Legutóbb pedig 2019-ben volt önálló kiállítása a Műcsarnokban. Az iránta megnyilvánuló fokozott érdeklődés leginkább annak köszönhető, hogy immár a nem csupán a képzőművészetben jártas közönségnek is „leesett” az A brutalista című film híre hallatán, hogy Plachy Adrien Brody édesanyja, aki a filmre készülve magyarra tanította a fiát.
Plachy (1943) legendáriumának szerves része, hogy 1956-ban családja „egy lovas kocsiba rejtőzve, a szalma alatt” hagyta el Magyarországot. Ausztriában két évet töltöttek, végül New Yorkban telepedtek le. Első képét még 15 évesen Ausztriában, az édesapjától kapott Agfa Box kamerájával készítette. Talán nem véletlen, hogy a középiskola után 1961-ben beiratkozott a Pratt Institute művészeti képzésére, azon belül Arthur Freed fotográfiai kurzusára. Freed javaslatára látogatta meg André Kertészt, aki élete végéig egyszerre volt Plachy barátja, tiszteletbeli „nagyapja”, szakmai mentora és tisztelője: „Sosem láttam a pillanatot nagyobb intimitással és emberiességgel megtapasztalni és filmen rögzíteni” – nyilatkozta róla.
A fotóművész képeinek többségét 1974-től a New York-i The Village Voice hetilapban (a „hippi” újságban), és a Metropolis című formatervezési és építészeti magazinban publikálta. Ezekben a lapokban Sylvia Plachynak állandó rovata volt, s azok anyagából (mára már szinte elérhetetlen) fotóművészeti könyveket állított össze, mint például a Sylvia Plachy’s Unguided Tour (Vezetés nélküli városnézés Sylvia Plachyval). Az 1990-es fotóalbum képei egy Tom Waits-lemezzel együtt jelentek meg, egy másik albumához pedig Jim Jarmusch írt ajánlást.
A kiállítás egyik jellegzetessége, hogy a képek nem időrendben sorakoznak, hanem egyfajta asszociációs láncot képeznek. A másik pedig az, hogy nem szerepel alattuk sem a cím, sem a technika – ez a lecsupaszított megoldás lehetőséget ad a befogadónak, hogy kizárólag a döntően fekete-fehér fényképekre fókuszáljon. (Ha valaki mégis konkrét fogódzókat keres, annak segít a kiállítás végén elhelyezett képjegyzék.) A harmadik érdekes elem, hogy a kiállításra készített fényképek egy része megjelenik publikált formában is (köztük egy olyan mű is, amelynek „eredetije” a New York-i Museum of Modern Art gyűjteményében található). A publikált anyagok (újságrészletek) között felbukkan egy képregényszerű, szövegbuborékokkal tarkított lap, amelyben egy kisebb gyermek „ismerkedik” a világgal. Az ismétlődő (a szülőket gyakran az őrület szélére sodró) „miért?”-et Misi teszi fel; Plachy túlságosan előkelőnek tartotta ugyanis az Adrien nevet, így fiát Misinek szólította. Adrien/Mishi a „modellje” azoknak a tárlóban látható képeslapoknak is, amelyeket Plachy minden év végén elküldött a családjának, a barátainak és ismerőseinek (ily módon végigkövethetjük az 1973-ban született filmszínész gyermekkorát és színpadi-filmes „arcait”). És vannak olyan fényképek is, amelyek nagy méretű vásznakon jelennek meg, például Michel Basquiat amerikai művészről, akit Plachy épp ébredés után, félmeztelenül fényképezett le.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!