Rég láttam ilyen erős szerzőgárdát hip-hop-lemezen, de erről inkább később, először a borítót dicsérném, átszellemült fekete férfi és fehér nő, félreérthetetlen és gyönyörű erotikus fotó, az ilyentől szoktak agyvérzést kapni a fajvédők mindkét oldalon. Szeretem az ilyet, finom, de határozott ütés a gyönge pontra.
A lemezen, mint az az alcímből is kiderül, híres-neves rapperek találkoznak a klasszikusokkal, Puccini-alapokra Xzibit szövegel, Borogyinra Warren és Sissel, de szól Debussy, Offenbach, Csajkovszkij, és megszólal Jay, LL Cool J, Redman, Onyx, Nikki D. és Moby Deep is. Azért sorolok fel mindenkit, mert a legtöbbjükről fogalmam sincs, a nevüket sem hallottam soha, de ebben a produkcióban olyan jól összejöttek, kényelmesen elférnek egymás mellett.
Talán a klasszikus alapok tették, talán már amúgy is érett bennük az elhatározás, és azért választottak klasszikus alapokat, de ezen a lemezen valahogy kevesebb az egy versszakra jutó motherfucker és fathersucker, mint a hasonló stílusú többin, mintha megilletődtek volna kicsit attól az erőtől, ami ezekből a gondosan összeválogatott operákból árad, és néha még olyan dolgokról is énekelnek, mint szerelem, mosoly, séta, önvizsgálat.
Különös ezt hallgatni, olyan természetesen fonódnak össze a hangok, csúsznak, úsznak egymásba az operaslágerek az afroamerikai vakerral, mintha ez így lenne rendjén, mintha nem lenne különbség időben, térben, és lehet, hogy tényleg. Így van ez rendjén.
Amikor először a lemez végére értem, arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű ez a zene, de mi lenne, ha nem rapelnének bele mindig, aztán még ez a csöpp cinizmus is elpárolgott, és csupán élveztem.
Az egészet, egyben.
Para-Kovács Imre
Mercury Records GmbH, 1997
