Van ez a perverzióm, hogy telente lemegyek Debrecenbe, ahol hideg van. Ilyenkor általában meglátogatom az Alföld szerkesztőségét, és végre végeláthatatlan beszélgetésekbe keveredek a mai magyar irodalom és újságírás helyzetéről, valamint ellátogatok a Tankcsapda aktuális koncertjére. Idén másképp alakult a program, mivel a noteszom híján képtelen voltam eltalálni a szerkesztőségbe, a lakosság pedig csak értetlenül bámult rám, amikor az Alföld után érdeklődtem, pedig direkt bölcsész külsejű fiatalokat támadtam le az utcán. A végső csapást az mérte rám, amikor a telefonközpontos kisasszony közölte velem, hogy ilyen nevezetű folyóirat nincs bejegyezve, de talán én tudom rosszul, és az Aprót keresem.
Maradt a
Csokonai Étterem,
ahol viszont az év egyik legkellemesebb meglepetése ért, mivel kifogástalan kiszolgálás mellett jutottam hozzá a vasalt bélszínhez és a helyről elnevezett leveshez, mi több, mindkettő megközelítette a kilencest a Richter-skálán, de tényleg, még így visszagondolva is csak egyetlen hibáját tudnám felhozni a helynek, mégpedig, hogy állandóan kikapták a kezemből a dzsekimet fel-, illetve lesegítés céljából.
Az ezt követő Jazz Bár többszörös szinteltolásos objektuma leginkább arra alkalmas, hogy még véletlenül se találkozzunk össze azzal, akit várunk, jómagam is csak második kísérletre akadtam rá a fentebb említett zenekar kétharmadára.
A Tankcsapda története a hatvanas évek sikersztorijaira emlékeztet, legalábbis abban az értelemben, hogy nem először készült el a klip és a lemez, hogy utána kelljen hozzá zenészeket keresni, hanem szokatlan módon épp fordítva, azaz először volt meg a zenekar, aztán készültek a lemezek.
Az időpont 1989, a helyszín Debrecen. Ez az amúgy nem igazán zenei életéről közismert város eddig csupán a Color együttest tudta felmutatni, ha nagyon megszorították, ami azért elég szomorú. Itt kezd - a PG csoportot és a Vörös Kakast érintve - együtt zenélni Lukács László és Buzsik György, azóta távozott tagokkal kiegészülve, majd az év végén megjelenik a
Baj van!
című demó. Innen szinte töretlen az ív, nem kis részben köszönhetően Kémeri Péternek, aki ugyancsak ettől az évtől intézi a zenekar ügyeit. Folyamatosan készülnek a számok, a Tankcsapda az egyik legtermékenyebb csoport azóta is, könnyűszerrel elkerülik, hogy repertoár-zenekarrá váljanak, közben koncerteznek mindenfelé az országban, valamint több ízben Németországban. 1993-ban Molnár Levente Cseresznye lesz a szólógitáros, és teljesül a zenekar régi álma: végre eljutnak Szlovákiába.
1997-re már az egyik legjobb üzlet felléptetni a Tankcsapdát, mivel szinte bármilyen rendelkezésükre álló teret megtöltenek, miközben a kezdeti varacskos báj szinte töretlenül megmaradt.
Az első, ami feltűnik a számokat hallgatva, hogy a szövegekben az alany és az állítmány a helyén van, a sorok minden különösebb nyelvi erőszak nélkül követik egymást, nincsenek ragrímek, nincsenek komor giccses toposzok, ami azért ebben a műfajban eddig alapkövetelménynek tetszett.
Lukács László
- főleg a második CD-től kezdve - elkerüli a közhelyszótár és a Fokos Magazin által kínált lehetőségeket, és világos, bár minden bizonnyal vitatható gondolatokat közöl azzal, aki veszi a fáradságot és meghallgatja az anyagot. Ezek a szövegek persze intellektuális punkszövegek, semmi közük a rock excalibur-cowboy-romantikás elszakadt a bőrnadrágom, pedig ma jön a sátán hozzám reggelizni alapvetéseihez.
Az ehhez társuló zene mondjuk nem fogja egyhamar letakarítani Bartókot a Tokiói Keresztény Szimfonikusok repertoárjáról, de itt az eredetiség nem elsődleges követelmény, a lényeg, hogy korrekten alátámassza a mondanivalót, és ki lehessen rá rámolni a sarki közértet minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül, ennek pedig tökéletesen megfelelnek a húzós blues-rock-punk-alapokra épülő, jól hangszerelt dalok.
Buzsik György és Lukács László társaságában söröztünk a Jazz pincéjében, korán volt még a töményekhez, aztán már nem, kezdett oldódni a hangulat, tisztázódott, hogy a hely nem igazán alkalmas egy komolyabb beszélgetésre, csak azt sikerült megtudnom, hogy miért nyitott magának egy második szájat Lukács az eredeti alatt, amit aztán később mégis bevarratott. Mint kiderült, 105. ejtőernyős ugrásának megünneplése alkalmából a budaörsi reptér fölött köröző gépből egy IFA típusú, mostanában már egyre ritkábban fellelhető tehergépjárműre érkezett. Gratulálunk, László, ön jól választott!
