Dékei Kriszta

Úgy tűnik, mintha Csontó szinte mindenütt jelen lenne; a tavaly decemberi összegző kiállítása után szerepelt a két hete véget ért Fény című kiállításon, s munkái nemcsak a Dorottya utcában láthatóak, hanem az Inda Galéria pár napja megnyílt Átjárás című csoportos tárlatán is. Ez a "bőbeszédűség" az ezredforduló táján alakult ki, abban az időben, amikor Csontó szakított az alkalmazott grafikával, és rálelt a fotó- és a videoinstalláció műfajára. Az egyedi, meglepően újszerű képi nyelv megtalálása - amelyet általában a kép és szöveg talányos viszonya határozott meg - mégsem vezetett egy zárt trade-mark kialakításához: Csontó mer és képes túllépni az általa választott stiláris jegyeken. Sokszor oly mértékben, hogy első pillantásra nehezen köthető össze az adott munka azzal a (szükségszerűen) sematikus képpel, melyet gyakran használnak fel mankóként a kortárs művészettel foglalkozó kritikusok. Ilyen például a sajtóanyagban, illetve több értelmező írásban is megtalálható kitétel, miszerint a művészt "az egyén és a közösség kapcsolata foglalkoztatja".

A holland-flamand kulturális fesztivál keretében bemutatkozó 42 éves kortárs flamand képzőművész 1990-ben, a Velencei Biennálén alapozta meg hírnevét. Munkáinak meghökkentő és provokatív jellegét a szent és a profán, a banális és a fennkölt, az elit- és a tömegkultúra elemeinek extrém ütköztetése adja. A budapesti anyagban gunyoros és nyers műveinek kisebb keresztmetszete látható; a holland porcelánfestés motívumaival díszített gázpalack-sorozat, egy gótikus tornyokkal díszített, acélcsipkékből összeálló munkagép, továbbá a morbid disznóbőrök és a híres-hírhedt Cloaca.

Hans von Meegeren hamisító Abraham Bredius elaggott művészettörténész szakmai hiúságát felhasználva 1945-ös lelepleződéséig nem kevesebb mint hat, Vermeer fiatal korszakából származó nagyméretű és bibliai tárgyú alkotással bővítette a holland festő oeuvre-jét; egy amerikai gyűjtő 1924-es halálakor 2414 - nagyrészt hamis - Corot-festményt hagyott örököseire; 1951-ben a New York-i vámhivatal összesítése szerint negyven év alatt 9428 (!) Rembrandt-művel gazdagodtak az amerikai magángyűjtemények. Ezek az adatok még akkor is meglepőek, ha Szilágyi János György kutatásai nyomán köztudott, hogy a hamisítás gyakorlatában már a régi görögök is meglepően jártasnak bizonyultak.

Magyarországon a fotóművészet a felsőfokú oktatás, a művészettörténet és a műtárgypiac mostohagyermeke - igen későn, 1985-ben indult be az Iparművészeti Főiskolán a fotó szak, tavaly jelent meg Szilágyi Sándor átfogó fotóművészeti könyvének első része, és ma is csak elvétve találhatunk olyan műkereskedelmi galériát, amelynek kínálata csakis fotókból áll -, ellentétben a nyugati világgal, ahol a kortárs fotográfiának a hetvenes évek eleje óta komoly irodalma és kiépült galériarendszere van. A háttérbe szorított, lesajnált és el nem ismert művészeti ág mégis "kitermelte" a maga egyéni hangú, professzionális fotóművészeit - köztük Szilágyi Lenkét, akinek most egyszerre két kisebb kiállítása látható.

A Londonban élő művész munkáival Magyarországon eddig hétévente találkozhattunk, úgy tűnik azonban, hogy megtört az egyéni kiállítások (az 1985, 1992, 1999, 2006 évszámokkal tagolt) sorozata; a periodicitást 2007-ben felülíró székesfehérvári vetítések után a Millenárison most egy retrospektív jellegű filmbemutatót láthatunk. A húsz óriási képernyőn futó válogatott anyag megtekintése 6 órát vesz igénybe, s a filmek befogadását csak nehezíti, hogy mindezt állva kellene abszolválnunk.

Az Antwerpenben élő és alkotó művész nevéhez köthető, hogy a halottnak hitt festészetet visszaemelte a művészet "napirendjébe". Letagadhatatlanul hatott a magyarországi érzéki konceptualizmus művelőire, emellett olyan nemzetközi sztár, akinek munkáiért hat-hét számjegyű összegeket fizetnek - euróban. Eddigi életművét bemutató kiállítása a Műcsarnokban látható február 10-ig.

A tíz tévéképernyőn és fülhallgatóval látható-hallható Remake I-X. című munka eredetileg az idei Velencei Biennáléra készült, de a szakmai zsűri által legjobbnak ítélt anyagot mégsem mutatták be a Magyar Pavilonban. A tavaly októberi budapesti zavargásokat animációs eszközökkel feldolgozó mű a Kiscelli Múzeumban látható, január 13-ig.

Vaszkó művészete kevéssé ismert mind a szakmában, mind a nagyközönség előtt. Ennek oka több oldalról is meghatározható: hosszú élete során gyakran elfeledték, majd több hullámban újra felfedezték, munkásságáról nem született tudományos monográfia, festészete pedig alig kapcsolódik a hazai képzőművészethez. Vaszkó sem sietett az értelmezők segítségére, mint mondta, "a mai művészek [...] kollektíve hatnak egymásra, a művészetnek a korral egy tempóban kell lélegeznie.

A kiállító művészek nevét olvasva olyan felületes benyomásunk támadhat, mintha a művészeket összekötő kapocs az idegenben való létezés, az otthon ideiglenes/állandó elvesztésének megélése lenne. Siflis András Szabadkáról, Szombathy Bálint Újvidékről származik, Kicsiny Balázs négy évig élt Angliában, Robin Sperling az Alföldön lakik - Sugár János pedig a kakukktojás.

A "varázslatos különc", eredeti nevén Friedrich Stowasser már kezdetben öntudatos és radikális módon viszonyult a művészeti intézményekhez. Szabadon választotta az autodidakta képzést, miután alig három hónapot bírt ki a bécsi Képzőművészeti Akadémián, és mindössze egy napot a párizsi École des Beaux Arts falai között.

A Dorottya Galéria Utazás önmagunkba című kiállításának kurátora kurrens témát feldolgozó, a külsődleges jegyek (a testábrázolás) és a belső személyiség (az identitás) viszonyait és kérdéseit feszegető műalkotások mellékvizén indította el hajóját. A kiválasztott művészek útja így a test belsejébe vezet - a kérdés csupán az, hogy e búvárkodás során milyen mélyre hatolnak le az alkotók.

A rendszerváltás a vizuális kultúra szürke és betokosodott világát lavinaként söpörte el, a letarolt mezőkön pedig új, színesebbnél színesebb virágok nyíltak; megjelentek a kereskedelmi tévék új vagy koppintott arculatukkal, elszaporodtak az óriásplakátok, az újságosstandokat elöntötte a pornó, a házakat a falfirka.