Dékei Kriszta

"A nagy graffitis reggel felkel, zuhanyozik, felveszi bő gatyáját, fekete spray-vel fújja be a hónalját, szőrös testét, vicces pólót húz, és nekivág a városnak." Ha a festékfújó spray nem rendeltetésszerű használatától eltekintünk, szinte magunk előtt látjuk azt a közhelyes képet, amely alapján a street art dolgos munkásait elképzeljük. A négy művész kiállítása ellenben arra mutat rá, hogy a köztérben elhelyezett üzeneteknek lehet más módjuk is, mint a festékszóróval elkövetett egyszerű rombolás, a puszta helymegjelölés tagekkel vagy egy túlfűtött érzelmi állapot felmutatása (Szeretlek Béla). Dékei Kriszta

Az utóbbi időben a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány némely megmozdulása vitákat váltott ki a kortárs képzőművészettel foglalkozók körében: a 2004-es megalakulást követő, a kurátorstáb távozását előidéző "összezördüléstől" kezdve a forprofit szervezetnek nyújtott, erősen megkérdőjelezhető állami támogatáson át a télre tervezett jótékonysági aukció pénzügyi konstrukciójában elbújtatott, valójában közpénzből finanszírozott piacélénkítésig. Mindez jó reklám a Kogartnak - divatosan szólva sikerül tematizálnia e vékony területet érintő közbeszédet -, miközben eltereli a figyelmet arról, hogy alakulófélben lévő "nemzeti gyűjteményének" alapja valójában milyen típusú és karakterű műalkotásokból állna össze. Dékei Kriszta

A Fogadó épületének padlásán látható kiállításnak már a címe is ("Egy elragadó világ") idegesítően nagyképű (vagy inkább idealistán naiv?), még akkor is, ha az idézőjel használata akár iróniát is takarhat. A padlás egyik termét egészen beborító installációt, ezt a szemétdomborzati tér-képet a dél-francia Baszkföldön élő Anna Toth magyarországi, képző- és iparművész szakos fiatal művészek és gimnazisták segítségével építette fel, a másik teremben UV fénnyel megvilágított, itt-ott világító festékkel megfestett (ezért aztán szépen foszforeszkáló és csillogó-villogó) munkák, műanyag edénykékből és kupakokból épített katonák és különféle harcosok meg sajnos igen gyenge festmények láthatóak. Dékei Kriszta

A nyolcvanas évek elején a New York-i művészéletbe berobbanó graffitiművészek közül Haring a legismertebb, a második helyezett a kábítószer-túladagolásban, huszonnyolc éves korában elhunyt Jean-Michel Basquiat, de kinek mond bármit Rammelzee (ma rapper és hip-hopzenész), Tony Shafrazi (ma galerista) vagy (a manapság szürrealista ócskaságokat festő) Kenny Scharf neve? Kétségtelen, hogy Haring mindent megtett az ismertségért; az 1986-ban megnyitott és a Keith Haring Alapítvány által most is gőzerővel üzemeltetett Pop Shopban Haring-motívumokkal díszített tárgyak tömegéhez lehet olcsón hozzájutni. Pólók, cipők, ruhák, kitűzők, sapkák, poszterek, noteszek, képeslapok, naptárak, órák, esernyők, csoki- és teásdobozok, cukorkatartók, plüssállatok, dominók, kirakósok, kifestőkönyvek, kerámiavázák, párnák, asztalok, székek - akár egy komplett lakás berendezhető belőlük. (Az alapítvány a befolyó összeget a 31 éves korában AIDS-ben meghalt művész kívánságának megfelelően a betegséggel kapcsolatos felvilágosító programok támogatására, illetve Haring művészetének propagálására költi.)

A képzőművészetben járatlan befogadó leginkább reprodukció formájában találkozik "műalkotásokkal" - ilyenek a lakberendezési áruházak eldugott traktusaiban található, a fal és a bútor színéhez passzoló nyomatok, de a gigakiállításokat hirdető óriási poszterek vagy egy-egy médiasztár kiállításait (festményeit) reklámozó félperces "kis színesek" is. Miközben meg van győződve arról, hogy a művészet valami szent és magasztos, de mindenképpen eredeti entitás, javarészt marketingszakemberek/kreatívok által kiötlött, csinos formába csomagolt termékeket fogad el művészetnek.

A tikkadt szöcskenyájként legelészők számára erős kihívásnak tűnhet egy bungee jumping, egy raftingtúra (hegyi kerékpározással kombinálva), de akár egy közepes domb megmászása is. A Műcsarnok által szervezett kiállítássorozat megtekintése ugyan nem okoz heveny szívdobogást - hacsak nem akadunk fenn a helytelen írású logóból (na mi van) sugárzó álfiatalos pökhendiségen -, de viszonylag kellemes kalandnak tekinthető. Már az, ami még látogatható a tizenegy valós és két virtuális (interneten, illetve rádióadás formájában elérhető) helyszínen megrendezett programsorozatból: a Gallery by Night egyestés kiállításainak hagyományát követő, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület 50 éves fennállását ünneplő, mindennap más művész (vagy művészcsoport) munkáját bemutató sorozat, egy egyéni kiállítás, s a két fő kiállítóhely, a Műcsarnok és az Ernst Múzeum. (A neten böngészhető Képzeletbeli gyűjtemény tervezett céljával ellentétben még mindig csak kevés művet mutat be, s erősen zártkörű klubnak tűnik.)

