Egy vándorköltő nyomában (Krasznahorkai László író)

szerző
Para-Kovács Imre
publikálva
1998/6. (02. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Krasznahorkai László Márai Sándor-díjat kapott, és ez nagyszerű alkalomnak látszott, hogy beszélgessünk Szarajevóról, Zágrábról, filmforgatásról, Li-tai Póról, Kínáról és a borról, szóval mindenről, csak irodalomról nem.

Krasznahorkai László Márai Sándor-díjat kapott, és ez nagyszerű alkalomnak látszott, hogy beszélgessünk Szarajevóról, Zágrábról, filmforgatásról, Li-tai Póról, Kínáról és a borról, szóval mindenről, csak irodalomról nem.

Krasznahorkai László: A dolog Szlovéniában kezdődött, ahol összeismerkedtem egy szarajevói emberrel, aztán még egyszer találkoztunk Németországban, ahol közölte, hogy másfél év után most visszatér, és mondta, ha úgy alakul, akkor én is mehetek vele, én meg mondtam, hogy alakuljon úgy. Én már egyszer megpróbáltam bejutni a háború alatt, de nem sikerült, így most nem is sokat gondolkodtam azon, hogy menjek-e vagy ne.

Magyar Narancs: Miért mentél volna oda a háború alatt?

KL: Voltak ott barátaim, és szerettem volna látni őket. Ez most ugyanaz volt, csak egy kicsit másképpen. Elindultam Horvátországon keresztül, hogy elmegyek Zágrábig, és onnan repülővel tovább, mert az eredeti magyar információk szerint ez lett volna a legbiztonságosabb. Persze Zágrábban kiderült, hogy erről szó nincs, mert az a repülő, amelyikre nekem jegyem volt, körülbelül olyan valószínűséggel tartotta magát a saját menetrendjéhez, mintha Timbuktu hadiövezetébe mentem volna. Tehát ott, Zágrábban, ki kellett deríteni, hogy hogyan tovább. Másnap reggel aztán egy buszon találtam magam, mert mégiscsak az tűnt a legjobbnak, hogy elhagyom ezt a rettenetes várost, mármint Zágrábot.

MN: Amennyiben?

KL: Nagyon rosszul éreztem magam Zágrábban. Ez már egy új korszaka ennek az országnak, amit én nagyon nem szeretek. Szóval egy buszon találtam magam, teljesen híján minden közelebbi információnak, hogy hova megyek, hova utazom. Már maga a busz is döbbenetes volt. Boszniaiak ültek rajta, de addig nem nagyon beszélgettek egymással, ameddig meg nem tettünk vagy hat-nyolc órát, be nem értünk Boszniába, és el nem hagytuk azt a rövid, kis szerb korridort, amin mindenképpen át kellett haladnunk. Akkor néhány ember leszállt, és a boszniaiak elkezdtek beszélgetni, hirtelen megélénkült az egész. Átmentünk Jajcén. Ez volt nekem a legdöbbenetesebb, és az is maradt. Csontváryra gondoltam, miközben először láttam olyat, hogy szándékosan azért pusztítsanak el valamit, hogy fájjon annak, akié volt. A különbség az általam kívülről elképzelt helyzet meg a valóságos között kibírhatatlannak látszott. Először is, hogy a háborút túlélt boszniaiak kedélye, az egész egyszerűen dermesztő. Jó kedélyű, szeretetreméltó emberek, mégpedig egy olyan fajtáját tudják a jókedvnek és derűnek, ami azok után, amin keresztülmentek, egész egyszerűen irracionális.

MN: Nem éppen ez a racionális?

KL: Õk is ezt mondják.

MN: Gondolom, abból indulnak ki, hogy már mindenen keresztülmentek, amin ember keresztülmehet, így aztán könnyű bulizni.

KL: Igen, napról napra, percről percre, másodpercről másodpercre, most már tényleg elveszthetetlen irracionalizmussal.

MN: És borzasztóan élvezik a dolgot.

KL: Hát, az életet nagyon élvezik például Szarajevóban. De nagyon sok aggasztó dolgot láttam. A boszniai muszlimizálásról kevesebbet tudok, és kevesebbet is tapasztaltam, de az biztos, hogy Szarajevóban nagyon féltek, akik nem voltak muszlimok, azaz szerbek voltak. Rengeteg olyan házat láttam, ahol nem volt névtábla, és ezeket a névtáblákat már a háború befejezése és a muszlimizálás kezdete után vették le. Nem jó szerbnek lenni most Szarajevóban, annak ellenére, hogy nagyon sok olyan szerb lakik a városban, akik a bosnyákokkal együtt végigélték szerb testvéreik támadásait. Mentünk emberektől emberekig, és arcokat ismertem meg, nagyszerű figurákat. Olyanokat, akikkel korábban, bármikor, a világ bármelyik pontján szívesen találkoztam volna, és a jövőben is bármikor szívesen találkoznék. És hihetetlen történeteket hallottam.

