Japán filmfesztiválok: Evőpálca a szembe (10. Tokiói Nemzetközi Filmfesztivál + Sundance Tokyo &acut

  • - vágvölgyi -
  • 1997. december 18.

Film

10. Tokiói Nemzetközi Filmfesztivál + Sundance Tokyo ´97

A legnagyobb fesztivál Ázsiában, mint azt a nemzetközi filmfesztiválok szövetsége is elismerte - közli egy géphang minden film előtt, majd a fesztivál emblémája jön tíz másodpercben, amit még a 12. celldömölki Ki tud többet a Szomszédokról-seregszemle szervezői is szemlesütve adnának le. Legyen elég annyi, hogy úsznak a felhők, távoli sziget felé zúg a helikopter-fahrt, a zene Tammy In Love, mindegy, valaki kaszált rendesen. Amúgy moziünnep. A Sundance-t meg nem kell bemutatni, tavaly volt Pesten is: független, amcsi, cool.

Állítható, hogy a Tokiói Filmfesztivál szervezői nem tudták eldönteni, merre is essenek a hangsúlyok, így aztán lett minden. Nyitófilm az Air Force One, Harrison Ford és a rendező Wolfgang Petersen megjelennek személyükben, középiskolás lányok visítoznak a shibuyai Bunkamura épülete előtt, amit már csak az tud fokozni, amikor Leonardo DiCaprio jelenik meg James Cameron Titanicjának világpremierjén, mert akkor az épület előtt a bevonuláskor nemcsak visítoznak a gimnazista lányok, hanem, jól láthatóan, szárazon elélveznek. A hollywoodi, sötétített üveges fehér limuzinos kellékek mellé a kiegészítő programok mindenféle alternatív lazaságok, fantasztikus filmek fesztiválja, női mozik, megemlékezések, japán kinematográfiai klasszikusok, ázsiai mozik und so weiter. Tíz napon keresztül, mikor is a Hét év Tibetben című Brad Pitt-filmmel zárt a fesztivál, mely része a most zajló Hollywood vs. Kínai Népköztársaság háborúnak - a kínaiak vissza is vonták két versenyfilmjüket a fesztiválról, de ez már előre borítékolható volt, a kínaiak mostanában minden fesztiválról filmet vesznek vissza, megsértődnek, duzzognak, és ha találnának valakit Urumqiban Brad Pitt-es telefonkártyákat gyűjteni, azt a helyszínen agyonlőnék.

Filmes Nipponica: bukott nők,csepűrágók, vak masszőrök

A japán klasszikus filmeket bemutató sorozat üde színfoltja volt a La Trahison de Daimyo (A daimyo árulása), a Pathé 1912-ben Japánban forgatott szamuráj-szalondrámája, amit a harmincas években kézzel színeztek. Japán a környezet, a történet, a színészek, de az enteriőrök franciásodtak, egy Feydeau-bohózatra hajaz a történet, tévedések vígjátéka, ami nem nagyon japán műfaj, celluloid-japonisme. Ebben a sorozatban néhány elveszettnek hitt mozi is megkerült a Nagy Oroszországból, a Goszfilm alapítványtól.

Amikor a Szovjetunió 1945 nyarán belépett a csendes-óceáni háborúba, már demoralizált japán csapatokkal találta szemben magát az észak-kínai Mandzsúriában. Amit tudtak, persze zabráltak, szokás szerint, és néhány filmarchívum is előkerült az albán reformkommunisták mellől a sifonérból.

A Nani Ga Kanojo Wo Sosasetaka Suzuki Shigeyoshi alkotása 1930-ból, egy szegény sorsú lány édes-bús története, szépen fényképezett, úgynevezett baloldali "tendenciafilm", magyarul: agitka. Manapság nincs magára adó fesztivál, amin ne kotornának elő egy rég lappangó némafilmet, amit helyszíni nagyzenekari aláfestéssel vetítenek; ez esetben sem történt másként. Szintén a Goszfilmtől került elő Mori Kazuo egy korai, 1942-es alkotása, az Osaka Chonin, szamurájok és kereskedők egymásnak ellentmondó felszínen maradási technikáiról. A szerző később a chambara (kardozós szamurájmozi) nagyja lett; lásd alant. Mulatságos rövidfilm is volt az orosz archívumban: Sasaki Keisuke Bakudan Hanayome névre hallgató kis néma remeke, felejthetetlen, amint a főszereplő idős, fehér szakállú professzor (sensei) szakétól erősen befolyásolt állapotban, melltartóban lejt táncot egy gésaházban.

