Kiállítás

Érzések és emlékek

Sylvia Plachy – Ajándékok a XX. századból és azon túl

Kritika

A magyar származású fotóművész nem először állít ki Budapesten; a Magyar Fotográfusok Házában 2015-ben bemutatott anyagának egy része szerepel a mostani válogatásban is, sőt a képek installálása is hasonló (ahogy azonos a kurátor is: Csizek Gabriella).

Legutóbb pedig 2019-ben volt önálló kiállítása a Műcsarnokban. Az iránta megnyilvánuló fokozott érdeklődés leginkább annak köszönhető, hogy immár a nem csupán a képzőművészetben jártas közönségnek is „leesett” az A brutalista című film híre hallatán, hogy Plachy Adrien Brody édesanyja, aki a filmre készülve magyarra tanította a fiát.

Plachy (1943) legendáriumának szerves része, hogy 1956-ban családja „egy lovas kocsiba rejtőzve, a szalma alatt” hagyta el Magyarországot. Ausztriában két évet töltöttek, végül New Yorkban telepedtek le. Első képét még 15 évesen Ausztriában, az édesapjától kapott Agfa Box kamerájával készítette. Talán nem véletlen, hogy a középiskola után 1961-ben beiratkozott a Pratt Institute művészeti képzésére, azon belül Arthur Freed fotográfiai kurzusára. Freed javaslatára látogatta meg André Kertészt, aki élete végéig egyszerre volt Plachy barátja, tiszteletbeli „nagyapja”, szakmai mentora és tisztelője: „Sosem láttam a pillanatot nagyobb intimitással és emberiességgel megtapasztalni és filmen rögzíteni” – nyilatkozta róla.

A fotóművész képeinek többségét 1974-től a New York-i The Village Voice hetilapban (a „hippi” újságban), és a Metropolis című formatervezési és építészeti magazinban publikálta. Ezekben a lapokban Sylvia Plachynak állandó rovata volt, s azok anyagából (mára már szinte elérhetetlen) fotóművészeti könyveket állított össze, mint például a Sylvia Plachy’s Unguided Tour (Vezetés nélküli városnézés Sylvia Plachyval). Az 1990-es fotóalbum képei egy Tom Waits-lemezzel együtt jelentek meg, egy másik albumához pedig Jim Jarmusch írt ajánlást.

A kiállítás egyik jellegzetessége, hogy a képek nem időrendben sorakoznak, hanem egyfajta asszociációs láncot képeznek. A másik pedig az, hogy nem szerepel alattuk sem a cím, sem a technika – ez a lecsupaszított megoldás lehetőséget ad a befogadónak, hogy kizárólag a döntően fekete-fehér fényképekre fókuszáljon. (Ha valaki mégis konkrét fogódzókat keres, annak segít a kiállítás végén elhelyezett képjegyzék.) A harmadik érdekes elem, hogy a kiállításra készített fényképek egy része megjelenik publikált formában is (köztük egy olyan mű is, amelynek „eredetije” a New York-i Museum of Modern Art gyűjteményében található). A publikált anyagok (újságrészletek) között felbukkan egy képregényszerű, szövegbuborékokkal tarkított lap, amelyben egy kisebb gyermek „ismerkedik” a világgal. Az ismétlődő (a szülőket gyakran az őrület szélére sodró) „miért?”-et Misi teszi fel; Plachy túlságosan előkelőnek tartotta ugyanis az Adrien nevet, így fiát Misinek szólította. Adrien/Mishi a „modellje” azoknak a tárlóban látható képeslapoknak is, amelyeket Plachy minden év végén elküldött a családjának, a barátainak és ismerőseinek (ily módon végigkövethetjük az 1973-ban született filmszínész gyermekkorát és színpadi-filmes „arcait”). És vannak olyan fényképek is, amelyek nagy méretű vásznakon jelennek meg, például Michel Basquiat amerikai művészről, akit Plachy épp ébredés után, félmeztelenül fényképezett le.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

„Amióta a kormánynak központi témája lett a gyermekvédelem, szinte soha nem a lényegről beszélünk”

Az elhanyagolással, fizikai, érzelmi vagy szexuális bántalmazással kapcsolatos esetek száma ijesztő mértékben emelkedett az elmúlt években idehaza, ahogyan az öngyilkossági kísérletek is egyre gyakoribbak a gyerekek körében. A civil szervezetek szerepéről e kritikus időkben Stáhly Katalin pszichológus, a Hintalovon Alapítvány gyerekjogi szakértője beszélt lapunknak.

Az Amerika–EU-vámalku tovább nyomhatja a magyar gazdaságot

Noha sikerült megfelezni az EU-t fenyegető amerikai vám mértékét, a 15 százalékos általános teher meglehetősen súlyos csapást mérhet az európai gazdaságokra, így a magyarra is. A magyar kormány szerint Orbán Viktor persze jobb megállapodást kötött volna, de a megegyezés az orosz gázimportra is hatással lehet. 

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.