A következő hely a
Dreher Söröző,
ahol Fruzsina gitározik ezen az estén, ami a beavatottak számára bizonyára sokat jelent. Ide sajnos Buzsik György, a dobos már nem kísérhetett el minket, a számára is váratlanul fellépő gravitációs anomáliák ezt kivitelezhetetlenné tették.
A Dreher nemcsak Fruzsina miatt okozott meglepetést, hanem sikerült összefutnunk Lukács László egykori katonatársával is, aki előadott egy közepes terjedelmű, ám decensen poentírozott katonatörténet-blokkot, miközben egyedülálló eleganciával mérte ki a féldecis műanyag poharakba a háromcentes whiskyket, amit Lukács javaslatára - ugyancsak plasztikban szervírozott - Kőbányai Világossal kísértünk. Eredeti és hatékony elegy, esetemben például már egyáltalán nem beszélhettünk másnaposságról, a pultot támasztó kockafejű ismeretlenek is egyre szimpatikusabbak lettek.
Az éjjel-nappali közértben nem Tankcsapda-rajongók dolgoznak, egész biztosak voltak benne, hogy hamarosan vodkásüvegeket fogunk a kabátunk alá tuszkolni, úgyhogy finoman, mintegy nyolc centiméter távolságból követtek minket, miközben egyikük diszkréten elállta a kijáratot. A kosarunkba helyezett összeállítás sem nyerte el a tetszésüket, nyilván szüleik erősen tiltották őket a hajnali főzőkolbász-, pisztácia- és vörösborfogyasztástól, de amikor még szatyrot is kértem, elszabadult a pokol, csak száz forintért voltak hajlandók a rendelkezésemre bocsátani egy - állaga alapján Kalinyingrádból jóvátételként visszaszármazott - cekkert.
Kettő felé kerültünk haza Lukácshoz, ahol végre létrejöhetett a klasszikus
sztár papucsban
szituáció. A berendezés visszafogott: szék, asztal, láda, galéria, egyhamar nem találkozunk képével a Lakáskultúra címlapján. Erősen megviselt állapotban tettem ki a diktafont az asztalra. A rögzített "interjúból" csak a gyűjtők számára közlök néhány részletet.
Magyar Narancs: Na... Akkor izé... (dugóhúzás hangja, majd csobogás) Hogy is van ez a szövegekkel?
Lukács László: Ilyen ötleteket írok. Hú... hú... húszat írok napközbe´. Megyek az utcán, és akkor így hú!, zsizsap-zsi-zsepzsap, zsizsap-zsezsizsezsa, és írom rá a papírdarabra, ami a tárcámba´ van. (pisztáciahéj-ropogás)
MN: (enyhén kásásan) Aha.
LL: És akkor kérdezik, hogy ezeket a számokat hogy írom... Mit tudom én, hogy írom... faszom tudja, hogy írom, bazdmeg. Néha eszembe jut két sor, vagy négy sor, vagy hat sor, vagy egy sor.
MN: (azonosíthatatlan zörejek, csámcsogás)
LL: (rágcsálás, erősen kásás hang) Én egyébként igazából egy kurva unalmas faszi vagyok. Ha valaki ismer engem, vagy sok időt eltölt velem, én kurva unalmassá válok egy idő után, mert nincsen csajom, éppen ezért az a része az életemnek hiányzik, és igazából a magánéletem és a közéletem az ugyanaz... (valami borul, csobogás)
MN: (érthetetlen dünnyögés, kortyok)
A felvétel itt nemsokára megszakad, emlékeim szerint nem sok érdemleges témát érintettünk már a hátralévő időben, csak belassultunk, mint a zárlatos Duracell-nyulak.
Egy díványon ébredtem arra, hogy valaki jön le egy galériáról a világ egy számomra teljesen ismeretlen pontján, valaki, aki nőnek ronda, barátnak meg ismeretlen. Szűk öt perc múlva már tudtam, hogy hol vagyok, vörösbort ittam üvegből, és elhatároztam, hogy életben maradok mindenáron, a kedvezőtlen előjelek ellenére is.
Levezetésképpen szó esett a személyesen megválaszolt rajongói levélhegyekről, az angol nyelvű maxi-CD-ről, ami a napokban jelent meg, a vidéki élet örömeiről és a Volánbusz állomásáról, ahol a környék legjobb piros kolbásza kapható, aztán Lukács László biciklire kapott, és nekivágott a pusztának, én meg egy presszóban vártam meg az InterCity büfékocsijával való csatlakozást.
Para-Kovács Imre
