Véletlen művész - Braco Dimitrijevic retrospektív kiállítása (képzőművészet)

Zene

A bosnyák alkotót a Bukarestből idehozott utazó kiállításhoz tartozó kis katalógusban olyan nagy nevek méltatják, mint Achille Bonito Oliva (a hetvenes évek végén jelentkező olasz transzavantgárd teoretikusa), Hegyi Lóránd (e mozgalom magyarországi elterjedésének teoretikusa) és Nicolas Bourriaud (az 1998-ban megjelent Relációesztétika című neokonceptualista művészetelméleti könyv szerzője). Mielőtt hasra esnénk a nagy nevektől és könnyes szemmel leborulnánk Dimitrijevic nagysága előtt, nem árt megnézni a kiállítást, és személyesen megítélni, hogy a "konceptuális művészet egyik legismertebb képviselője" mégis miként juthatott fel ilyen magas piedesztálra.

A bosnyák alkotót a Bukarestből idehozott utazó kiállításhoz tartozó kis katalógusban olyan nagy nevek méltatják, mint Achille Bonito Oliva (a hetvenes évek végén jelentkező olasz transzavantgárd teoretikusa), Hegyi Lóránd (e mozgalom magyarországi elterjedésének teoretikusa) és Nicolas Bourriaud (az 1998-ban megjelent Relációesztétika című neokonceptualista művészetelméleti könyv szerzője). Mielőtt hasra esnénk a nagy nevektől és könnyes szemmel leborulnánk Dimitrijevic nagysága előtt, nem árt megnézni a kiállítást, és személyesen megítélni, hogy a "konceptuális művészet egyik legismertebb képviselője" mégis miként juthatott fel ilyen magas piedesztálra.

Dimitrijevic munkássága ugyanis a híresség, a hírnév köré fonódik, s a maga részéről az 1972-es kasseli Dokumentán abszolválta ezt a magasságot - fondorlatos módon elérte, hogy az általa megírt tanmese igazzá váljon. Az anekdota szerint két hasonló képességű, egy időben és helyen élő festő közül az vált híressé, akivel egy király, kutyáját keresve, véletlenül találkozott, s akit ezáltal kiemelt az ismeretlenségből, míg a másik művész neve kihullott a történelemből. Dimitrijevic a véletlennel, az esetleges konstellációkkal kezdett el játszani. Kezdetben Goran Tribuljakkal közösen készített akcióműveket (ennek megemlítése a kiállításon véletlenül elfelejtődött). 1969-ben egy zágrábi ház kapujánál agyagtömböt helyeztek a kilincs alá: így vált az épületből véletlenül kilépő, és az ajtókilincset a másik oldalról lenyomó, az agyagon nyomot hagyó Tihomir Simcic nyugdíjas a mű alkotójává. Simcic aláírásával szentesítette a (később kiöntött) művet, s áldását adta, hogy a két művész felvegye és mint csoportnevet használja kereszt- és utónevét. A Penzioner Tihomir Simcic számos véletlenművet alkotott, köztük azt a festményt, mely nem volt más, mint egy úttestre kitett, majd az autók által szétrobbantott tejesdoboz folyékony maradványa - a kiömlő tej esetleges lenyomatát az autós elkövető elfogadta műalkotásnak, és szignálta is (Kresimir Klika festménye). Dimitrijevic véletlen találkozások, ismeretlen járókelők mögé bújva menetelt be a művészet történetébe: 1971-től kezdődő sorozatán (Casual Passers-by) az utcán esetlegesen megállított hétköznapi emberekről készült, hatalmasra nagyított portréfotókat helyezett politikai, hirdetési és művészi kontextusba (Tito, Marx és Engels óriásfotóinak szokásos helyére, majd autóbuszokra, transzparensekre, továbbá múzeumok homlokzatára és kiállítótermekbe). A névtelenségből kiemelt ismeretlen személyiségek "valakikké" válnak: e gesztussal ugyan a művész erősen kritizálta és viszonylagossá tette azt a mechanizmust, amely létrehozza a kulturális-közösségi értékeket és ikonokat, másrészt a művek dokumentálásával és szignálásával megágyazott önnön hírességének.

Mégis ezek, a hetvenes években készült konceptuális művei tűnnek a legérdekesebbnek, bennük fedezhető fel a legtöbb ötlet, és egy sajátságos, leginkább a kelet-közép-európai életérzésből eredeztethető irónia. A mit sem sejtő lakosok közterekkel kapcsolatos elvárásait zavarják meg és írják felül a véletlenül megállított járókelők korábbi lakhelyének falára kerülő emléktáblák (John Foster lived here Oct. 1961-Febr. 1968), az ismeretlen gyalogost megörökítő, közparkban elhelyezett mellszobrok (Monument to Alberto Vieri, the Casual Passer by I met at 4:16 pm), a hétköznapi helyszíneken elhelyezett gránitlapok (This could be a place of historical importance) vagy a charlottenburgi kastélyparkban felállított hatalmas obeliszk, melyen egy lehetséges, történelmileg fontos dátum látható (amely azonos egy ismeretlen járókelő, Peter Malwitz születésének napjával).

De már az 1974-ben készült Looking for... című sorozatában (ahol olyan híres embereket, mint Hegel vagy Tintoretto, próbál szülőházukban "megtalálni") látható, hogy Dimitrijevic sokkal inkább vonzódik az ismert emberekhez, hogy művészi pozícióját éppen hogy a hírességek felhasználásával kívánja elmélyíteni. A kilencvenes évek második felétől a maguk korában el nem ismert zsenik (például Kafka, Malevics, Tesla, Modigliani, Tatlin) ismeretlen arcképeit helyezi el különböző című és "helyspecifikus" installációkban - Havannában cukornáddal teleszórt talicskákon, Jeruzsálemben gyertyákkal körülvéve, itt, Budapesten pedig (nyilván a Duna miatt) bárkákon. Mindez szorosan illeszkedik 1975-től készülő Történelem utáni triptichonok című sorozatába, melyhez 1976-ban a posztmodernizmust megelőző elméleti alapvetéseket is tett (mint például: "A történelemben nincsenek tévedések, az egész történelem tévedés"). A kiállításon csak reprodukciókon bemutatott triptichoninstallációkban híres művészek (Van Gogh, Mondrian, Magritte, De Chirico) eredeti, nagy múzeumok gyűjteményét gyarapító festményei, hétköznapi (de a tulajdonos nevét feltüntető) tárgyak (lapát, hangszer, szekrény, telefon), illetve gyümölcsök és zöldségek (alma, banán, sárgadinnye, úritök) állnak össze egyetlen egésszé, igazolva az igen ügyes dimitrijevici taktikát összefoglaló bonmot-t: "Louvre is my studio". E kisajátító gyakorlat mellett 1981-től ún. Kultúrtájképeket, eredeti műalkotások és élő állatok egymás mellé helyezésével létrehozott konstellációkat is készít, kezdetben galériákban, majd állatkertekben. A művek körül tébláboló vadállatok (oroszlánok, elefántok, párducok), e speciális befogadók magatartása nagyon is "emberi". Még az is lehet, hogy bennük is megbújik a fel nem ismert tehetség potenciája, s nem kizárható, hogy belőlük is válhat véletlenül művész. Ha mégsem, akkor is beteljesítették Dimitrijevic elemi vágyát: bekerültek a művészet történetébe.

Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, szeptember 14-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.