Amikor visszafelé jöttem Szarajevóból, körülbelül két hét után, akkor szintén busszal utaztam, de egy másik irányba, a dalmát tengerpart felé, mert akkoriban Brckónál fölrobbantottak valamit, és bizonytalan volt a zágrábi járat, ezért aztán dél felé mentünk. Az úton összebarátkoztunk egy rendkívül szeretetreméltó kalauzzal. Ez a hatvan és hetven közötti férfi kezdett el váratlanul beszélni arról, hogyan telt az élete Szarajevóban a blokád alatt, illetve hogy majdnem kilenc hónapot töltött szerb fogolytáborban. És akkor elmondta, hogy 43 éves, vagyis velem pont egykorú.

MN: Aztán hazajöttél, és folytattad azt a munkát, amit az elutazásod előtt megkezdtél Tarr Bélával.

KL: Közvetlenül azért nem.

MN: Pedig milyen szépen hangozna egy interjúban, hogy amint hazajöttél, rögtön nekiálltál dolgozni.

KL: Nem, nem így van. Hosszú ideig, mint akit fejbe lőttek, kóvályogtam ezután a boszniai út után. De aztán később elkezdődött a munka Bélával.

MN: És mi ez a munka?

KL: Ismét egy regényadaptáció, mint szinte minden közös munkánk. Ezúttal Az ellenállás melankóliája című regényemről van szó, amelynek központi szereplője egy óriásbálna, illetve egy idős meg egy fiatal ember barátsága. Itt a forgatókönyv már korábban elkészült, legalábbis az a verzió, amit forgatókönyvként meg szoktunk nevezni, de aztán a mi esetünkben a forgatókönyvírás folyamatos: ahogy kezdenek konkretizálódni a szereplők, a helyszínek, abban a pillanatban elkezdődik vagy abban a pillanatban folytatódik a munka, és a forgatókönyvet, a szerepet, a helyszínt rá kell mérni arra a tájra vagy arra a belsőre vagy arra az emberre, akit kiválasztunk. Az írás még mindig tart, noha már a forgatás is elkezdődött, mert az utolsó pillanatig alakítunk. Sőt az egész forgatás egy állandó átalakítása az eredeti elképzelésnek. Mert ahogy én látom, legalábbis Tarr Béla mellett mindig úgy tűnik, hogy a filmkészítés, ha helyesen végzik, akkor nem más, mint egy állandóan bekapcsolt kamera, folyamatosan arra vár, hogy valami megtörténjen, hogy valami nagyon lényeges megtörténjen a kamera előtt. Igazából csak befolyásolni lehet, és mi igyekszünk, de aki igazán őszinte önmagához, és filmez, az tudja, hogy minden a szerencsén és a véletlenen múlik, hogy az a pillanat, ami méltó volna egy filmre, az tényleg bekövetkezik-e.

MN: Kikkel dolgoztok?

KL: Akit már biztosan tudok, az egy nagyszerű német jazzmuzsikus, aki az egyik főszerepet játssza a néhány főszerep közül, egy Lars Rudolph nevezetű fúvós fiú Berlinből, Bélának egy hajdani tanítványa a berlini filmfőiskoláról, aztán néhányan olyanok, akik a Sátántangóban már szerepeltek, például az ott doktort játszó Peter Berling, aki itt ennek az óriásbálnának a direktorát fogja alakítani. Biztosnak látszik, hogy Pécsi Ildikó egy jelentős szerepet játszik el. Az ő párjának kilétét az utolsó pillanatig nyitva hagyjuk. A zeneszerző ismét Vig Mihály, a díszlet megteremtője ismét Pauer Gyula. A stáb nagyrészt a Sátántangó forgatásából áll össze, egy-két ember cserélődött ki, például az operatőr, aki idegenből érkezik. Õrületes a forgatás, képzeljétek el, például kell csinálni egy óriásbálnát! 16 méteres, a világ legnagyobb óriásbálnája!

MN: Úgy emlékszem, összetörik a történet végén.

KL: Összetörni nem törik össze, csak leborul. A világ legnagyobb leborult óriásbálnája.

MN: Hogy áll a forgatás?

KL: Most kezdtük. Baján van a döntő helyszín, meg Kárpát-Ukrajnában, Beregszászon, Erdélyben.

MN: És mi lesz, ha erre azt mondod: kész?

