A tikkadt szöcskenyájként legelészők számára erős kihívásnak tűnhet egy bungee jumping, egy raftingtúra (hegyi kerékpározással kombinálva), de akár egy közepes domb megmászása is. A Műcsarnok által szervezett kiállítássorozat megtekintése ugyan nem okoz heveny szívdobogást - hacsak nem akadunk fenn a helytelen írású logóból (na mi van) sugárzó álfiatalos pökhendiségen -, de viszonylag kellemes kalandnak tekinthető. Már az, ami még látogatható a tizenegy valós és két virtuális (interneten, illetve rádióadás formájában elérhető) helyszínen megrendezett programsorozatból: a Gallery by Night egyestés kiállításainak hagyományát követő, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület 50 éves fennállását ünneplő, mindennap más művész (vagy művészcsoport) munkáját bemutató sorozat, egy egyéni kiállítás, s a két fő kiállítóhely, a Műcsarnok és az Ernst Múzeum. (A neten böngészhető Képzeletbeli gyűjtemény tervezett céljával ellentétben még mindig csak kevés művet mutat be, s erősen zártkörű klubnak tűnik.)
A Műcsarnok-beli kiállítás kurátorai mintha az intellektuális szórakoztatás felé mozdultak volna el, bár a kiállított művekben fellelhető közös nevezőt az elmélyedés, elkötelezettség, állásfoglalás kissé komor szentháromságával írták körül. Pár esetben vitatható ugyan a kiválasztott művészek szerepeltetése, de tény, hogy nagyobb nyilvánosságot kapott a politika- és intézménykritika (KissPál Szabolcs, Szacsva y Pál, Société Réaliste) vagy az eleddig kortárs kiállításon mellőzött, egyéni grafika is (Szíj Kamilla), nem beszélve azon felfutóban levő fiatal társaságról, melynek szarkasztikus-konceptuális, közösségi munkái eddig csak kisebb, alternatív galériákban szerepeltek. A rendezésből (már szinte megszokottan) hiányzik a bátorság, az eltérő műfajú/stílusú munkák ütköztetése: e művek többsége magába forduló installációként helyezkedik el. (Ennek a végletekig vitt változata az a munka, melyben kapcsolótáblák segítségével felvillantható a Kis Varsó művészcsoport elhalálozásának fiktív híre: a sok nyomkodás miatt működésképtelenné váló mű a termet lezáró kordon miatt már meg sem közelíthető.)
Ne gondoljuk azonban, hogy az intellektuális szórakoztatás vagy a fanyar irónia megvetendő volna, főként, ha a kiállításon számos kitűnő mű látható. Ilyen Bukta Imre Jahonka nénjének és a tévé, a mezőgazdasági munka és a szentmise között ingázó vidéki asszonyoknak állított emlékműve vályog parabolaantennáival és keresztjével, vagy Várnai Gyula hatalmas, ám-de apró fahasábokból összeálló "patchworkje". Hasonlóan üdítő a Szájjal és Aggyal Festő Művészek Világszövetségének (SZ.A.F.) egyszerre feltűnő és bújócskázó installációja. A középszerű, tartalmatlan és virtuózan megfestett művek ellen harcoló, konceptuális és elképesztően friss ötletek tömegét "kitermelő" csoport (Mécs Miklós és Fischer Judit) munkája a felületes néző számára csupán egy szoba, villogó diszkógömbbel, pedig a belépést kísérő durranás jelzi, hogy nem csak "ártatlan" szórakozásról van szó. A doboztér ugyanis kétrétegű, a külső oldalon körbefutó, alig fél méter széles galériában van a lényeg, ott, a sötétben araszolgatva ismerkedhetünk meg a bővített létszámú csoport műalkotásaival: a vicces anyaghasználattól (gomba kifliből és fél zsömléből) kezdve az egészen radikális, ám gunyoros, a művészet helyzetére vonatkozó állításokig. A kiállítás leginspirálóbb művét létrehozó csoport tagjai közül külön térszelet jut Kaszás Tamásnak, aki Beuys egy, a Ludwig Múzeumból kölcsönzött műve köré és egy kis Jézust szorongató Buddha nézőpontjába állította variábilis képlabirintusát, vagy Szörényi Beatrixnek, aki kicsiny, groteszk rajzainak pár darabját - köztük a hatalmas fekete kockával agyoncsapott mackót - építette meg életnagyságban. Bár Csáki László nem kapcsolódik az abszurd ötleteket lejegyző (néha meg is valósító) SZ.A.F.-hoz, fotósorozata hasonlóan ironikus: egy-egy furcsa beállítás (szájra tekert sállal danolászó férfi, önmagát majdnem torkon szúró galériavezető) mögé konstruál szokatlan és vicces történeteket.
De az aktív sportról sem kell lemondania a melegtől punnyadt látogatónak. Lakner Antal INERS fedőnevű, konditermekbe szánt, passzív és meghökkentő munkaeszközeinek folytatásai (és egyben inverzei) a városi terekben alkalmazható, "sportolást" segítő és a kiállításon kipróbálható egyszerű gépek: a metrókocsik rázkódását-kanyargását kihasználó beltéri szörfdeszkák, a mozgólépcsőre illeszthető és egy speciális sportra, a mozgólépcső-lovaglásra alkalmas eszközök. (Lakner a BME Téreltérítés Munkacsoporttal közösen a Képíró utcában egy valóságos, ámde kamu installációt is elhelyezett: eszerint a palánkokkal elzárt térdarab mögött a 4-es metró Kálvin téri megállójának hatalmas szellőzőkürtője, az ún. Mátyás-szellőző fog megépülni. A projekt - amellett, hogy vidám fricska a szinte minden kulturális eseményt, így e kortárs kiállításokat is magában foglaló Reneszánsz év - 2008 programsorozatnak - heves reagálásra késztette az utca lakóit: a Parakutató Projektiroda által "megrendelt" építményt így idő előtt le kellett bontani.) Aki ennél intenzívebb kalandokra éhes, annak nem szabad kihagynia az Ernst Múzeum Lenmechanika című kiállítását. Bár a tárlaton szereplő művek elsősorban a táblakép és festészet mai szerepére reflektálnak, Csákány László speciális alkotása a szobrászat egyfajta parafrázisa. A hegy koreográfiája csak saját felelősségre tekinthető meg: a lécekből összetákolt, meredek építmény-hegy megmászása felér egy kalandtúrával, emellett lábbal tapodhatunk egy kortárs műalkotáson is. Hát nem izgalmas?
Na, mi van? / What's up? - Műcsarnok, augusztus 31-ig; Lenmechanika - Ernst Múzeum, augusztus 31-ig; 50 - Stúdió Galéria, augusztus 20-ig mindennap este 19 órától; Tarr Hajnalka - acb Kortárs Művészeti Galéria, augusztus 16-ig;
