercsek Ázsiából és máshonnan is

Erős volt a taiwani részvétel a tokiói fesztiválon, rögtön első nap például a helyi közönség által is kedvelt Tsai Ming-liang Folyó című filmje egy széteső családról. A nagyfiú összetalálkozik egy régi barátnővel, aki PA egy forgatáson, elmegy vele a fiú, épp egy vízihullás jelenetet vesznek, a rendezőnő (egy igazi rendezőnő: a hongkongi Ann Hui játssza) elégedetlen a bábuval, meglátja a fiút, vízihullának jó lesz. A történetben ez az egyetlen sikere. Anyja egy pornóvideóssal kefél, apja lejár egy meleg szaunába, ott ismerkedik. A fiút motorbaleset éri, nem tudja forgatni a nyakát, vagyonokat költenek a hagyományos kínai orvoslás vámszedőire, csak nem gyógyul. Elmegy egy szaunába, ahol egy öreg pederaszta kikezd vele a sűrű gőzben, kezdeti ódzkodás után elfogadja a segítő kezet, majd, megkönnyebbülés után rááll, hogy cserében orális élvezetet nyújtson az öregnek. Lámpagyújtás, kiderül, hogy egy szokatlan apa-fiú kapcsolatot láttunk. A vetítés utáni beszélgetésen Tsai Ming-liang - aki a kínai melegekre oly jellemző módon zokni nélkül hordja dizájner bőrcipőjét - megjegyezte, hogy a főszereplő Miao Tiennek, aki pont mandarin nyelvű taiwani kardjátékfilmek sztárja volt vagy negyven évig, kicsit nehéz volt a homoszexuális apa szerepét elfogadni, de később csodát tett. Ázsiát a kínai filmek dominálják, még akkor is, ha a népköztársaság visszavonta a versenyben nevezett Nyugati Xia birodalmat, rengeteg a hongkongi dolog, mint Ann Hui A kaszkadőrnő című dolgozata az új James Bond-girllel, Michelle Yeoh-val a főszerepben, vagy a Soong nővérek történelmi epikája egy valóságos leánytriásznak, ahol az egyik egy kínai-amerikai bankárnak (Michelle Yeoh), a másik a kínai Károlyi Mihálynak, Sun Yat-sennek (Maggie Cheung), míg a harmadik a kínai Horthynak, Chang Kai-sheknek (a Greenaway Párnakönyvében megismert Vivian Wu) lesz a felesége. A francia Olivier Assayas - az Irma Vep című idei meglepetés rendezője, aki azt a szellemes módszert választotta a csajozásra, hogy főszerepeltette az isteni Maggie Cheungot abban a filmben, aztán összebútoroztak -, most a taiwani rendezőről, Hou Hsiao-hsienről forgatott dokumentumfilmet. Kínai mozi a szingapúri Eric Khoo 12 emelete is, amely a szigorú cenzurális korlátokat először áttörve mutat olyan eltagadni való ügyeket, mint öngyilkosság, kábítószer etc.

Ha Ázsia és erőszak, akkor a dél-koreai Timeless Bottomless Bad Movie a süvölvény Jang Sun-woo alkotása. Videón forgott, hektikus kamasztörténetek némi szöuli pályaudvari homeless-antiromantikával dúsítva. Képileg az a világ, mint Japánban, csak míg ez ugye természetellenesen nyugodt, addig a koreai pályatársak művészete mintha South Central vagy South Bronx üzenetét hordozná. Koreában cenzurális okok miatt nem vállalták a laborálást, viszont a Magyar Filmlabor igen, ezt külön kiemelték a filmhez adott ismertetőben. Jó volt magyarnak lenni Tokióban - ahogy Knézy Jenő mondaná. Ez a film kapta a legjobb ázsiai filmnek járó díjat. (BTW, magyar vonatkozás volt Gyöngyössy Bence Cigánytörvény című német koprodukciós versenyfilmje - nem nyert -, és ment Gothárostul a Hagyjállógva Vászka információs vetítésen.)

Robert Aldrich 1955-ös remeke, a Kiss Me Deadly, a film noir műfaj egyik klasszikusa; jó volt moziban látni az új printet, helyénvaló is, ennél már csak az lett volna odaillőbb, ha a Naked Kiss megy ebből a zsánerből: aznap írta az újság, hogy meghalt szegény Samuel Fuller. A fantasztikus filmek fesztiválján ment az Éhség című szkeccsfilm a három Scott fivértől (Ridley, Tony, Jake). Üdítő románc egy illatszergyár örököse és egy libanoni parajelenség között, Karen Black - hajdan a világ legjobb kancsal nője! hm, ma is - újbóli eljövetele egy víg mészárlásban, és egy gótikus szellemtörténet. A filmes recycling szép példája, ahogy Tony Scott a saját részében újrahasznosítja a True Romance zenéjét.

