A horror rokokó stílus megteremtője, a több álnevet (művésznevet) használó „hipó-realista festő” a hatalmas méretekben (több kazincbarcikai panelház tűzfalát, illetve homlokzatát is kifestette már) és a kisebb világokban (mütyürkékben) is otthonosan mozog. Az abszurd humor, az irónia, az álnaiv, ámbár önfeledt gyermekiség párosul munkáiban a magas szintű technikai tudással, a sokféle anyag használatával, miközben a kép státusával, a sík és a tér viszonyával kapcsolatos problémák és kérdések posztkonceptuális feldolgozásával foglalkozik.
A mostani kiállításhoz maga a művész írt bevezető szöveget, amelyben mintegy önmagát ostorozza: „Talán fel kéne végre nőni!” Vagy: „Az ötvenedik életévemhez közeledve végre el kellene kezdeni a komolyan vehető, határozott és konzekvens üzenetet hordozó életművet!” Miután felsorolja, hogy ehhez mire is lenne szükség (releváns, up-to-date, klímaérzékeny vagy éppen társadalomkritikus művek prezentálása), arra jut, hogy inkább továbbra is a „geg és abszurd oltárán” áldoz, „humorizál vég nélkül”, és folytatja az „infantiliskedést a popkultúra szemétdombján”.
A kiállítás címe már rögtön szembemegy a „felnőttséggel”. Sőt, a kifejezést egyenesen Marci fiától kölcsönözte, aki „felnőtt korában, ugyanezzel a címmel egy filmet fog készíteni”. És maga a kiállított 14+1 mű továbbra is „karácsonyis”; idézőjeles és ironikus, meglepő és mulatságos – mondhatni az egész anyag az öröm egy kicsiny szigete.
A művész amúgy is verhetetlen címadásban – a még befejezetlen „Csak azt nem tudom, miért piros a majom feneke” most, elkészülte után egy újabb, talányos címet kapott (Horror toalett avagy a papírrepülő avagy a ribancz-rendszám). Az is egy kisebb csoda, hogy miként tudja elhitetni a nézővel, hogy a rokokó környezetben otthonosan mozog a dinószörny, hogy egy kiskutya, egy elektronikus gitár jól megfér együtt a fejjel lefelé lógó pókemberrel, a páviánnal, az óriásira nőtt medveállatkával (?), a budoár tükrében önmagát csodáló meztelen, mindössze egy parókát viselő hölggyel és a szállingózó papírrepülővel. Ez a mű is az alkotó kedvenc (sokszor „használt”) kisajátított művészének, az ernyedten erotikus festményekben jártas Jean-Frédéric Schallnak az egyik kompozícióján alapul, de Karácsonyi korábban hasonlóan használta többek közt Vermeer, Fragonard vagy Delacroix egy-egy munkáját.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