A bosnyák alkotót a Bukarestből idehozott utazó kiállításhoz tartozó kis katalógusban olyan nagy nevek méltatják, mint Achille Bonito Oliva (a hetvenes évek végén jelentkező olasz transzavantgárd teoretikusa), Hegyi Lóránd (e mozgalom magyarországi elterjedésének teoretikusa) és Nicolas Bourriaud (az 1998-ban megjelent Relációesztétika című neokonceptualista művészetelméleti könyv szerzője). Mielőtt hasra esnénk a nagy nevektől és könnyes szemmel leborulnánk Dimitrijevic nagysága előtt, nem árt megnézni a kiállítást, és személyesen megítélni, hogy a "konceptuális művészet egyik legismertebb képviselője" mégis miként juthatott fel ilyen magas piedesztálra.

Az Ernst Múzeumban látható kiállítás gerincét Fogarasi Kultur und Freizeit (Kultúra és szabadidő) című videoinstallációja alkotja, amely a tavalyi Velencei Biennálén elnyerte a legjobb nemzeti pavilonnak járó, kinézetre eléggé bumfordi Arany Oroszlán díjat. A nemcsak a szűkebb szakmát megosztó, nagyobbrészt negatív kritikával fogadott művet a kiállítás kurátora beágyazta a Bécsben született, magyarul kiválóan beszélő s Magyarországon is alkotó/kurátorkodó fiatal művész korábbi munkáiba, mintegy tágabb értelmezési keretet és eddig nem ismert háttér-információt kínálva a művelődési házak mai, kulturális státusára és társadalmi terére reflektáló munkának.

"Smicisapkás szénlehordó, szemüveges álgengszter, mongol proletár orkánnal, nagyméretű holland házaspár, hermafrodita tanuló, gusztustalan jampi, kínai rusnya, bajor újfasiszta, horrorfigura szederjes orral, ballonkabátos autótolvaj, napszemüveges bige, tini virgo intakta fülhallgatóval" - részletek Hajas Tibor 1976-os Öndivatbemutató című filmjének snittlistájából. A Dunaújvárosban látható film az egyetlen magyar alkotás az Erste Bank gyűjteményében (mintegy leképezve képzőművészetünk szegényes nemzetközi elismertségét is), abban a kelet-közép-európai régió hatvanas-hetvenes évekbeli, konceptuális művészetét felölelő anyagban, melynek fedezetét - hasonlóan a Raiffeisen és a Volksbank kulturális reprezentációjához - nem mega- és gigakiállítások szponzorálására szórták el, hanem a kortárs képzőművészet támogatására, bemutatására vagy megőrzésére fordították.

Hushegyi Gábor másodszor szentel monográfiát Németh Ilona Dunaszerdahelyen élő képzőművésznek. A 2001-es kötet megjelenése óta eltelt idő alaposan átrajzolta Németh művészetének értékelését. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy míg a korábbi könyv nyelve magyar volt (megfejelve nyúlfarknyi szlovák és angol rezümével), most az angol dominál (igaz, a kötet végén a teljes szöveg olvasható szlovákul és magyarul). Németh ugyanis többes kötődésű művész: komoly szerepet tölt be a szlovákiai képzőművészetben (2001-ben a Velencei Biennálén Jirí Suru·vkával együtt állított ki a közös szlovák-cseh Pavilonban), Magyarországon szinte évente mutatja be műveit, és munkái nemcsak Közép-Európában, hanem külföldön (például Luxemburgban, Svájcban, Franciaországban és Japánban) is ismertek.

Úgy tűnik, mintha Csontó szinte mindenütt jelen lenne; a tavaly decemberi összegző kiállítása után szerepelt a két hete véget ért Fény című kiállításon, s munkái nemcsak a Dorottya utcában láthatóak, hanem az Inda Galéria pár napja megnyílt Átjárás című csoportos tárlatán is. Ez a "bőbeszédűség" az ezredforduló táján alakult ki, abban az időben, amikor Csontó szakított az alkalmazott grafikával, és rálelt a fotó- és a videoinstalláció műfajára. Az egyedi, meglepően újszerű képi nyelv megtalálása - amelyet általában a kép és szöveg talányos viszonya határozott meg - mégsem vezetett egy zárt trade-mark kialakításához: Csontó mer és képes túllépni az általa választott stiláris jegyeken. Sokszor oly mértékben, hogy első pillantásra nehezen köthető össze az adott munka azzal a (szükségszerűen) sematikus képpel, melyet gyakran használnak fel mankóként a kortárs művészettel foglalkozó kritikusok. Ilyen például a sajtóanyagban, illetve több értelmező írásban is megtalálható kitétel, miszerint a művészt "az egyén és a közösség kapcsolata foglalkoztatja".

A holland-flamand kulturális fesztivál keretében bemutatkozó 42 éves kortárs flamand képzőművész 1990-ben, a Velencei Biennálén alapozta meg hírnevét. Munkáinak meghökkentő és provokatív jellegét a szent és a profán, a banális és a fennkölt, az elit- és a tömegkultúra elemeinek extrém ütköztetése adja. A budapesti anyagban gunyoros és nyers műveinek kisebb keresztmetszete látható; a holland porcelánfestés motívumaival díszített gázpalack-sorozat, egy gótikus tornyokkal díszített, acélcsipkékből összeálló munkagép, továbbá a morbid disznóbőrök és a híres-hírhedt Cloaca.