Az utóbbi időben a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány némely megmozdulása vitákat váltott ki a kortárs képzőművészettel foglalkozók körében: a 2004-es megalakulást követő, a kurátorstáb távozását előidéző "összezördüléstől" kezdve a forprofit szervezetnek nyújtott, erősen megkérdőjelezhető állami támogatáson át a télre tervezett jótékonysági aukció pénzügyi konstrukciójában elbújtatott, valójában közpénzből finanszírozott piacélénkítésig. Mindez jó reklám a Kogartnak - divatosan szólva sikerül tematizálnia e vékony területet érintő közbeszédet -, miközben eltereli a figyelmet arról, hogy alakulófélben lévő "nemzeti gyűjteményének" alapja valójában milyen típusú és karakterű műalkotásokból állna össze.
A gyűjtemény profiljára két dologból következtethetünk: az alakulás óta, évente kiosztott egyéni alkotói ösztöndíjakból és a szintén évente megrendezett, Friss fedőnevű csoportos kiállításokból. A mecenatúra tényét csak dicsérhetjük, hiszen ez a százezer forintos havi összeg nagyobb, mint a fiatal képzőművészeknek adott Derkovits-ösztöndíj a maga bruttó 80 ezer forintjával.
Az évente megrendezett tárlatok résztvevői elsősorban az éppen végzős képzőművész-hallgatók közül kerültek ki, feloldva azt a műtárgypiaci vákuumot, amelyben egyre kevésbé volt valószínű, hogy felbukkannak és elérhető áron megszerezhetőek huszadik századi, neves alkotók eleddig ismeretlen művei. A korábbi generációkhoz képest a 2004 óta végzett fiatalok hirtelen keresettek lettek: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az Andrássy úti palotában kiállított 38 művész legalább egyharmada szerepelt az utóbbi időben egyéni vagy csoportos kiállításon más kereskedelmi galériákban vagy nonprofit kiállítótermekben (például: Boulevard & Brezsnyev Galéria, B55 Galéria, Deák Erika Galéria, Missionart, Octogonart, Volksbank Galéria, VAM Design Center, Ernst Múzeum), és a piaci elveknek megfelelve szinte mindegyiküknek van saját, műveit is bemutató/kínáló honlapja.
A Kogart Ház alsó szintjén a négy ösztöndíjas munkái láthatóak, míg a további két emeleten a korábbi Friss kiállításokon szerepelt művészek munkáiból válogatott Mészáros Zsolt kurátor, nem kisebb céllal, mint hogy az összkép "re:ndhagyó és re:trospektív kérdésekkel és válaszokkal re:flektáljon a kiállítássorozat múltjára". Szép ez a sok kettőspont meg a latin elöljárószó ily kreatív használata, de sajnos maga a kiállítás nem ennyire komoly, nem szellemes és nem is rendhagyó.
Az ösztöndíjasok közül Kiss Endre a legérdekesebb, aki a klasszikus festészetet ötvözi a számítógép pixeles felbontásával: különböző faktúrájú festményrészletek, négyzetes palettakivágások együtteséből állít össze realista portrékat. A szemnek kellemes és igen technikás képeken néhol humor és irónia is felfedezhető: az egymáshoz képest elcsúszott, fotóalapú képkockákon látható kicsiny alakok között egy másik realitás szereplője, egy ismert rajzfilmfigura is feltűnik. Míg tehát Kissnél érzékelhető egyfajta távolságtartás, ez nem mondható el a lírai hiperrealizmusban utazó Tóth Ágnesről, akinél megfigyelhető egy mostanában divatos, inkább női alkotókra jellemző, egocentrikus látásmód is: önportréja egy képen belül néhol kétszer, néha ötször is feltűnik. Nem nevezhetjük izmusnak, de ez a "csak én bírok egyetlen témám lenni" típus kissé túlteng a tárlaton - valószínűleg annak köszönhetően, hogy a kiállító művészek majd kétharmada nő. A második szinten sok szép, színes, normálméretű, tehát üzleti reprezentációs célra kiválóan megfelelő festmény látható, melyeknek egyszerre van könnyen dekódolható "üzenetük", és felelnek meg annak az elvárásnak, hogy valamiféle technikai bravúr is felfedezhető legyen bennük (például Németh Marcell plasztikáján, amely egy görbülő terű HÉV-kocsibelsőt "ábrázol"). A kiállításnak nem célja a reménybeli üzleti partnerek, képet kikölcsönző cégek sokkolása. A horrorisztikus képeiről ismert Kis Róka Csabától is inkább visszafogott műveket látunk; kutyával közösülő goyai emberszörny helyett csak finom, leheletnyi kannibalizmust.
A befogadótól komolyabb odafordulást kívánó, nem annyira műkereskedelmi, mint inkább kiállítótermi műveket/installációkat a kevésbé reprezentatív harmadik szintre száműzték. Hitka Viktória gyermekkori traumáit feldolgozó, megrendítő, mégis játékos sorozata mellett itt inkább konceptuális munkák láthatóak: Fischer Judit fotója egy márványtáblába vésett omlásveszély feliratról, Garami Richárd falragacsai, ezek a bronzba öntött és ezáltal örökkévalóvá tett utcai üzenőcetlik, Elek Imre Apám című műszemes férfibüsztje (amely valamely furcsa okból Kuncze Gáborra hasonlít), Szabó Éva Eszter pszichedelikus élményt adó videója vagy Komlovszky Szvet Tamás posztamens felett - szó szerint - lebegő Agya. Míg ez utóbbi szobrot el tudom képzelni egy vagányabb számítástechnikai cégvezető irodájában, a felső szint mégiscsak kilóg a Kogart óvatoskodó profiljából. Abból a körből, ahol a dekorativitás érdekében kilúgozódik és ballaszttá válik a "tartalom", ahol a műalkotások könnyedek, és nem nagyon ütnek el a fal színétől, s nem többek, mint egy ízlésesen berendezett polgári szalon tartozékai. Nincs bennük semmi re:velatív.
Kogart, Bp. VI., Andrássy út 112. Nyitva szeptember 28-ig.
