Kiállítás

Luxusszivacsok

Benczúr Emese: The Call of Duty

Kritika

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

A kilencvenes években induló, konceptuális művészgenerációnak egyik olyan képviselője, aki életművében következetesen a mindennapi tevékenységekkel, a (látható és láthatatlan) női munkával foglalkozik. Az elsősorban nőknek tulajdonított technikákkal készült művein jelentős szerepet kapnak a rövid szövegek, önironikus kommentárok is. A mostani kiállítás címe reflektál a művész Teljesítem a kötelességem (1995) című diplomamunkájára, amelynek az elkészítése – a címében szereplő mondat repetitív „felhímzése” egy függönygurtnira – felölelt egy teljes szemesztert. Hasonlóan hosszú időtávot fed le egyik leg­ismertebb műve, a Ha száz évig élek is (1997), amelyben a „day by day” feliratú, előre gyártott tekercsekre 8 éven keresztül, napról napra hímezte fel az „I think about the future” feliratot (a projekt akkor állt le, amikor a 100 évre megrendelt tekercsek maradékát ellopták az autójából).

Benczúr szinte minden művére jellemző, hogy ipari sorozatgyártással készült alapanyagok keverednek (simulnak egybe) a kézimunkával. A teljesség igénye nélkül: egy Levi’s boltból származó, az eltérő méretek miatt levágott nadrágszárdarabok a rájuk hímzett az „Egyformaság viszonylagos” felirattal; öltéssel, varrással készült munkák festővászonra (De jó lehet annak, akinek ennyi szabadideje van, 1994); nyugágyvászonra (Ma sem voltam a strandon, 1994) vagy épp MÁV-sötétítőre, narancshéjra, műszőrre, arany- és ezüstláncokra. A szövegek kirajzolódhatnak a pukkanós (puki) fólia egyes buborékjait kitöltő üvegfestékből, a falba „vert” gombostűk sorából, a kínai piacokon fellelhető gagyi izzósorokból, LED-ekből, de készülhetnek post-itekből, lehetnek a plafonon vagy a padlón, helyébe léphetnek a mozifilmeket hirdető neonreklámoknak. A művészre jellemző az installációs, térbeli gondolkodás, ez dominál a most látható kiállításán is.

Az apró, utcáról nyíló kiállítótér átlényegül, az installálás olyan hatást kelt, mintha betoppannánk egy barátunk garzonlakásába; a fregolin száradó „ruhák” alatt benézhetünk a kicsiny konyhába, megtekinthetjük a lakásdekoráció egyedi darabjait, vagy a vasalódeszkát megkerülve felmászhatunk a galériára. Épp csak ágy nincs.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.