A nép ópiuma: Vágóképlíra (Kamaszkorunk legszebb nyara - Amerika)

szerző
- vágvölgyi -
publikálva
1998/17. (04. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bayer Zsolt közíró, Nemes Tibor operatőr és Légrádi Gábor producer nagy fába vágták fejszéjüket: óceántól óceánig beutazni Amerikát, forgatni is közben, nem kis vállalkozás. Be is mutatja a közszolgálati televízió szombat délutánonként, tizenhárom részben, könyörtelenül.

Bayer Zsolt közíró, Nemes Tibor operatőr és Légrádi Gábor producer nagy fába vágták fejszéjüket: óceántól óceánig beutazni Amerikát, forgatni is közben, nem kis vállalkozás. Be is mutatja a közszolgálati televízió szombat délutánonként, tizenhárom részben, könyörtelenül.

Bayer Zsolt az elmúlt hónapokban a magyar közéletet megosztó viták kereszttüzébe farolt. A nyolcvanas évek végén népi íróként a P. Szűcs-féle Mozgó Világban indult, később a Fidesz sajtófőnökévé lett férfiúról januárban megtudhattuk, hogy "immorális féltehetség", "lírai ál-lila" stílusú, "a hírek szerelmeseit politikai giccseivel riogató középkorú álfiatal versenyző" (György Péter), illetve "szemleírói teljesítménye középszerűnek tetsző", "ügyetlenek a mondatai" (Tamás Gáspár Miklós). Magam régóta ismerem Bayert, Skyparasztnak szokom szólítani - szellemesen utalva ezzel áramvonalasított népi irályára -, ő Csibémnek engemet, egészen addig, míg fizikai fölényemmel visszaélve le nem beszélem őt erről. A közhit szerint tehát Bayer laposságokat filozófint hírműsorokban, sajtóperpatvarokban vitézkedik, kapja magát, és sorozatot rittyent az MTV 1-re az Egyesült Államokból. Sűrű, veszélyes élet.

Ki ne álmodott volna kamaszkorában vagy inkább egész életében egy tartalmas és terjedelmes amerikai túráról, víztől vízig, Ellis Islandtől (évtizedekig az európai bevándorlók fogadószigete New Yorkban) nagyvárosi flaszteren, iparvidékeken, farmokon, ültetvényeken, prériken át a Kék Hegyeken túlra, egészen Alcatrazig (börtönsziget San Franciscóban)? Bayerék szereztek szponzort, szakítottak időt, azt´ Amerikában termettek. Itt rövid úton arra lettek figyelmesek, hogy nem érdeklik őket az emberek, tán az interakciót sem vágyták, lealibizték ezt a munkát vágóképekkel és narrációval.

Bayerék sorozatának jó a marketingje, öblögetett róla Havas Henrik a Nap-TV-ben, hirdeti a Magyar Hírlap, feldicsérte a Tilos Rádió. A jó marketing nem szégyen, és ebben a jó marketingben alkotásukat filmként határozzák meg a szerzők. E tételt elfogadva, de meg nem engedve, Bayerék érdeme történelmi: feltalálták a kizárólag vágóképekre épülő filmet, a cutaway shot movie-t. A vágóképek egyébként helyenként látványos folyama alatt, mely nagyban a steadycam nevű eszköz alkalmazásának eredménye, két dolgot hallunk Helyei László megnyugtató baritonján. Korrekt Amerika-történeti ismeretterjesztést, jobb, mintha a Helló, világ! csinálta volna; illetve Bayer személyes hangvételű Amerika-ügyi értékeléseit és értelmezéseit, melankóliáját és jópofiságát.