Bosnyák valóság

A legjobban akkor izgultam, amikor bementem Ademir Kenovic szarajevói rendező Tökéletes kör című filmjére. Egyrészt jó ismerős, a Narancs rendezte Szarajevó-filmfesztivál vendége volt néhány éve, panelbeszélgettem is vele a Hunnia moziban, nagyszerű dokumentumfilmes munkát végzett az általa vezetett SAGA-csoporttal, de előző - még a háború előtt készült - játékfilmje, a Kuduz nem hagyott mély nyomot bennem. Másrészt a zseniális Abdulah Sidran írta a forgatókönyvet, harmadrészt láttam már pár filmet a mostani háborúról, amelyről vannak közvetlen élményeim is, egyik rosszabb volt a másiknál, öntetszelgés, rossz moralizálás, öncélú machismo, és akkor a KKKusturicáról még nem szóltam egy szót se. Beültem, első kép: akasztott ember a túlzsúfolt temetőben, ettől kicsit megijedtem, aztán jött egy történet, igaz, hiteles, nem is úgy néz ki, mint egy Veljko Bulajic- vagy Hajrudin Krvavac-féle titoista partizánfilm, nulla macho. Két gyerek árván marad, a nagyobbik néma, köznapi történet, bemennek a városba, de a nénikéjük már elutazott egy vöröskeresztes busszal Németországba, Valahol Európában, de itt csak ketten vannak, a nagy csapat gyerek és Gábor Miklós nélkül. Lesz viszont Somlay Artúr, Hamza, a költő, aki egy véletlen folytán kerül velük kapcsolatba (nála squattolnak), mindenáron megszabadulni igyekszik tőlük, de csak szorosabbra fűzi a nexust. A belőhető keresztutcák egyikében meglőnek előttük egy kutyát, járószerkezetet eszkábálnak a sebesült német juhásznak, ki akarnak jutni a városból, nem megy. Nagyon tisztességes film, ha jól látom, ment Pesten is az Európa Filmhéten 12-én. A sajtóvetítés utáni csevelyen Kenovic külön kiemelte a Narancsnak, hogy az Objektív Filmstúdió kulcsszerepet játszott a koprodukció felállításában, úgy tűnik, minden magyar filmes műhely legalább részben megcsinálja a maga délszláv háborús moziját. (Az Objektív jobban járt, mint szegény Novofilm az Undergrounddal, amúgy Knézy Jenő, mint fent.)

A Utah állambéli Sundance Fesztivál (Robert Redford intézetének egyik ága) már hetedik éve hozza Tokióba a friss amerikai független filmeket. Idén Victor Nu-ez Ulee´s Goldja Peter Fondával a főszerepben, a GRIDLOCK´d Tim Rothtal és néhai szegény Tupac Shakurral a színen, egy vadromantikus fekete szerelmi történet (Love Jones) és John Nossiter Vasárnapja. A fesztiválhoz kapcsolódó

független produceri szemináriumon

a legérdekesebb a japán és amerikai producerek viselkedésmintáinak különbsége. Mintha sztereotípia-igazoláson lennénk, az "önimádat társadalma" (Christopher Lasch amerikai vulgár-társadalomlélektana) és a "szégyen kultúrája" (Ruth Benedict háborús antropológiája, a Krizantém és kard nyomán) csap össze, és persze az amcsik mondják meg a tutit.

Figyelemre méltó, hogy a tengerentúli szakemberek (Geoff Gilmore, Ira Deutchman, Victor Nu-ez) szerint az amerikai indie-filmek kívülről hihetetlenül impresszívnek látott diadalmenete az utóbbi tíz évben pusztán csak álca, hogy az igazi függetlenek nem jutnak rendes terítéshez, és anyagilag igencsak küzdelmes a létezésük, sokszor külföldről finanszíroztatnak, és az, amit a világ amerikai független filmnek hisz, tulajdonképpen csak a nagy stúdiók kis fedőszerveinél publikált dolgozatok, vagy a kis műhelyeket szép csendben felvásárolta Hollywood. (Az idei Oscar-díjkiosztón sokat mammogott a média, hogy az öt amerikai díjazottból négy független film volt; a Sundance Kidek szerint azok közül egyik se!)

Hogy egymillió dollár alatt nem lehet kereskedelmi forgalmazásra alkalmas, de szűk célközönségnek szánt mozit sem csinálni, hogy a 10 000 dolláros budgetok (pl.: Rodriguez: El Mariachi) legendák, le lehet ennyiből forgatni egy no-budget filmet, de a piacra juttatás, a zenei jogdíjak és a többi sokszorosát eszik meg ennek. A japánok - Izeki Satoru (Kurosawa Ranja mellett számos Chen Kaige-film, valamint a Naked Lunch, a The Crying Game, a Howard´s End és a Smoke producere), Masui Masashi (a Shall We Dance című japán film producere, ami csak Amerikában több mint tízmillió dollárt csinált) és Mori Masayuki (Kitano összes filmjének producere) - szintén a nincspénz-vonalon mozogtak. A buborék-gazdaság (bubble economy; 1985-1992), Japán hihetetlen gazdasági felívelésének idején a japánok felvásároltak néhány stúdiót a nagy víz másik partján, és legendák szerint a Sony-főnök Idei Noboyuki nélkül nem lehetett komolyabb döntést hozni Hollywoodban - meglepődik az ember, amikor az anyagiak hiányát nyomatják ezek a férfiak is. A sok illúziórombolás után üdülés volt elmondani Captain Americának, hogy a Szelíd motorosokat tizenkét éves koromban láttam, és megváltoztatta az életem (tényleg, de a sztároknak különben is udvarolni kell), mire Peter Fonda derűsen mosolygott, és nehéz elmúlt éveket sejtető rekedt hangján válaszul azzal kedveskedett, hogy abban a moziban nemcsak az operatőr Kovács László volt magyar, de a stábfotós meg a kameraasszisztensek is, sőt az Angenieux-objektívet is Zsigmond Vilmos adta kölcsön a forgatásra, és ezek az emberek a forradalom leverése után menekültek, mikor is volt?, és ez az ő szabadságvágyuk óhatatlanul benne van a filmben.

Hát így, Knézy Jenő forever!

- vágvölgyi -

(Neo-Tokyo)

(Köszönet Ichiyama Shozónak a tokiói és Sakamura Yukinak a Sundance Fesztiválon nyújtott segítségéért.)

szerző
- vágvölgyi -
publikálva
1997/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...