Az atomnagyhatalom tespedt, bürokratikus nyugalmát persze nem a már korábban elkészült könyv, hanem a World Trade Center elleni öngyilkos merényletek és a postán érkező anthraxos levelek dúlták fel, pedig - mint ahogy ez a szerzők oknyomozásából kiderül - már a nyolcvanas évek közepén érte Amerikát bioterrorista-támadás - igaz, hogy ennek tényét gondosan eltitkolták. Az oregoni The Dallas nevű kisvárosban kitört szalmonellajárványt a Rajneesh szekta hívei okozták, hogy a város szavazó korú lakosságának megbetegítésével többségbe kerüljenek a helyhatósági választásokon. Tehették ezt annál is inkább, hiszen az amerikai egészségügyi kutatási szabályok szerint szinte bárki hozzájuthat baktériumtenyészetekhez, amelyekből aztán kis hozzáértéssel tömegével állíthatóak elő azok a hatóanyagok, amelyek lépfenét, himlőt, bubópestist, takonykórt vagy éppen agyvelőgyulladást okoznak.
Már az Öböl-háború idején egybehangzóan állították hírszerzői források, hogy Irak nemcsak vegyi, hanem biológiai fegyverekkel is rendelkezik, többek között botulinum-toxinnal, illetve lépfenét és kolerát okozó baktériumokkal. A könyv szerzői szerint az USA-t váratlanul érte a hír: nem volt a raktárakban a hadsereg számára elegendő vakcinakészlet, ráadásul a meglévő minimális szérummennyiség is csak többszörös újraoltás után nyújthatott volna némi védelmet a kiválasztott keveseknek. Bár e csapást végül is sikerült elkerülni, az Öböl-háború-szindrómával küszködő veteránok a mai napig indítanak pereket, kárpótolandó a háborúban elszenvedett, azonosítatlan biológiai fegyverek hatása miatt kialakult betegségeiket. Törekvésük annak fényében tűnik hiábavalónak, hogy szovjet tudósok már korábban rájöttek arra, hogy például egy anthraxszal jól megpakolt bomba felrobbanásakor maga a hatóanyag is megsemmisül. Ken Alibek, aki 1992-ben emigrált Amerikába, a Szovjetunió biológiai fegyverkezéséről szóló könyvében (Biohalál, Árkádia Kiadó, 2000) leírja, hogyan jutottak el odáig, hogy az Aral-tó szigorúan védett katonai területén a póznákhoz kötözött majmokat ne baktériumbombákkal, hanem repülőről szórt baktériumos permettel küldjék a másvilágra, mert az jóval hatásosabb. Bár az sem minden esetben: az Aum-szekta néhány tagja a tokiói metróban szaringázzal elkövetett merényletének próbájaként 1993-ban anthraxbaktériumokat szórt egy belvárosi épület tetejéről a mit sem sejtő járókelők fejére, akik csak az elkövetők által figyelembe nem vett légmozgásnak (a szélnek) köszönhették további életüket. Pedig egy jól képzett terrorista a legálisan beszerzett baktériumkultúra szaporításával három nap alatt olyan koncentrációjú elegyet tud létrehozni, amely milliliterenként ötszázmillió sejtet tartalmaz. Ebből ötven(!) sejt elég egy fertőző dózishoz, amit legpraktikusabb a toronyházak légbeszívó nyílásába fecskendezni, onnantól már a légkondi automatikusan bevégzi a dolgot.
Az ezernyi háttérbeszélgetéssel, követhetetlenül sok szereplővel és adattal operáló, ezért néhol kissé unalmas könyv végigküzdése után megerősödhet az olvasóban az a gyanú, hogy a biológiai fegyverek ellen legalább annyira nincs ellenszer, mint az atombombával szemben. A védekezéshez éppen annyira megfelel az a mindig magunknál hordott, speciális védőöltözet, a fehér lepedő, amit a jellegzetes, gomba alakú felhő megpillantásakor kell hirtelen magunkra borítanunk.
- decker -
Gabo Kiadó, 2002, 373 oldal, fordította: Félix Pál, 2500 Ft
