A vízzel egyébként is baj van, illetve nincs vele baj, mivel nincs. Nem mintha arról lennék híres, hogy őrjöngve vizet szoktam volna keresni a hasonló jellegű bulikon, de a társaságomban leledző kutya néha szomjas, úgyhogy időről időre odamegyünk a kocsmákhoz, és megkérdezzük:
- Bocsásson meg, lenne egy pohár víz a kutyának?
- Nincs.
Ez a klasszikus matt, nincs az a sakkozó, aki tovább próbálná görgetni a játszma fonalát, csak a harmadik pultnál jut eszembe az újabb kérdés:
- Akkor mivel mostok kezet?
- Nem mosunk.
Locsolni kéne, reggeltől estig, mert így flóra és fauna lefekszik, azokon a területeken, ahol néhány napja még fű nőtt, most sivatag perzsel, kitaposott, végtelen laposság, átugrált sziget. Por van, kikerülhetetlen por mindenhol, iszapot köpök, fekete a nyálam, a hangszálaim benőve, másfél oktávot mélyült a hangom, elindulhatnék egy tatabányai Quimby-Magyar Bálint-hasonmásversenyen, csak az akarás hiányzik belőlem, meg az odaszánás, jelentsen ez bármit is.
Kalapos, kissé hízásnak indult, földrajzilag megpróbált posztkamasz álldogál előttem, és nézi a fél grillcsirkét a kezemben:
- Jó?
- Jó.
- Hol vetted?
- Itt.
- Gondolom, pénzért.
- Ja.
- Adnál belőle?
- Nem.
Számtalanszor lejátszódó párbeszéd, még szerencse, hogy gyakorló pszichopata vagyok, különben megennének mindent, kiharapnák a kezemből a kenyeret, beleinnának a poharamba.
Egyébként minden jó. Kiszámolt étel- és italárak, bőven a messziről jöttem, nincs sok kategória alatt, 190 forintért meleg étel, ami vagy káposzta, vagy nem, én például a krumplifőzeléket próbáltam ki, ami akkor éppen nyers volt, de lehet, hogy nem mindig, mert a székelykáposzta vagy a hideg lecsós kolbász osztatlan sikert aratott a Szlovéniából érkezett punkok között, akárcsak a Kőbányai Világos, ami azért tényleg az egyik legjelentősebb gátja az európai csatlakozásunknak.
Elképesztően büdös lányok érdeklődnek, hol van a Banán színpad. Fehérre festett arcú középiskolások próbálják megtalálni szájukkal az ivókút keskeny sugarát. Működik a sziget, kilencszázezer forint napi forgalmakkal zárnak a büfék, dörzsölik a tenyerüket a sapkaárusok.
Fekete karszalagom van, kiválasztott vagyok, mehetek például a híd oldalsó sávjában, vagy - mint a sárga szemeteszsákba öltözött beengedő megjegyzi - meg is állhatok, nekem lehet, nagyjából azt csinálok, amit akarok, még a Nagyszínpad mögött is hányhatok üres söröskorsóba, ha úgy jön ki a lépés.
Természetes szmog, locsolni kéne - mint már említettem -, a Tilos Rádió cirkuszi sátránál lébecoló elektrojunkie-k kátránypapírt fújnak az orrukból, nagy, redvás lemezek válnak le minden pillanatban a nyálkahártyájukból, amikor tüsszentenek, aztán franciául kezdenek beszélni, és elindulnak a hordozható WC-k felé, ahol csak a kitartás és az elképesztően erős karizmok segítségével lehet célhoz érni, mert az egyetlen vesztes, aki veszélykeresőként megérintette farizmával a plasztikot, megveszett, azóta is példabeszédekben emlegetik nevét, mint az utolsó igazi hősnek, pedig egyszerűen csak elvesztette az egyensúlyát, és ostobán letenyerelt.
Testékszeres senki rugdal egy tehetetlen részeget a Pesti Est sátorhoz vezető úton, közben folyamatosan búgja a fülébe: Jutalom a nap végén, baszd meg, és felnevet minduntalan.
Lett is azonnal akkora csönd, hogy csak na. Aztán rögtön ment minden tovább, a teljesen baltaarcú, ekefejű, csőrös díszdzsoké, fülében egy karnist megszégyenítő mennyiségű fémkarikával úgy nyomta az eurotranszot, hogy Kohl kancellár is csak a lányával merte megüzenni, hogy elfogyott a reggaementje, a délkelet-európai zilált népek pedig egyszerűen buszra szálltak, és meg sem álltak, amíg meg nem haltak, pedig zsebükben a csatlakozás.
Para-Kovács Imre