KL: Elmegyek egy nagyobb kínai utazásra. Valaki, aki olvasta Az urgai fogoly című könyvemet, megkérdezte, mikor megyek újra Kínába. Ez egy barátságos, de csekély érdeklődést mutató kérdés volt, amire mondtam, mint aki komolyan veszi a kérdéseket, hogy soha többet. Na de mégis, erősködött tovább. Hát egyetlen esetben, talán, mondtam, akkor, ha visszamehetnék Li-tai Po Kínájába, a klasszikus Kínába, abba a korba, amit én annyira szeretek, a Tang-dinasztia idejébe. Végigmenni a Sárga-folyó nagy fővárosain, és utána lemenni a Jangce felső folyásához, megnézni Li-tai Po állítólagos születési helyét, Szecsuánt, és onnan végighajózni a Jangcén, aztán elmenni Hangchovba és Suchouba, ezt természetesen megcsinálnám - mondtam somolyogva. Egy hét múlva levelet kaptam egy vadidegen embertől, aki közölte velem, hogy döbbenten hallotta nagyszerű ötletemet, és szeretné támogatni, mert indul egy olyan nemzetközi program, melyben különböző országából tizenkét írót hívnának meg, García Márqueztől Juan Goytisolóig. Mindenkit a saját extrém utazási álma megvalósítására kérnének fel, és erről aztán mindenki írna valamit, majd összegyűjtenének bennünket, ahol egyrészt fölolvasnánk ezeket az írásokat, aztán összezárnának bennünket, hogy egymást is megismerjük. A cél egy kísérlet volna, hogy vissza lehete-e még kanyarodni a riportázs műfajához.

MN: Mi ez a szervezőcég?

KL: Ez három németországi műhely. A müncheni központú Goethe Intézet, a Lettre Internationale berlini szerkesztősége és egy harmadik intézmény, a Haus der Kulturen der Welt. Hárman találták ki ezt a programot, és január közepén dőlt el, hogy komolyan lehet venni.

MN: Ez annyira logikus és zseniális, hogy nem is értem, miért nem jutott eszébe még senkinek.

KL: Igen, szenzációs az ötlet. Nem is szállt ki senki. Talán az idős Márquez töpreng azon, megmássza-e azokat a 4000 méter magas hegyeket, de tulajdonképpen Márquez nem is szorul rá, hogy elutazzon egy úti élményért, neki nemigen kell kitennie a lábát ahhoz, hogy egy utazásról megírja a legfantasztikusabb beszámolót. Nekünk még el kell utazni Peruba, Kínába, ide-oda. Neki nem.

MN: Hogy nézne ki a te utad?

KL: Meglátogatnám Konfuciusz szülőhelyét, Chü-fut. Ott mindenképpen szerét kéne ejteni, hogy a Tai-San nevű szent hegyet, a taoisták öt szent hegyének egyikét - amely éppen Peking közelsége miatt az egyik legjelentősebb - megmásszam magam is. Én ezt különben sűrű borozgatásokkal szeretném egybekötni, mert hiszen Li-tai Póról is az hírlik, hogy igen nagy borissza volt, és a részegségben misztikus élményt keresett. Bizony, hova jutottunk már.

MN: Végül is mi is azt keressük.

KL: Megmondom őszintén, én a részegségben már nagyon ritkán keresek misztikus élményt. Ezt egészen másképp képzeltem és képzelem el. Például úgy, hogy a Tai-sahról tovább indulnék Khaifengbe és Luoyangba, majd Xianban, Changanban töltenék el egy hosszabb időt. Changan volt ennek a Tang-kori Kínának a ragyogó fővárosa, de nemcsak a Tang-kornak, hanem körülbelül ezer évig az egész világnak legnagyobb városa volt, egy olyan város, ahol Li Po volt az egyetlen, aki a Hanlin Akadémia elvégzése nélkül kapott császári udvari költői címet. Ezt a státust azonban eléggé rövid ideig tudta csak fönntartani, másfél év után kirúgták az udvartól. Nagyszerű verseket írt, de látszik rajta, hogy rendkívüli szenvedéseket élt át, mert az udvari intrikáknak egy olyan hálójába került, amiből egyszerűen nem talált ki. Végül aztán száműzték is jó messzire, és bár mint oly sok száműzött, menet közben ő is megkapta a kegyelmet, mire visszajött, már megváltozott az egész birodalom. Így aztán folytatta addigi életét, a vándorköltőét, amit különben egészen hajmeresztő pontossággal dokumentált. Szinte minden egyes hegycsúcsról, minden egyes házról, ahol vendégként befogadták, írt egy verset. Megpróbálok emberekkel beszélgetni róla. Olyan emberekkel, akik Li Póhoz akár mint irodalmárok kötődnek, akár mint olvasók. Sőt olyan emberekkel is, akik nem kötődnek hozzá semennyire, a nép egyszerű gyermekeivel. Ezekre a beszélgetésekre különösen kíváncsi vagyok.

MN: Bírod-e a nyelvet?

KL: Nem bírom a nyelvet, de velem lesz egy kínai barátom, aki nagyszerűen beszél magyarul. Tehát közvetlenül tud tolmácsolni majd, meg orvos is, akire szükségem is lesz, mert az utóbbi utazásoknál különféle betegségek támadtak meg, néha egészen veszélyesek.

MN: És azután, ha visszajöttél?

KL: Egy könyvön dolgozom.

Para-Kovács Imre

szerző
Para-Kovács Imre
publikálva
1998/6. (02. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra