A Fogadó épületének padlásán látható kiállításnak már a címe is ("Egy elragadó világ") idegesítően nagyképű (vagy inkább idealistán naiv?), még akkor is, ha az idézőjel használata akár iróniát is takarhat. A padlás egyik termét egészen beborító installációt, ezt a szemétdomborzati tér-képet a dél-francia Baszkföldön élő Anna Toth magyarországi, képző- és iparművész szakos fiatal művészek és gimnazisták segítségével építette fel, a másik teremben UV fénnyel megvilágított, itt-ott világító festékkel megfestett (ezért aztán szépen foszforeszkáló és csillogó-villogó) munkák, műanyag edénykékből és kupakokból épített katonák és különféle harcosok meg sajnos igen gyenge festmények láthatóak.
Toth nagy lelkesedéssel fogadott alkotása szinte feledteti, hogy a művészi/pedagógiai célú recycling nálunk sem ismeretlen. Magyarországon számos csoport és egyesület (például Recycle Mission Hungary, Cellux csoport, Hints, Retextil) készít hulladékból használati és iparművészeti tárgyakat (bútorokat, noteszokat, ékszereket, táskákat) és tart ismeretterjesztő céllal gyerekeknek kreatív foglalkozásokat - akár iskolákban is (lásd: Nincs szemét, Magyar Narancs, 2007. november 29.). Az egész világon jelen lévő
hulladékművészet
(trash art, junk art) elterjedése manapság a dizájnban a legszembetűnőbb, s a kreatív megoldásokra sem lehet panaszkodni. Görgős bevásárlókosárból szék, félbevágott kádból kanapé, CD-kből nyugágy, biciklikerékből asztal, vasalóból lámpa készülhet. Az újrahasznosított hulladék alkalmazása mára már szinte divatosnak tekinthető: lehet festmény hordozója (tojástartó, összelapított fémdoboz), de szobrok alapanyaga is. Ilyen HA. Shult ezer, életnagyságú, préselt fémdobozokból és számítógép-alkatrészekből készült "katonája" (Trash People) - melyek felbukkantak New York köztereitől Párizson át Londonig, és (stílszerűen) a kínai nagy falon is - vagy Tim Noble és Sue Webster hiperrealista árnyékművei, melyekben a megvilágított szeméthalom mögött, a falon kirajzolódó árnyékok például pisilő férfit vagy italozó párt "varázsolnak" a hüledező néző szeme elé.
A szemét (úgy is, mint használaton kívül helyezett, kidobásra ítélt tárgy) megjelenése, újrafelhasználása a művészetben (azaz ready made-ként történő reaktiválása) Duchamp nevéhez köthető - de a fejtetőre állított és álnévvel szignált piszoárt először még a dadaisták is túl erősnek érezték, és "kicenzúrázták" kiállításukról. A hétköznapi tárgyak, "nemtelen" anyagok a huszadik század második felében aztán sorra bukkantak fel a képzőművészetben - elsősorban persze nem ökológiai szempontok miatt, hanem többek közt egyfajta állásfoglalásként a művészet és az élet viszonyával és a fogyasztó társadalom problémáival kapcsolatban. Jean Tinguely kinetikus szobrai, Arman házi szemetet plexiüvegbe öntő sorozatai, César laposra nyomott autókarosszériái, Tony Cragg műanyag roncsokból készült falképei, Daniel Spoerri rögzített ételmaradványai vagy az arte povera (szegény művészet) képviselőinek néhány munkája - a felsorolás a végtelenségig folytatható.
Toth installációjának két határozott és felismerhető előképe van: Jean Dubuffet Jardin d'email című installációja a hollandiai Kröller Müller Múzeum kertjében (1974) és Niki de Saint Phalle 1978-tól épülő Tarot kertje Olaszországban. Ez utóbbi művész hatása Anna Toth figuráira letagadhatatlan; az installáció hatalmas, egymásba fonódó nőalakpárja a Nanák egyenes ági leszármazottja. (Mellesleg Saint Phalle 1967 előtt leginkább különféle, összeragasztott hulladékból készítette műveit.)
Nem mintha nem lenne szórakoztató ebben a hullámzó varázsvilágban járkálni. A fehér és fekete csíkokkal tagolt, hatalmasra püffedt alakzatok (óceánjáró és vasalóforma, barlang és csúszda), az ikonográfiailag terhelt motívumok (kígyó és gömb), az átváltozott sporteszközök (szörf- és gördeszka) és a labirintusszerű útvesztőkben váratlanul felbukkanó szobrocskák egyszerre kínálnak pszichedelikus és játékos élményt, miközben nem rejtik el, hogy alapanyaguk csakis szemét (cigisdoboz, papírhulladék, műanyag flakon, fémdoboz, DVD). Mindehhez Nicolas Russell és Csapó József "talált és megtalált felvételekből" összeálló, kellemes zenei válogatása kapcsolódik. Az installáció játékos hangulata sem feledteti azonban, hogy a kompozíció erősen széttartó, és gyakran találkozunk didaktikus megoldásokkal - például egy, a műbe applikált hűtőszekrény ajtaját kinyitva egy zsinóron lógó földgömb látható, továbbá igen sok műdarabon visszaköszön ugyanaz a motívum, az egymásba préselődő, színes alakokból összeálló tömeg.
Az "elragadó világ" egytonnányi hulladékból épült fel, és szándéka szerint azt az (egyébként igen fontos) kérdést feszegeti, hogy
milyen lesz a Föld jövője,
ha lakói már most belefulladnak saját szemetükbe. Nem mindenki élhet azonban azzal a lehetőséggel, hogy hulladékból óriási installációt készít egy kiállítótérben, továbbá a lakásunkban elhelyezett, műanyag flakonból magunk készítette nipp állatok száma sem nőhet a végtelenségig. A megállíthatatlannak tűnő ökológiai összeomlás problémájára a kiállítás egyéb, határozott és aktivista megoldást nem kínál fel. (Ahol például ez a kérdés fel sem merül, mert 90 százalék felett van az újrahasznosított szemét aránya, az a mélyszegénységtől sújtott Kairó, de ott 600 ezer ember a szeméttelepen és a szeméttelepből él - nyilván nem ebbe az irányba szeretnénk elmozdulni.)
Az átesztétizált álmegoldások ellenére bátran ajánlható e kiállítás mindazon kisgyerekes szülőknek, akiknek fontos, hogy gyermekük kreatív és környezettudatos legyen. Mellesleg mindkét tulajdonság szükséges ahhoz, hogy a "jövő nemzedéke" képes legyen radikálisan megoldani a környezetszennyezés eleddig elmismásolt problémáját.
Millenáris, Fogadó - Padlás. Nyitva: szeptember 10-ig, hétfő kivételével naponta 11-19 között.
