Kiállítás

Érzések és emlékek

Sylvia Plachy – Ajándékok a XX. századból és azon túl

Kritika

A magyar származású fotóművész nem először állít ki Budapesten; a Magyar Fotográfusok Házában 2015-ben bemutatott anyagának egy része szerepel a mostani válogatásban is, sőt a képek installálása is hasonló (ahogy azonos a kurátor is: Csizek Gabriella).

Legutóbb pedig 2019-ben volt önálló kiállítása a Műcsarnokban. Az iránta megnyilvánuló fokozott érdeklődés leginkább annak köszönhető, hogy immár a nem csupán a képzőművészetben jártas közönségnek is „leesett” az A brutalista című film híre hallatán, hogy Plachy Adrien Brody édesanyja, aki a filmre készülve magyarra tanította a fiát.

Plachy (1943) legendáriumának szerves része, hogy 1956-ban családja „egy lovas kocsiba rejtőzve, a szalma alatt” hagyta el Magyarországot. Ausztriában két évet töltöttek, végül New Yorkban telepedtek le. Első képét még 15 évesen Ausztriában, az édesapjától kapott Agfa Box kamerájával készítette. Talán nem véletlen, hogy a középiskola után 1961-ben beiratkozott a Pratt Institute művészeti képzésére, azon belül Arthur Freed fotográfiai kurzusára. Freed javaslatára látogatta meg André Kertészt, aki élete végéig egyszerre volt Plachy barátja, tiszteletbeli „nagyapja”, szakmai mentora és tisztelője: „Sosem láttam a pillanatot nagyobb intimitással és emberiességgel megtapasztalni és filmen rögzíteni” – nyilatkozta róla.

A fotóművész képeinek többségét 1974-től a New York-i The Village Voice hetilapban (a „hippi” újságban), és a Metropolis című formatervezési és építészeti magazinban publikálta. Ezekben a lapokban Sylvia Plachynak állandó rovata volt, s azok anyagából (mára már szinte elérhetetlen) fotóművészeti könyveket állított össze, mint például a Sylvia Plachy’s Unguided Tour (Vezetés nélküli városnézés Sylvia Plachyval). Az 1990-es fotóalbum képei egy Tom Waits-lemezzel együtt jelentek meg, egy másik albumához pedig Jim Jarmusch írt ajánlást.

A kiállítás egyik jellegzetessége, hogy a képek nem időrendben sorakoznak, hanem egyfajta asszociációs láncot képeznek. A másik pedig az, hogy nem szerepel alattuk sem a cím, sem a technika – ez a lecsupaszított megoldás lehetőséget ad a befogadónak, hogy kizárólag a döntően fekete-fehér fényképekre fókuszáljon. (Ha valaki mégis konkrét fogódzókat keres, annak segít a kiállítás végén elhelyezett képjegyzék.) A harmadik érdekes elem, hogy a kiállításra készített fényképek egy része megjelenik publikált formában is (köztük egy olyan mű is, amelynek „eredetije” a New York-i Museum of Modern Art gyűjteményében található). A publikált anyagok (újságrészletek) között felbukkan egy képregényszerű, szövegbuborékokkal tarkított lap, amelyben egy kisebb gyermek „ismerkedik” a világgal. Az ismétlődő (a szülőket gyakran az őrület szélére sodró) „miért?”-et Misi teszi fel; Plachy túlságosan előkelőnek tartotta ugyanis az Adrien nevet, így fiát Misinek szólította. Adrien/Mishi a „modellje” azoknak a tárlóban látható képeslapoknak is, amelyeket Plachy minden év végén elküldött a családjának, a barátainak és ismerőseinek (ily módon végigkövethetjük az 1973-ban született filmszínész gyermekkorát és színpadi-filmes „arcait”). És vannak olyan fényképek is, amelyek nagy méretű vásznakon jelennek meg, például Michel Basquiat amerikai művészről, akit Plachy épp ébredés után, félmeztelenül fényképezett le.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.