A nyolcvanas évek elején a New York-i művészéletbe berobbanó graffitiművészek közül Haring a legismertebb, a második helyezett a kábítószer-túladagolásban, huszonnyolc éves korában elhunyt Jean-Michel Basquiat, de kinek mond bármit Rammelzee (ma rapper és hip-hopzenész), Tony Shafrazi (ma galerista) vagy (a manapság szürrealista ócskaságokat festő) Kenny Scharf neve? Kétségtelen, hogy Haring mindent megtett az ismertségért; az 1986-ban megnyitott és a Keith Haring Alapítvány által most is gőzerővel üzemeltetett Pop Shopban Haring-motívumokkal díszített tárgyak tömegéhez lehet olcsón hozzájutni. Pólók, cipők, ruhák, kitűzők, sapkák, poszterek, noteszek, képeslapok, naptárak, órák, esernyők, csoki- és teásdobozok, cukorkatartók, plüssállatok, dominók, kirakósok, kifestőkönyvek, kerámiavázák, párnák, asztalok, székek - akár egy komplett lakás berendezhető belőlük. (Az alapítvány a befolyó összeget a 31 éves korában AIDS-ben meghalt művész kívánságának megfelelően a betegséggel kapcsolatos felvilágosító programok támogatására, illetve Haring művészetének propagálására költi.)
A Pop Shop üzleti formában valósítja meg azt a közvetlen alkotó-befogadó viszonyt, ami Haring indulását is jellemezte, azt az időszakot, amikor - nap mint nap - a metróban "dolgozott". A fekete, éppen nem használt hirdetőtáblákra készített rajzok, azaz az illegális street-art nemcsak a rendőrök érdeklődését keltette fel, hanem az egyszerű járókelőkét is, s míg az előbbiek negatívan viszonyultak tevékenységéhez (előállították és megbírságolták), az utasok szerették. S bár az új hullámra fogékony műkereskedelem kiemelte ebből a közegből (már 1982-ben szerepelt a kasseli Documentán), Haring az elitművészettel szemben a tömegek vizuális kultúrájára kívánt hatni - mint a felsorolt tárgyakon látható, nem is kevés sikerrel.
A sikeres és problémamentes befogadást megkönnyíti, hogy Haring egyszerű graffitijeleket, tageket használt, továbbá erősen támaszkodott a képregények világára. Mindez a Ludwig Múzeumban bemutatott anyagon is megfigyelhető, dacára annak, hogy a válogatás nem Haring népszerűbb és vidámabb oldalát mutatja. De fogalmazhatunk úgy is, hogy inkább szegényes: nincsenek szobrok, csak tusrajzok és nyomatok, továbbá tizenegy, egy-egy esetben vitathatatlanul giccses festmény. A műveken pedig lajstromszerűen Haring piktogramjai: emberalakok és kutyák, piramisok és repülő csészealjak, kígyók és szívek, Miki egerek és tévéképernyők, na meg a "sugárzó bébi", ez a négykézláb mászó, vonalkákkal körbevett kisded. Éppen e tagek használatából fakad, hogy Haring életművében (a korai, absztrakt periódus kivételével, melyet egy kalligrafikus mű képvisel a kiállításon) nem beszélhetünk stiláris változásról, elég csak az 1980-ban készült rajzokat és az 1990-ben készült The Blueprint Drawing sorozatot összevetni.
Haring művészetét áthatja a fogyasztói társadalom kritikája - ennek egyik, a kiállításon is látható, legjobb darabján két hatalmas gólem között tévékészülékekből bábeli tornyot építő-bontó apró alakok küszködnek -, az erőszak és a háború ellenzése (gyakran készített plakátokat az apartheid vagy a kábítószer-fogyasztás ellen is). De nagyméretű, színes, a közterek hangulatát jelentősen feldobó szobrai, kórházakba készített vidám munkái komoly küldetéstudatról is árulkodnak - a kiállításon mégsem ezt az aktivista oldalt láthatjuk. A kis Jézusnak csápoló arctalan tömeg, a koponyából gilisztaként kitüremkedő apró alakok, az ősanyákat sugárzással megtermékenyítő földönkívüliek, a tehetetlen emberekkel dobálódzó vérfarkas, a kíntól vonagló, félig szöcske, félig emberi lény, az akasztott emberek és hullahegyek - olyan apokaliptikus és keserű víziók, melyektől nehéz szabadulni. Mindezt tetézi Haring (a műveiben is nyíltan vállalt) homoszexualitása, amely három, szenvedélyes és finom kollázstól eltekintve inkább megdöbbenti a nézőt. Még ha toleránsan nem is találunk abban semmi kivetnivalót, hogy a képeken felálló faszok, maszturbálás, férfi és férfi orális és anális kapcsolata, illetve férfi és kutya közösülései láthatóak, akkor is feltűnő, hogy a szexualitáshoz a megaláztatás és a brutális erőszak társul: fehér ember kínoz és ütlegel feketét, béklyóba vert embereket vernek bottal. A kicsit tréfásabb jelenetek is - például amikor egy hatalmas, pöttyösen fertőzött hímtagot ünnepel a tömeg - csak felerősítik azt az érzést, hogy a szexualitásban megjelenő alá-fölé rendeltségi játszmák pőre ábrázolása egyfajta metaforája a hatalom embertelen brutalitásának, amely megfertőz mindent és mindenkit. Ebből a nézőpontból persze másként értelmeződik a popsiját feltartó helyes kisded sugárzása. Bár az internet haringkids oldalán bárki szép színesre "festheti" a babát, nem árt tudni, hogy Haring piktogramja minden bűbájossága mellett is igen keserű. Az ártatlan kisded vírusfertőzött - és mindenki maga döntheti el, hogy a tágabb olvasatot (a nyugati-keresztény kultúrkör eredendő bűnét) fogadja el, vagy egy szűkebb, de millió gyermeket érintő, máig megoldatlan problémára (az AIDS-fertőzöttségre) gondol.
Haring egy életrajzában arról vallott, hogy lélekben mindig megmaradt tizenévesnek. A kiállítást látva nem kétséges, hogy ez a gyerek csillogó sikere ellenére legbelül nagyon kiábrándult és szomorú lehetett.
Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, november 16-ig.
