Szemben az írott szó zsurnalisztájával, a fotóriporternek ott kell lennie a tűzvonalban, hogy megszerezze a képet, mely a világhír felé röpíti, és általában nem védi az a szervezettség, stáb, ami a harcosabb helyszínekről tudósító televíziós újságírókat fedezi. A sajtófotóban az emberek illusztrációt várnak, de a jó képszerkesztő tudja, hogy milyen sűrűséggel kell sokkírozó képet lehozni. A fotó minősége, milyensége meghatároz egy lapot, legyen az konzervatívan képszerkesztett napilap (a napilapok általában konzervatívan képszerkesztettek, az általam ismert legjelentősebb kivétel a párizsi Libération), vagy kimondottan a látvány extravaganciájára bazírozó magazin. A sajtófotósok tudják, hogy kiugrani nem az átlagbéla illusztrációval, hanem az extrém sportokkal lehet. A háború például egy extrém sport. A fotósok szeretik, kockáztatnak, bejöhet. Sokszor nem jön be. Az elmúlt évtized legújságírógyilkosabb médiaeseménye az egykori Jugoszlávia háborúi voltak, az első riporterhalott az volt, aki már a legelső napokban a ljubljanai repülőtéren robbant fel a terepjárójával. Páncélököllel lőtték talán ki. Ha jól emlékszem, Nick Vogelnek hívták, osztrák szabadúszó volt. Voltam egyszer sajtófotós temetésén a Déri Mikivel, ő sajtófotózott is az eseményen, mert ez egy ilyen dolog: a kígyó a saját farkába harap. Ken Oosterbroek dél-afrikai fotóriportert 1994 áprilisában, néhány nappal a történelmi jelentőségű első szabad választások előtt temették Johannesburg egyik fehér kertvárosában. Oosterbroek a választások előtti, különösen feszült időszakban, a Dél-Afrikát elborító terrorhullám idején a zuluk és a xhosák etnikai konfliktusát, a törzsek politikai szervezeteinek (az ANC és az Inkatha Szabadságpárt) választási versengését és a politikai szervezetek fegyveres szárnyainak helyi magánháborúit kísérte figyelemmel: egy eltévedt golyó végzett vele. A sajtófotó a sztereotípiák műfaja. Háború, éhséglázadás, kivégzés, gyerek, kisállat, paraolimpia. 1996-ban is Afrika volt a legborzalmasabb kontinens, és a paraolimpia kivételével volt is minden Afrikában, ami a vizuális sokkoláshoz kell. (Nem a 97-es, hanem egyelőre a 96-os képeket láthatjuk, ezért is meglepő a Népszabadság magazin eljárása, hogy a 97-es World Press Photo képeit hozza pénteki magazinjában, mintha azokat nézhetnénk most a Kossuth téren.) Corinne Dufka képei Libériából és Nigériából. Fekete férfi fekete férfit késel, fekete fegyveres földön fekvő fekete fegyvertelenbe ereszt géppisztolysorozatot. A képeken meleg van, a testek azonnal bomlásnak indulnak. Járványveszély, döglegyek, elmebeteg diktátorok, szabadjára eresztett milíciák, ásító, tehetetlen unalmában elforduló világközvélemény. Yunghi Kim és Thomas Hurst ruandai fotói tömegsírokról, menekülőkről. Francesco Zizola nagydíjas képei taposóakna-sérültek egy angolai rekreációs központjából. Amputált lábú gyerekek harmadikvilágbeli-design művégtagokon, fekete-fehérben, délutáni súrlófényben, akár vasárnap is lehet. A sajtófotó válogatói az ezredvéd témáira hegyeznek, az erős afrikai alapritmuson szerteágazó világzene épül: feka drogárus kölykök jelenítik meg az Egyesült Államok "belvárosi problémái"-t; orosz misztikusok, olasz csodavárók, meditáló szufik és Riccardo Venturi a talibánokat bemutató képei a vallási szélsőségeseket és a hit katonáit. A kapitalizmusnak Richard Branson (Virgin) arca volt tavaly, a kalandor vállalkozót Harry Border portréján láthatjuk. A világpolitikában is esett ez-az: pl. orosz választások voltak, Jelcin elnök Rosztovban két miniszoknyás dunnyuska közt tvisztel kampányilag, a maga esetlen módján. Jasszer Arafat és Bibi Netanyahu találkoztak valahol, nem is lenne teljes a körkép közös portréjuk nélkül; az ún. délszláv válság 1996-ban már kizárólag sportkategóriában és a horvát vízilabda-válogatott révén került a kiállításra: lőttek gólt a spanyoloknak. A sportfotó nagydíját Barry Chin képe nyerte el, az ismert képen David Reid amerikai amatőr bokszoló ugrálva örvend, hogy kiütötte kubai ellenfelét. Társadalmi vagy mindennapi élet, vagy valami hasonló névvel vert kategóriában anarcho-fegyverbolond-szabadságőrültekről láthatjuk Jonathan Olley sorozatát a nevadai Égő Ember Fesztiválon: shotgun és marijuana, kár, hogy Hunter Thompson már nem nagyon mozog el Woody Creekből, mert akkor az ő daliatermete is ott lenne. A kulturális szférát Nigel Perry sorozata jelentette Liam Neeson színészről, illetve Gerard Uferas nem nagyon eredeti gondolata: operai backstage fotók a világ nagy dalszínházaiban. A bugyuta fotósötletek kategória díjnyertese Veronique Vial lett: John Singleton operatőr-rendezőt, Randy Quaid, Seymour Cassel és Peter Fonda színészeket, valamint három további szerencsétlent a megbeszélt reggeli időpont előtt keresett fel koncepciószerűen a lakásán. Singleton (Boyz N´ Hood) még alig lát ki a fejéből, Quaid egy fekete fehérneműs asszonykán babrál félálomban, Cassel kontaktlencsét illeszt fel, Fonda pedig a lehető legkonkrétabb formában még alszik.
- vágvölgyi -