A legismertebb itt bemutatott klasszikus Mizoguchi Kenji 1939-es, Az utolsó krizantém története című filmje volt, híres kabukiszínész-család fiának konfliktusa szerelmi ügyben atyjával, aki kiátkozza, mert mésalliance-ba keveredik, ám a feleség csiszolja - bár nehéz körülmények között - a fiú amúgy is jelentős tehetségét: igazán nagy kabukiszínész lesz. A lány meghal, de a gonosz atya még időben visszafogadja a fiút, aki győzelmesen hajózik Osaka csatornáin az őt ünneplő tömeg bravózása közepette. A masszőrök és az asszony Shimizu Hiroshi 1938-as, szakértők szerint Ozu Yasujiróval - a japán klasszikus film Kurosawát és Mizoguchit megelőző nagyságú titánja - közösen kigondolt filmje. Hegyi fürdőhelyen vak masszőrök masszíroznak (hagyományos, és nem pl. shiatsu-masszázs), egy magányos asszony tolvajlás gyanújába keveredik, a belé szerelmes vak masszőr (Gosho Heinosuke zseniális alakítása) megérzi a bűnt, közös menekülésre ösztökéli a nőt, de az kitart, ki is derül jól, hogy nem ő a tolvaj. Ha már vak masszőr: a Zatoichi Monogatari egy terjedelmes sorozat első darabja 1962-ből, a chambara (kardozós) szamurájfilmek iskolapéldája. A rendező Misumi Kenji ezzel a filmjével iskolát alapított, Katsu Shintaro a vak, ám mindent észlelő, csapások elől kitérő, halálos ellencsapásokat osztogató masszőr alakját (a masszőrtéma búvópatakként bukkant elő ezen a fesztiválon) hozta a japán moziba, az évtized végéig, Ichikawa Raizo, a szamuráj James Dean fellépéséig uralta a felkelő nap ekránját. Mindenképpen megérne egy mélyelemzést a hongkongi kardjáték-mozik (Kwan Tak Hing-től Jet Liig és tovább) és a chambara összehasonlítása, a kínai akrobatika és az eszköztelen, szűkszavú, kevés mozdulattal esztétikusan mészárló japán mozik összevetése. Kínai burjánzás, japán Bauhaus; folyamatos, egyre jobban felpörgő kínai kardos kung fu, és a japán "kard útja", az egyetlen, utolsó és végső csapásra hegyezett "chambara".

*

Természetesen nemcsak régi japán filmek vannak egy tokiói fesztiválon, de az újak közül a legtöbbön csak viccelődni lehetne, hagyjuk. Kitano Takeshi új filmje, a Hana-bi (Tűz-virág) viszont megkerülhetetlen, Arany Oroszlánt nyert Velencében, és a legjobb nem európai filmnek járó díjat Berlinben. Egy nyomorékká lőtt nyomozó partneréről szól, aki magánháborút folytat és különbékéket köt a mindenható yakuzákkal, miközben felesége rákos, és utolsónak gondolt kirándulásra indulnak a japán Alpokba. A film Kitano eddigi két filmkészítési stílusának az ötvözete, az Erőszakos zsaru és a Szonatine harcos-kúrós-partra szállós lövöldözéseinek - melyek visszafogottak és eszköztelenek egy hasonló tematikumú hongkongi alkotás mellett; lásd a kardozós analógiát fent! - és a Tengerparti jelenet finom melankóliájának. Arany Oroszlán ide vagy oda, egy gyengébb alkotása ez a csávónak, rosszul mixelt mixtúra.

