A japán megszállás alatt százezres nagyságrendben hurcoltak koreai férfiakat kényszermunkára, illetve nőket comfort womannek, azaz a Császári Hadsereg szexuális rabszolgájának. A Japánba hurcolt férfiak és nők közül sokan maradtak, de második, harmadik generációs leszármazottaik is évente hosszabbítják az ujjlenyomattal stigmatizált "gaijin-kártyát", a tartózkodási engedélyt, melyet minden hosszabb időt a szigetországban töltő külföldinek meg kell szereznie.
Rasszista sztereotípiák szerint a koreaiak yakuzák (gengszterek), a pachinko-bizniszben vagy a prostitúcióban érdekeltek, s könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint koreainak decens japán lakónegyedben ingatlanbérleményhez hozzáférni.
Az összkoreai nyomorúságnak megvannak a különös északi jellegzetességei is. Északi felfogás szerint a koreai háború nem polgárháború, hanem haladó koreai erők harca volt az Egyesült Államokkal. Kitörésének idején (1950) az USA és Japán között még nem volt békeszerződés, Japán 1952-ig amerikai katonai megszállás és igazgatás alatt állt. Ha az Egyesült Államok el akart valamit kerülni Kelet-Ázsiában, akkor az a kommunista előretörés a háborúban, ha nagy nehezen is, de megvert, szétbombázott, viszont a régióban már akkor is legfejlettebb Japánban. A koreai háború bizonyos értelemben megelőző csapás volt, hogy a későbbi ázsiai stratégiai szövetségesnek tekintett Japánban elejét vegyék a kommunista infiltrációnak. Sikerült. A Kínában, Észak-Vietnamban diadalmas kommunizmust megállították a koreai félszigeten, ami még akkor is eredmény, ha a demilitarizált zónától északra az emberiség történetének egyik legbornírtabb diktatúrája kezdte meg hagymázos működését.
Éhínség + Kedves Vezető
Az utolsó két év áradásai és az idei szárazság után Észak-Korea az Afrikában szokásos éhínségek szintjére jutott, azzal a különbséggel, hogy azért ez egy kelet-ázsiai társadalom, nem jajveszékelnek, a hivatalos dogma nagyon nehezen fogadja el a nemzetközi segélyek gondolatát, fegyelmezetten halnak éhen, lesznek kannibálok, vagy ha fegyelmezetlenül is, a külvilág nem szerezhet róla tudomást. Ebben Szomália, Etiópia helyett a harmincas évek elejének ukrajnai éhínségére emlékeztet a koreai: nemzeti büszkeség és osztálytudat über alles! A Nagy Vezér, Kim Ir Szen a sírból is kormányoz, degenerált fiacskája, a három éve nyomdokaiba lépett Kim Dzsong Il pedig a megkezdett úton halad tovább.
Nagyon kevés külföldi jut be Észak-Koreába. A londoni The Independent hongkongi tudósítójának, Stephen Vinesnak sikerült. Amit leír, az az utolsó orwelli társadalom a világon, jól táplált katonák és pártapparátcsikok és az utcán összeeső, éhező gyerekek. Az utóbbi látvány mindennaposságában nem szúr szemet senkinek, míg észre nem veszik, hogy van külföldi szemtanú. Az ország lakosságának huszonöt százalékát már nemzetközi segélyszervek etetik, a hivatalos fejadag Pyongyangban négyszáz gramm, vidéken száz gramm közelebbről meg nem határozott "élelmiszer". A sarokba szorított patkányként küzdő rezsim lehetséges reakcióiról már volt szó (lásd MaNcs, 1997. május 15.), e lehetőségek egyike, hogy utolsó, kétségbeesett kísérletként támadást intéznek Dél-Korea, sőt a mostanában kifejlesztett, nukleáris robbanófejet is hordani képes Rodong-1, és Rodong-2 névre hallgató közép-hatótávolságú rakétájuk segítségével akár Japán ellen.
Japán és az ázsiai biztonsági struktúra
Azt mindenki tudja Japánról, hogy gazdaságilag a földkerekség második legteljesítőképesebb országa, azt viszont már kevesebben, hogy a japán katonai költségvetés ugyancsak második az amerikai után. A második világháborús vereség után, a Douglas McArthur tábornok felügyelete alatt írott új japán alkotmány 9. cikkelye viszont kimondja, hogy szakítanak a militarista hagyományokkal, és nem tartanak fenn hadsereget, csak önvédelmi erőket.