Bayer a vágóképek fűzfapoétája. A New Orleans-i nagy temető, a Pontchartrain-tó partján, hol még ma is általánosak a jazz-temetések, masírozó fúvószenekarok játsszák a helyben Jelly Roll Morton és mások által éppen száz éve kidolgozott zenét elföldeléskor - ez jelen esetben egy kis kőházban való elhelyezést jelent, hisz´ az ásott sírba tétel a mocsaras talaj és a fülledt, büdös meleg miatt járványveszélyt jelentene. Bayer nehezen hiszi itt el, hol is van, hálás: "Éppen így terveztem! Hogy New Orleanst éjszaka írom meg. Csak kicsit részegen, ahogy az abszinttól, a magánytól és az önsajnálattól be lehet rúgni. Hogy miért? Miért is? El kell tudnom hinni, hogy itt jártam. El kell tudnom hinni, hogy itt voltam. Tudnom kell varázsolni egy kis kamaszkort, még utoljára. Össze kell kaparnom valamit a nem is létező kis generáció nem is létező élményeiből, el kell hinnem, hogy láttam a Felkelő Nap Házát, el kell hinnem, hogy láttam a Halottak Városát." Ilyet tudnék még idézni ezret, de nem akarom röhincsélésbe fullasztani ezt a cikket. Bayer nem szereti Amerikát, ez szíve joga. New Yorkban idegen, Las Vegas a "prolik és surmók Mekkája" ("Ninive nélkül nincs értelme Jónásnak, Las Vegas nélkül hogyan döntenénk el, mi a nagyszerű és örökkévaló a világban"), Los Angeles figyelemre méltatlan ótvar. San Franciscót kedveli, mert európaias - Bostonban nem jártak -, meg New Orleanst, mert az meg az a hely, ami "az ördög jó ízléssel berendezett nyári lakja", ez végül is nem rossz megállapítás. Colorado és Utah bejön neki, ká-európai értelmiségi önvizsgálatot tart az orlandói Disneylandben. Fanyalog a plasztikon, "beteg lelkű beatgenerációról" beszél, elmondja, hogy sok motelben sokat ittak, nyílt színen kieszi a kukacot a tequilából. Vannak mórickás megállapítások, mindenről az jut eszébe, egy navajo-rezervátumban a Névtelen Alkoholisták Klubjáról szól: "itt elmerengenek, mivé olvadt hazájuk. Mi, magyarok igazán megérthetjük érzéseiket."

Bayerék túl sokat fogtak, túl nagyot utaztak koherens koncepció híján. Történelem is, személyesség is, látvány is - az élő amerikaiak teljes ignorálásával, az amerikai toposzok felületes ismeretével - nagy merítés ez, és csak kétséges eredményt hozhatott. Jó, ha a magyarok egy kicsit többet tudnak meg Amerikáról. De jobb, ha a magyarok ezt autentikus szerzőtől tudják meg. A New Orleans-i rádiókommentátor, író és filmes Andrei Codrescu Amerika jó ismerője, több mint negyedszázadot élt ott, míg nekiállt a maga Amerika-filmjét forgatni, amit valahol a Semmi Közepén, a világ legeslegelső McDonald´s-ából indított. Az Anthem című, tavalyi független film két bakfiskorú alkotója szintén nagyot harapott, az amerikaiságot akarták hozni. Emblematikus figurákkal, élethelyzetekkel. Hunter Thompsonnál például Jerry Garcia halálhírének napján jártak: ez a film szempontjából szerencse, amerikai toposz egy másik amerikai toposzról, megfelelő időpontban. Bayerék az ilyesmit meg sem próbálták.

Zeneileg ötlettelen a dolog - ha préri, akkor Morricone a Volt egyszer egy vadnyugat főtémájával, ha Route 66 és a gyorsulásos szabadságmítosz, akkor a Born To Be Wild a Steppenwolftól; kis Ry Cooder, kis ez-az - zenei creditek nincsenek a végefőcímben, pedig ha ezért annak rendje és módja szerint fizettek volna, akkor kevés lett volna a szponzorpénz. A sok értetlenség, koncepciótlanság és önfényező kisipar mellett is erénye, hogy a magyar tévénézők testközelébe hozza Amerikát - 90 százaléknak igen sekélyes ismeretei vannak arról az országról, úgyhogy ha ez egy Visszhang-cikk lenne, kapna **-ot, jóindulatúan, de csak azért, mert a cím mélyelemzésébe nincs már terem belemenni.

- vágvölgyi -

MTV 1 szombatonként

szerző
- vágvölgyi -
publikálva
1998/17. (04. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...