Az Ernst Múzeumban látható kiállítás gerincét Fogarasi Kultur und Freizeit (Kultúra és szabadidő) című videoinstallációja alkotja, amely a tavalyi Velencei Biennálén elnyerte a legjobb nemzeti pavilonnak járó, kinézetre eléggé bumfordi Arany Oroszlán díjat. A nemcsak a szűkebb szakmát megosztó, nagyobbrészt negatív kritikával fogadott művet a kiállítás kurátora beágyazta a Bécsben született, magyarul kiválóan beszélő s Magyarországon is alkotó/kurátorkodó fiatal művész korábbi munkáiba, mintegy tágabb értelmezési keretet és eddig nem ismert háttér-információt kínálva a művelődési házak mai, kulturális státusára és társadalmi terére reflektáló munkának.
A vizuális társadalmi tér része a reklám, a különböző termékeket jelző márkák és logók megjelenése a köztérben. A Public Brands - German Cities (2005) című videomunka azt vizsgálja, hogy a fogyaszthatóság és könnyen felismerhetőség érdekében hogyan annektálják a német városok a márkajelzéseket, hogyan olvad össze egy város neve a hozzá kapcsolt logóval, míg a Düsseldorf Sights (2007) a várostérképeken jelzett kulturális ikonokat, a marketing céljából leegyszerűsített jeleket (múzeum, színház) emeli ki a kontextusból. Az alig látható, aprócska pöttyök egy üres lapon akár mint színes-mintás légypiszkok jelennek meg - példázva ezzel a művészet társadalmi nyilvánosságban elfoglalt helyzetét. Hasonló konceptuális játékosság jelenik meg azon a fehér lapon, melyen a művész nevének postai levelekről összegyűjtött elírt/rontott változatai szerepelnek, kezdve az olyan egyszerű elírásoktól, mint a Fogavasi egészen a Fuggerandi vagy Vogeraschy névváltozatokig (1993/95). A név ebben az esetben úgy viselkedik, mint a márkajel vagy mint a piaci termék, mint egy olyan, információt hordozó jelsorozat, amely még rontott állapotban is dekódolható és felismerhető. Míg a kulturális identifikációt a márkaépítéssel összekötő, ezek kapcsolatát a középpontba helyező munkák könnyen befogadhatóak, nem mondható el ugyanez azokról a "kutatásokról", melyek egyrészt a francia kommunista párt 1970-ben épült párizsi központjának újrahasznosítását övező vitákkal és kérdésekkel (Displaying a Left, 2001), illetve az egyes autógyárak körül kialakuló városok - például a Ladát előállító orosz Togliatti vagy a Volkswagent összeszerelő Wolfsburg - problémáival (Süden, 2005) foglalkoznak, feltehetően az imázsképzés és -változás szempontjából. Persze ez egyáltalán nem biztos, mert a szeszélyesen kiragadott részletek nem tartanak egyetlen értelmezési irányba, nem nyújtanak fogódzókat, nem vezetnek sehová. Nem mások, mint költői szösszenetek, az érdeklődést esetleg felkeltő információmorzsák.
Hasonló problémák merülnek fel a Velencei Biennálén díjazott munkával kapcsolatban is. A "téma" hat budapesti művelődési ház - a Magyar Könyvnyomdászok és Betűvetők Segélyező Egylete által 1907-ben épített szecessziós bérház alsó szintjén található Gutenberg Művelődési Központ, az ötvenes évek elején emelt MOM Művelődési Ház és a mára már elhagyatott mátyásföldi Ikarus, az 1975-ben épített "budai Művelődési Központ és a kőbányai Pataky, továbbá egy budafoki bevásárlóközpont mellett a korábbi, lebontott művelődési házat 2004-ben kiváltó épület. Az Ernst Múzeumban ötöt közülük az eredeti, Velencében kiállított doboztérben, míg egyet egy kivetítőn láthatunk. A fekete dobozokban, ezekben a speciális mini vetítőkben az épületek kapcsán készült öt-tíz perces filmek peregnek, néhol az eredeti helyszínen felvett háttérzajokkal keveredve. A filmeken szinte nem történik semmi, néha feltűnik egy ember, egy jógázó csoport, egy bábelőadás. Néha viszszafelé peregnek a filmkockák, máskor nem, hol van értelmező felirat, hol nincs, néha angolul is beszélnek, s az egyik filmben fél perc erejéig megszólal az Európa Kiadó is. A videókban nem találkozunk a művelődési házak mai helyzetére reflektáló kérdésekkel, például, hogy a rendszerváltozással létrejött új típusú városi környezet (a plázavilág) milyen módon változtatta meg a helyi közösségek szokásait, hogy mi ma és van-e egyáltalán szerepük és létjogosultságuk ezeknek a közösségi tereknek - azon kívül, hogy mint látjuk, helyet adnak ufókluboknak vagy bélyeggyűjtő szakköröknek. Nem egy szociológiai kutatás lenyomatát, nem politikai-aktivista és kritikai állásfoglalást, hanem állóképekbe dermedt szépelgő/lírai beállításokat láthatunk. Az állítások hiánya, a gyakran üres és semmitmondó képek nem terelnek egyetlen olvasat felé sem - így aztán könnyen felháborodhattak az adott művelődési házak vezetői, nehezményezve, hogy intézményeik rossz (koszos, elhanyagolt) színben tűnnek fel. A házak külső környezetét és enteriőrjeit bemutató képek nem hordoznak új információt, azaz nem jutunk eleddig ismeretlen tényeken alapuló új tudáshoz, legfeljebb felvillannak egymással össze nem kapcsolódó részletek - bár ez utóbbi kimeríti az információ újlatin nyelvekben használt, eredeti jelentését. A művek lassú, vizuális költemények, melyeknek visszafogottsága és hangulata vagy bejön valakinek, vagy nem.
És sajnos nehéz elhessegetni azt a gondolatot, hogy Fogarasi divatos, általában a lokális helyzetre reflektáló képzőművészeti témák (kulturális önazonosság, városszociológia, intézménykritika, a kultúra és a kollektív emlékezet viszonya, a köztér problematikája) farvizén evickél a globális elismertség felé. Pedig van a művésznek saját, személyes brandje vagy trade-markja: az Ernst Múzeum nagytermében elhelyezett, semmibe vezető Rámpára (2005) fellépkedve és körbetekintve tisztán felismerhető a fekete dobozterekben, faszobrokban egy igen finom, minimalista szobrászat.
