- decker -

A haza legjobb képzőművészeinek járó Munkácsy-díj gazdája, Hankó Balázs kulturális miniszter az idén édesapja kedves festőjét, Vészabó Noémit is elismerésben részesítette. A gesztus ily módon a kormány családbarát irányultságának és elitellenes kultúrpolitikájának megnyilvánulásaként is felfogható.

Nem messze az "élethűen" cs. és kir. sörözőtől, túl a pizsamát méretre készítő úri szabóságon, az Ernst Múzeum bejárata előtt kitartóan csöng egy régi telefon. A felemelt kagylóból Karády Katalin rekedt hangja szól, kinek a cigarettavég hamvad, ki saját vesztén merenghet el, anyáink-nagyanyáink pedig gyors léptekkel iramodnak fel a lép-csőkön, hogy nosztalgiázzanak egy kicsit.

Júniusban szenológiai konferenciát rendeztek a budapesti Ludwig Múzeumban, amely során a mellrák megelőzéséről, illetve a betegség rehabilitációjáról esett szó. A konferenciához augusztus végéig egy kiállítás is kapcsolódik.

Pár éve az egész világ megtudhatta, mit is csinált kevéske szabadidejében Clinton elnök az Ovális Irodában. A New York Times tényfeltáró újságírói által jegyzett, tavaly magyarul is megjelent könyvből az is kiderül, hogy az elnök szenvedélyesen falta a baktériumfegyverekről szóló szépirodalmat és krimiket, köztük Tom Clancy Szivárvány kommandóját és Richard Preston A Kobra-ügy című könyvét. Míg Clinton "hobbija" miatt a tradicionális hadsereg vezetői és lobbistái vonakodva ugyan, de számoltak egy esetleges biológiai hadviselés lehetőségével és veszélyeivel, addig Bush elnök hatalma már elég volt arra, hogy a gyanúból tény, majd érv legyen a mostani, Irak elleni háború megindítása mellett.

Aki Párizsban jártában akár csak elhaladt a Pompidou-központ mellett, már ismeri a művésznő egy - férjével, Jean Tinguelyvel közösen készített - művét, ha nincs is ennek tudatában: a mozgó, színes figurákkal díszített Sztravinszkij-kutat. Az 1983-ban készült játékos szökőkút-együttes azonban csak részben reprezentálja Niki de Saint Phalle művészetét: a gyerekesen naivnak tűnő szobrok valójában tudatosan és fokozatosan átszellemített termékei egy nem éppen babarózsaszínű sorsnak.

A Németországban néhány éve, tavaly pedig magyarul is megjelent botrány-/sikerkönyv nem kevesebbet állít, mint hogy az európai történelem egy jól behatárolható szegmense - a VII.-től a IX. századig - a X. században konstruált agyszülemény. A történelem legnagyobb időhamisítását feltáró munka mégsem része az idióta összeesküvés-elméletek végtelen halmazának, inkább érdekes gondolatkísérlet, ezért érdemes néhány állítását legalábbis fontolóra venni.

A napokat felszorozva majd három évet ad ki az az idő, amit véres vatták, felpuffadt tamponok cserélgetésével töltöttem, mégsem volt olyan rossz, mintha egy patak hideg vizében órákig kellett volna öblögetni koszlott vászondarabokat, miközben felbukkanó ember-társaim borzadállyal vegyes rémülettel próbálnak minél messzebb kerülni tisztátalan személyemtől.

Az, hogy Sophie Calle neve szinte alig ismert Magyarországon, alapvetően arra vezethető vissza, hogy nem valamelyik tradicionális és látványos képzőművészeti műfajban (festészet, szobrászat stb.), hanem egy sajátos, nevezzük így: konceptuális elbeszélő művészetben utazik. Ennek tárgya pedig saját identitásának folyamatos keresése a fotográfia és szöveges leírások segítségével.

Önképünk elengedhetetlen része, hogy - talán a tudatalattink mélyére temetett eredetmítoszt felidézve - állatok vélt vagy valós tulajdonságaival azonosuljunk.

A Fal után - Posztkommunista művészet

Kortárs szobrok a Városligeti-tavon

Múzeumokba, kiállítótermekbe járó kultúrtudatos látogató számára kétféle műbefogadási mód ajánlható. A letűnt korok alkotóival szemben, akiknek műveiből összeadódik a művészet történetének kanonizált tárgya, elsősorban jelentőségük tudatosítása (igen, Dürer a maga korában nagy festő volt, hiszen a képe itt lóg a falon), másodsorban - és szerencsés esetben - a személyes érintettség elérése és megélése (lásd műélvezet, katarzis) lehet a kívánatos cél. Más a helyzet a művészettörténet- és kritikaírás számára még képlékeny helyzetű, kortárs művészekkel: esetükben a "nekem ez tetszik"-hez elegendő a miértre keresnünk a választ, máris helyben vagyunk. A pittsburghi Andy Warhol Museum által a budapesti Ludwig Múzeumba hozott, válogatott anyag nagy része azt mutatja, hogy immár Warhol is kanonizált és kevéssé átélhető múzeumi tárgy lett.