Kiállítás

Térbeli esszé

Tasnádi Gergely & Tasnádi József: Pascal

Kritika

A kiállítás egyetlen installációból áll, amelynek kiinduló- s egyben végpontja a francia Blaise Pascal (1623–1662) egyik mondata.

Ez a szövegrészlet nem abból az értekezésből származik, amelyet tizenhét évesen publikált a mértani kúpokról, nem a fogaskerekekkel működő számológép (a pascalin) működési elvéből, nem is az aritmetikai háromszögekről írt tanulmányából (azaz a Pascal-háromszög leírásából), s még csak nem is abból a levelezésből, amelyet a matematikus Fermat-val folytatott (Fermat-sejtés). A szöveg nem szerepel a hidrodinamika megalapozása során elvégzett kutatásainak a leírásában, a nyomás mértékegységének (a később róla elnevezett pascal) meghatározására tett kísérleteinek lejegyzésében sem. Egyáltalán: nem része a matematikai és a fizikai munkásságának. Ez a szöveg az 1600-as évek közepén a jezsuiták és a janzenisták között folyó vitából vétetett, amelyben Pascal az utóbbiak oldalán a tudás és a hit összeegyeztetésén, az „ész bizonyosságán” gondolkodva végül eljutott a „szívvel való látáshoz”, vagy másként – és kicsit leegyszerűsítve – a töredezett és korlátozott emberi tudást alárendelte a vallásnak. Maga a mondat három évvel Pascal halála után, a Gondolatok című könyvben jelent meg.

A Gondolatok jegyzeteinek, köztük A keresztény vallás apológiája című könyv megírt fejezeteinek, az aforizmaszerűen odavetett megállapításoknak és a kifejtett teológiai tételeknek az „összeszerkesztésében” nyilván (nem) sokat segített, hogy Pascal arról rendelkezett, hogy a szöveg bizonyos szakaszai egymáshoz képest áthelyezhetők. Így abban sem lehetünk egészen biztosak, hogy a kiemelt mondat pontosan milyen szövegkörnyezetből származik.

„Ha elgondolkozom rajta, milyen rövid ideig tart az előtte volt és utána következő öröklétbe vesző életem, milyen kicsi az a tér, amelyet betöltök, sőt, az is, amit látok, az általam nem ismert és rólam nem tudó terek végtelenségében elmerülve, megrémülök, és döbbenten kérdezem, miért vagyok éppen itt és nem másutt, mert ennek nincs semmi magyarázata. E végtelen térségek örök csendje rettegéssel tölt el.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.