"It´s so tough to be a macho", kommentált a japán film külföldi tudorainak doyenje, Donald Richie a vetítés után, különösen artisztikus machónak lenni nehéz, ezt a filmet saját festményeivel ékíti a rendező és tévészemélyiség, illetve az egészet ultramarin árnyalatban forgatta, viszonylag drágán, de valamitől az az unalmas közép-budget érzése van az embernek, mint a mostani japán filmek többségénél. Az mindenesetre filmtörténeti, ahogy egy pár evőpálcikát egy kellemtelenkedő yakuza jobb szemébe döf a bősz, ám rezdületlen Kitano. Erőszak és melankólia nehezen keverednek, ennyi a tanulság.

Celluloidtekercsek Ázsiából és máshonnan is

Erős volt a taiwani részvétel a tokiói fesztiválon, rögtön első nap például a helyi közönség által is kedvelt Tsai Ming-liang Folyó című filmje egy széteső családról. A nagyfiú összetalálkozik egy régi barátnővel, aki PA egy forgatáson, elmegy vele a fiú, épp egy vízihullás jelenetet vesznek, a rendezőnő (egy igazi rendezőnő: a hongkongi Ann Hui játssza) elégedetlen a bábuval, meglátja a fiút, vízihullának jó lesz. A történetben ez az egyetlen sikere. Anyja egy pornóvideóssal kefél, apja lejár egy meleg szaunába, ott ismerkedik. A fiút motorbaleset éri, nem tudja forgatni a nyakát, vagyonokat költenek a hagyományos kínai orvoslás vámszedőire, csak nem gyógyul. Elmegy egy szaunába, ahol egy öreg pederaszta kikezd vele a sűrű gőzben, kezdeti ódzkodás után elfogadja a segítő kezet, majd, megkönnyebbülés után rááll, hogy cserében orális élvezetet nyújtson az öregnek. Lámpagyújtás, kiderül, hogy egy szokatlan apa-fiú kapcsolatot láttunk. A vetítés utáni beszélgetésen Tsai Ming-liang - aki a kínai melegekre oly jellemző módon zokni nélkül hordja dizájner bőrcipőjét - megjegyezte, hogy a főszereplő Miao Tiennek, aki pont mandarin nyelvű taiwani kardjátékfilmek sztárja volt vagy negyven évig, kicsit nehéz volt a homoszexuális apa szerepét elfogadni, de később csodát tett. Ázsiát a kínai filmek dominálják, még akkor is, ha a népköztársaság visszavonta a versenyben nevezett Nyugati Xia birodalmat, rengeteg a hongkongi dolog, mint Ann Hui A kaszkadőrnő című dolgozata az új James Bond-girllel, Michelle Yeoh-val a főszerepben, vagy a Soong nővérek történelmi epikája egy valóságos leánytriásznak, ahol az egyik egy kínai-amerikai bankárnak (Michelle Yeoh), a másik a kínai Károlyi Mihálynak, Sun Yat-sennek (Maggie Cheung), míg a harmadik a kínai Horthynak, Chang Kai-sheknek (a Greenaway Párnakönyvében megismert Vivian Wu) lesz a felesége. A francia Olivier Assayas - az Irma Vep című idei meglepetés rendezője, aki azt a szellemes módszert választotta a csajozásra, hogy főszerepeltette az isteni Maggie Cheungot abban a filmben, aztán összebútoroztak -, most a taiwani rendezőről, Hou Hsiao-hsienről forgatott dokumentumfilmet. Kínai mozi a szingapúri Eric Khoo 12 emelete is, amely a szigorú cenzurális korlátokat először áttörve mutat olyan eltagadni való ügyeket, mint öngyilkosság, kábítószer etc.

