Hushegyi Gábor másodszor szentel monográfiát Németh Ilona Dunaszerdahelyen élő képzőművésznek. A 2001-es kötet megjelenése óta eltelt idő alaposan átrajzolta Németh művészetének értékelését. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy míg a korábbi könyv nyelve magyar volt (megfejelve nyúlfarknyi szlovák és angol rezümével), most az angol dominál (igaz, a kötet végén a teljes szöveg olvasható szlovákul és magyarul). Németh ugyanis többes kötődésű művész: komoly szerepet tölt be a szlovákiai képzőművészetben (2001-ben a Velencei Biennálén Jirí Suru·vkával együtt állított ki a közös szlovák-cseh Pavilonban), Magyarországon szinte évente mutatja be műveit, és munkái nemcsak Közép-Európában, hanem külföldön (például Luxemburgban, Svájcban, Franciaországban és Japánban) is ismertek. Németh installációi egyaránt értelmezhetőek tehát a lokális (csallóközi), a szűkebb (szlovák és magyar) és tágabb (kelet-közép-európai) regionális, illetve a nemzetközi kontextusban.
A magyarországi recepció a természetes (faág, szalma, nád, méhviasz gyertya) és a nőies, érzéki anyagok (párna, sütemény) használata miatt, illetve a kilencvenes évek közepén uralkodó gender tematikát követve elsősorban a posztfeminista művészet keretében helyezte el műveit. Ennek jele, hogy nemcsak az 1996-ban készült Többfunkciós nő - egy vörös bársonnyal borított ágy, amelyen heverészve a 26 lyukból különféle, például síró vagy kedveskedő női hangok hallhatóak -, hanem az 1997-es Nőgyógyászati magánrendelő - három, nyúlszőrrel, mohával és piros bársonnyal borított nőgyógyászati vizsgálószék - is a budapesti Ludwig Múzeum tulajdona.
A nőművészeti tematika azonban korántsem fedte le Németh művészetét, s mint ahogy Hushegyi leírja, már ebben az időben kimutatható egy olyan törekvés, amely a művek olvasatát a szociológiai/társadalmi kontextus felé tágítja. A korábbi alkotások e szempontból történő átértékelése mellett a könyv számos hasonló típusú új tendenciát/művet elemez. Eszerint Németh művészetében megnő a jelentősége a ready made-ek használatának, akár olyan humoros formában is, ahogy kisajátítja a rózsahegyi köztér divatos buherált tárgyait, a pléhlemezből készült, vászongarázst helyettesítő objekteket, és kiragadva kontextusukból más városokban vagy kiállítótermekben (például a somorjai zsinagógában) állítja ki őket. A lokális vizuális tapasztalat kiterjesztése mellett a kelet-európai történelmi viharok egyéni emlékezeten át megszűrt, kisközösségi lenyomatait is bemutatja. Az óriásplakátokon megjelenő szöveg ("Az Osztrák-Magyar Monarchiában születtem, iskolába Csehszlovákiába jártam, Magyarországon megnősültem, Szlovákiában élek, és nem hagytam el soha a szülőföldemet. Szabó Gyula") a kolozsnémai nagypapa életútjára utal, a kézírás azonban a hasonló iskolai végzettségű és sorsú nagybácsié - a mű a mikrotörténelem mellett tehát az igaz/hamis, valóság és művészet izgalmas kapcsolatára is reflektál.
A személyes vallomásokon alapuló, az egyéni emlékezet különbségeit bemutató és ily módon közös tudás részévé emelt hanginstallációjában (27 m) Dunaszerdahely egyik központi terének 27 méteres szakaszáról vallanak a város lakosai (szlovák gyógyszerész, cseh fodrásznő, magyar építész), a párhuzamos monológokat pedig a padlóra festett és különböző színnel jelölt futópályákon haladva, fülhallgatón keresztül hallgathatjuk meg, miközben az emléknyommozaikokból képzeletünkben rekonstruálhatjuk egy kisvárosi helyszín kollektív történelmét. Társadalmi kérdésekre fókuszáló műveiben megjelenik az egyház kritikája (a művész haját és körmeit tartalmazó Ereklyetartók, vagy az a gyóntatófülke, melyet egy már létező IKEA szekrénycsalád elemeiből készített) és a világi hatalom bírálata is. Például a 2002-ben készült Kód esetében a kiállítótermek szinte egészét és a termek közti ajtót is betöltő bírósági tárgyalóasztal a jogi útvesztők, míg a 2003-as Morning című videoinstallációban látható jelenetsor (melyben álarcos kommandósok őrzik otthonában és kísérgetik bevásárolni a művészt) a terrorveszély ürügyén a magánszférába behatoló politika metaforája. Számos mű foglalkozik a privát és a közösségi tér összekapcsolásával: a művész lakásának egy részletét (például egy faltól falig tartó csíkot, félbevágott ülőgarnitúrával, asztallappal, almával) vagy a lakáshelyszínekhez kapcsolódó autentikus hangmontázsokkal aláfestett egészét emeli be a kiállítóterem falai közé. Ennek fordított esete a 2003-ban a Moszkva téren kiállított rekreációs Kapszula, a közösségi térből kiszakított, fél órára-órára igénybe vehető kabin, amely úgy hoz létre egy ideiglenes privát szférát, hogy kihasít egy kicsiny darabot a közös térből. Ez a művészeti szcénában nem érintett, egyszerű járókelőket a műalkotás használatára/befogadására felszólító mű mégsem váltotta be a kezdeti reményeket: egyes kapszulákat spontán privatizáltak (azaz "tulajdonosként" bérbe adtak másoknak), másokba hajléktalanok költöztek, ily módon a public art mű elvesztve lényegét bekerült a budapesti Ludwig Múzeum falai közé.
Hasonlóan sikertelen volt a tavaly októberben az Ernst Múzeumban megrendezett GPS - Ismeretlen szcéna című kiállításra készített négynyelvű táblák köztéri installálása: a lakossági felháborodás miatt a feliratokat el kellett távolítani. A mű a Németh Szilvia által elvégzett, a Bogardus-féle előítélet-erősséget mérő skálát felhasználó - a könyvben is olvasható - szociológiai felmérés kérdésein alapul: elfogadná-e partnerének, gyermeke társának, rokonságában, szomszédságában, lakhelye környékén, városában, országában az adott népcsoport tagját? Míg a Dunaszerdahelyen elhelyezett táblákon a szlovák, magyar, roma és vietnami népcsoport szerepelt, a Király utcában magyar, roma, kínai és zsidó embertársainkra irányuló kérdéseket kívántak elhelyezni. A könyvben a magyarországi negatív kritikákra reflektáló és bőven elemzett fiaskó valódi okait azonban sem Hushegyi, sem Németh Szilvia nem érzékeli. Túl egyszerű mindezt az általános, még a (nem létező) magyarországi "pirézeket" is sújtó idegenellenességre visszavezetni. A volt gettó szélére állított szöveg nemcsak érzékenységet sért, nemcsak a szélsőjobboldali, manapság is "divatos" nézeteket idézi fel, hanem értelmetlen is: hogy kerül egy magyar anyanyelvű, külsődleges jegyeiben nem eltérő "csoport" a felsorolásba? Egy multikulturális, a közterekbe is kilépő művésznek kell tudnia a leginkább, hogy mindenhol vannak láthatatlan, szörnyű emlékektől felsebzett terek.
Kalligram Kiadó, Bratislava/Pozsony, 2008, 112 oldal, 3600 Ft