Ezzel együtt a japán militarizmus még ma is mumus Ázsiában, minden évben erősen figyelik, hány háborús veterán, politikus, kormánytag (az idén hat) megy el augusztus 15-én, a fegyverletétel napján a halottakra és a régi dicsőségre emlékezni a tokiói Yasukuni sintoista szentélybe.
A japán alkotmány 1947-ben lépett hatályba, az önvédelmi erőket két évvel a békeszerződés után, 1954-ben állították fel, és 1960-ban született meg az első amerikai-japán védelmi megállapodás, melyet 1978-ban módosítottak. A jelenleg érvényben lévő szerződés kényelmes a pacifistáknak, de megalázó a nacionalistáknak: gyakorlatilag azt jelenti, hogy az Egyesült Államok minden konfliktusban megvédi Japánt, amihez Japán anyagilag járul hozzá - évi ötmilliárd dollár magasságában. A japán önvédelmi erők így arra koncentrálhatnak, hogy kidolgozzák a világ legszofisztikáltabb parti őrségét, a lakosság meg fikázza az amerikai erőket, amiért a tengerészgyalogosok iskoláslányokat erőszakolnak Okinawán, meg hogy vezető hír legyen a sajtóban, hogy a 7. flotta vezér anyahajóját, az Independence-t hazaviszik és múzeumba rakják, az új hajó a Kitty Hawk lesz, amelyet szeptemberben irányítanak át San Diegó-ból a Tokió környéki Yokosukára.
Ez az állapot megszűnni látszik: a két ország megállapodott, hogy újratárgyalják a biztonsági szerződést, és az új egyezmény sokkal erőteljesebb japán részvételre számít. Japán csapatok országon kívüli - békefenntartási - bevetésével is kalkulálnak, de amerikai elemzők szerint például egy koreai konfliktusban is részt vennének a japánok, ha nem is harcoló alakulatokkal, de aknaszedésre, műszaki felderítésre és golyófogásra kitűnően alkalmas minősítést szereztek Washingtonban. Az új biztonsági egyezménynek a régi földrajzi határain belül kell érvényesülnie. A régi egyezmény pedig azt mondja ki, hogy az amerikai-japán biztonsági megállapodás a Fülöp-szigetektől északra eső területekre vonatkozik. Gyors pillantás a térképre: ebbe éppúgy beleesik Taiwan, mint a Koreai-félsziget.
Seiroku Kajiyama miniszterelnökségi államtitkár egy múlt keddi nyilatkozatában bele is ment a magyarázatba, és kijelentette: igen, Taiwan és a Koreák beletartoznak majd a földrajzilag releváns térségbe. A Kuala Lumpurban haknizó Li Peng kínai miniszterelnök felsikoltott, mint egy maláj tigris, Észak-Korea más utat választott: ők öt év megszakítás után jelentős haladást értek el Japánnal a Pekingben folytatott kétoldalú normalizációs tárgyalásokat előkészítő tárgyalásaikon. A KNDK hozzájárult az észak-koreai állampolgárok japán feleségeinek (a feltételezett ezernyolcszázból húsznak!) a hazalátogatásához, de tagadják, hogy a hetvenes-nyolcvanas években észak-koreai ügynökök japán állampolgárokat raboltak volna el titkos küldetésen a szigetországban, hogy aztán más titkosügynököket japán nyelvleckékben részeltessenek. (A leghíresebb eset egy koreai nevén Li Un Hye névre hallgató japán asszonyé volt, aki Kim Hyun Hui észak-koreai ügynököt tanítgatta a teaszertartástól a virágrendezésig mindenféle japonerie-re, hogy aztán a férfi 1987-ben felrobbantson egy dél-koreai repülőt, 115 halottat hagyva maga mögött.) A KNDK viszont a négyoldalú (USA, Kína, Koreák) béketárgyalásokon keményített be: nemcsak Dél-Koreából követeli az amerikai csapatok kivonását, de "a környező területekről" is. Ami nagyon mást, mint Japánt, nem jelenthet.
Észak-Korea vissza is lett utasítva e ponton, viszont a normalizációs tárgyalásokra Yukihiko Ikeda japán miniszterelnök rábólintott, és állítólag szeptemberben meg is kezdődnek. Ami viszont nem jelent mást, mint hogy a nemzetközi segélyekben való részvételtől eddig tartózkodó Japán, a régió legnagyobb élelmiszer-tartalékainak birtokosa is fog élelmet küldeni a megvetett sztálinista országba, és így talán néhány tízezerrel kevesebb észak-koreai gyereknek kell éhen halnia.
- vágvölgyi -
(Tokió)