Ha Ázsia és erőszak, akkor a dél-koreai Timeless Bottomless Bad Movie a süvölvény Jang Sun-woo alkotása. Videón forgott, hektikus kamasztörténetek némi szöuli pályaudvari homeless-antiromantikával dúsítva. Képileg az a világ, mint Japánban, csak míg ez ugye természetellenesen nyugodt, addig a koreai pályatársak művészete mintha South Central vagy South Bronx üzenetét hordozná. Koreában cenzurális okok miatt nem vállalták a laborálást, viszont a Magyar Filmlabor igen, ezt külön kiemelték a filmhez adott ismertetőben. Jó volt magyarnak lenni Tokióban - ahogy Knézy Jenő mondaná. Ez a film kapta a legjobb ázsiai filmnek járó díjat. (BTW, magyar vonatkozás volt Gyöngyössy Bence Cigánytörvény című német koprodukciós versenyfilmje - nem nyert -, és ment Gothárostul a Hagyjállógva Vászka információs vetítésen.)

Robert Aldrich 1955-ös remeke, a Kiss Me Deadly, a film noir műfaj egyik klasszikusa; jó volt moziban látni az új printet, helyénvaló is, ennél már csak az lett volna odaillőbb, ha a Naked Kiss megy ebből a zsánerből: aznap írta az újság, hogy meghalt szegény Samuel Fuller. A fantasztikus filmek fesztiválján ment az Éhség című szkeccsfilm a három Scott fivértől (Ridley, Tony, Jake). Üdítő románc egy illatszergyár örököse és egy libanoni parajelenség között, Karen Black - hajdan a világ legjobb kancsal nője! hm, ma is - újbóli eljövetele egy víg mészárlásban, és egy gótikus szellemtörténet. A filmes recycling szép példája, ahogy Tony Scott a saját részében újrahasznosítja a True Romance zenéjét.

Bosnyák valóság

A legjobban akkor izgultam, amikor bementem Ademir Kenovic szarajevói rendező Tökéletes kör című filmjére. Egyrészt jó ismerős, a Narancs rendezte Szarajevó-filmfesztivál vendége volt néhány éve, panelbeszélgettem is vele a Hunnia moziban, nagyszerű dokumentumfilmes munkát végzett az általa vezetett SAGA-csoporttal, de előző - még a háború előtt készült - játékfilmje, a Kuduz nem hagyott mély nyomot bennem. Másrészt a zseniális Abdulah Sidran írta a forgatókönyvet, harmadrészt láttam már pár filmet a mostani háborúról, amelyről vannak közvetlen élményeim is, egyik rosszabb volt a másiknál, öntetszelgés, rossz moralizálás, öncélú machismo, és akkor a KKKusturicáról még nem szóltam egy szót se. Beültem, első kép: akasztott ember a túlzsúfolt temetőben, ettől kicsit megijedtem, aztán jött egy történet, igaz, hiteles, nem is úgy néz ki, mint egy Veljko Bulajic- vagy Hajrudin Krvavac-féle titoista partizánfilm, nulla macho. Két gyerek árván marad, a nagyobbik néma, köznapi történet, bemennek a városba, de a nénikéjük már elutazott egy vöröskeresztes busszal Németországba, Valahol Európában, de itt csak ketten vannak, a nagy csapat gyerek és Gábor Miklós nélkül. Lesz viszont Somlay Artúr, Hamza, a költő, aki egy véletlen folytán kerül velük kapcsolatba (nála squattolnak), mindenáron megszabadulni igyekszik tőlük, de csak szorosabbra fűzi a nexust. A belőhető keresztutcák egyikében meglőnek előttük egy kutyát, járószerkezetet eszkábálnak a sebesült német juhásznak, ki akarnak jutni a városból, nem megy. Nagyon tisztességes film, ha jól látom, ment Pesten is az Európa Filmhéten 12-én. A sajtóvetítés utáni csevelyen Kenovic külön kiemelte a Narancsnak, hogy az Objektív Filmstúdió kulcsszerepet játszott a koprodukció felállításában, úgy tűnik, minden magyar filmes műhely legalább részben megcsinálja a maga délszláv háborús moziját. (Az Objektív jobban járt, mint szegény Novofilm az Undergrounddal, amúgy Knézy Jenő, mint fent.)

