Kiállítás

Luxusszivacsok

Benczúr Emese: The Call of Duty

Kritika

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

A kilencvenes években induló, konceptuális művészgenerációnak egyik olyan képviselője, aki életművében következetesen a mindennapi tevékenységekkel, a (látható és láthatatlan) női munkával foglalkozik. Az elsősorban nőknek tulajdonított technikákkal készült művein jelentős szerepet kapnak a rövid szövegek, önironikus kommentárok is. A mostani kiállítás címe reflektál a művész Teljesítem a kötelességem (1995) című diplomamunkájára, amelynek az elkészítése – a címében szereplő mondat repetitív „felhímzése” egy függönygurtnira – felölelt egy teljes szemesztert. Hasonlóan hosszú időtávot fed le egyik leg­ismertebb műve, a Ha száz évig élek is (1997), amelyben a „day by day” feliratú, előre gyártott tekercsekre 8 éven keresztül, napról napra hímezte fel az „I think about the future” feliratot (a projekt akkor állt le, amikor a 100 évre megrendelt tekercsek maradékát ellopták az autójából).

Benczúr szinte minden művére jellemző, hogy ipari sorozatgyártással készült alapanyagok keverednek (simulnak egybe) a kézimunkával. A teljesség igénye nélkül: egy Levi’s boltból származó, az eltérő méretek miatt levágott nadrágszárdarabok a rájuk hímzett az „Egyformaság viszonylagos” felirattal; öltéssel, varrással készült munkák festővászonra (De jó lehet annak, akinek ennyi szabadideje van, 1994); nyugágyvászonra (Ma sem voltam a strandon, 1994) vagy épp MÁV-sötétítőre, narancshéjra, műszőrre, arany- és ezüstláncokra. A szövegek kirajzolódhatnak a pukkanós (puki) fólia egyes buborékjait kitöltő üvegfestékből, a falba „vert” gombostűk sorából, a kínai piacokon fellelhető gagyi izzósorokból, LED-ekből, de készülhetnek post-itekből, lehetnek a plafonon vagy a padlón, helyébe léphetnek a mozifilmeket hirdető neonreklámoknak. A művészre jellemző az installációs, térbeli gondolkodás, ez dominál a most látható kiállításán is.

Az apró, utcáról nyíló kiállítótér átlényegül, az installálás olyan hatást kelt, mintha betoppannánk egy barátunk garzonlakásába; a fregolin száradó „ruhák” alatt benézhetünk a kicsiny konyhába, megtekinthetjük a lakásdekoráció egyedi darabjait, vagy a vasalódeszkát megkerülve felmászhatunk a galériára. Épp csak ágy nincs.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.