A Utah állambéli Sundance Fesztivál (Robert Redford intézetének egyik ága) már hetedik éve hozza Tokióba a friss amerikai független filmeket. Idén Victor Nu-ez Ulee´s Goldja Peter Fondával a főszerepben, a GRIDLOCK´d Tim Rothtal és néhai szegény Tupac Shakurral a színen, egy vadromantikus fekete szerelmi történet (Love Jones) és John Nossiter Vasárnapja. A fesztiválhoz kapcsolódó

független produceri szemináriumon

a legérdekesebb a japán és amerikai producerek viselkedésmintáinak különbsége. Mintha sztereotípia-igazoláson lennénk, az "önimádat társadalma" (Christopher Lasch amerikai vulgár-társadalomlélektana) és a "szégyen kultúrája" (Ruth Benedict háborús antropológiája, a Krizantém és kard nyomán) csap össze, és persze az amcsik mondják meg a tutit.

Figyelemre méltó, hogy a tengerentúli szakemberek (Geoff Gilmore, Ira Deutchman, Victor Nu-ez) szerint az amerikai indie-filmek kívülről hihetetlenül impresszívnek látott diadalmenete az utóbbi tíz évben pusztán csak álca, hogy az igazi függetlenek nem jutnak rendes terítéshez, és anyagilag igencsak küzdelmes a létezésük, sokszor külföldről finanszíroztatnak, és az, amit a világ amerikai független filmnek hisz, tulajdonképpen csak a nagy stúdiók kis fedőszerveinél publikált dolgozatok, vagy a kis műhelyeket szép csendben felvásárolta Hollywood. (Az idei Oscar-díjkiosztón sokat mammogott a média, hogy az öt amerikai díjazottból négy független film volt; a Sundance Kidek szerint azok közül egyik se!)

Hogy egymillió dollár alatt nem lehet kereskedelmi forgalmazásra alkalmas, de szűk célközönségnek szánt mozit sem csinálni, hogy a 10 000 dolláros budgetok (pl.: Rodriguez: El Mariachi) legendák, le lehet ennyiből forgatni egy no-budget filmet, de a piacra juttatás, a zenei jogdíjak és a többi sokszorosát eszik meg ennek. A japánok - Izeki Satoru (Kurosawa Ranja mellett számos Chen Kaige-film, valamint a Naked Lunch, a The Crying Game, a Howard´s End és a Smoke producere), Masui Masashi (a Shall We Dance című japán film producere, ami csak Amerikában több mint tízmillió dollárt csinált) és Mori Masayuki (Kitano összes filmjének producere) - szintén a nincspénz-vonalon mozogtak. A buborék-gazdaság (bubble economy; 1985-1992), Japán hihetetlen gazdasági felívelésének idején a japánok felvásároltak néhány stúdiót a nagy víz másik partján, és legendák szerint a Sony-főnök Idei Noboyuki nélkül nem lehetett komolyabb döntést hozni Hollywoodban - meglepődik az ember, amikor az anyagiak hiányát nyomatják ezek a férfiak is. A sok illúziórombolás után üdülés volt elmondani Captain Americának, hogy a Szelíd motorosokat tizenkét éves koromban láttam, és megváltoztatta az életem (tényleg, de a sztároknak különben is udvarolni kell), mire Peter Fonda derűsen mosolygott, és nehéz elmúlt éveket sejtető rekedt hangján válaszul azzal kedveskedett, hogy abban a moziban nemcsak az operatőr Kovács László volt magyar, de a stábfotós meg a kameraasszisztensek is, sőt az Angenieux-objektívet is Zsigmond Vilmos adta kölcsön a forgatásra, és ezek az emberek a forradalom leverése után menekültek, mikor is volt?, és ez az ő szabadságvágyuk óhatatlanul benne van a filmben.

Hát így, Knézy Jenő forever!

- vágvölgyi -

(Neo-Tokyo)

(Köszönet Ichiyama Shozónak a tokiói és Sakamura Yukinak a Sundance Fesztiválon nyújtott segítségéért.)

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.