Az 1930-ban, egy konzervatív és előkelő családban született művésznő a Catherine Marie-Agnés nevet kapta, s csak többszöri próbálkozás (Annie, Nicki, Nikita) után jutott el a semlegesnek tűnő Niki keresztnévhez, túl a vérfertőzéssel terhelt gyerekkoron, a sikeres manökenkarrieren, az anyja által kikényszerített korai házasságból született két gyereken és egy súlyos idegösszeroppanáson. Mindezt huszonhárom éves korára abszolválja, de a kezdetben láthatóan terápiás célból is végzett művészeti tevékenység csak 1972-ben jut el arra a pontra, hogy
a szexuális abúzust elkövető apáról
nyíltan és művészi formában emlékezzék meg. A Daddy című, álpornográf és lírai elemekkel zsúfolt film egyébként éppen abban az időben készül, amikor Bali szigetén megszületik első, félvér unokája. Eddigre azonban már ismert név a kortárs művészeti életben: az olajfestményekre préselt tárgyakból (borotvák, szögek) készült objektek és az 1961-es Dart Portrait akciót - egy stilizált férfialak feje helyére illesztett céltáblába kellett beletalálni - követő Lövések sorozat (színes festékes patronokkal szétlőtt gipszfestmények) után fedezi fel és hívja meg Pierre Restany az Új Realisták csoportjába. Az embernagyságú, papírmaséból, gyapjúból és műanyag tárgyakból összeállított túlsúlyos női "szobrok" (Vénusz, Mennyasszony, Prostituált vagy az Egy bigott öregasszony szíve) a hagyományos női szerepválaszték iránti kritikából táplálkoznak, mint ahogy emblematikus alakja, a felfúvódott, mindenhol gömbölyödő, melles-faros Nana (Maca/Csaj) is. Az életmű egészét végigkísérő figura először 1966-ban, Stockholmban materializálódik, amikor egy hatalmas fekvő nő széttárt combjai közt,
a vaginán keresztül
léphettek csak be a múzeumba a kiállítás látogatói. A Hon (svédül: ´ - a nő) című munka nyílt szexuális kihívás és az alávetettség elutasítása is egyben: a mindenkit elnyelő, passzív anyaöl hatalmas méretéből súlyos fenyegetés árad. A faszuk után rohangáló férfiak nem nagyon számíthatnak kíméletre: a művésznő egyik filmjében (amelyben egyébként férje az egyik főszereplő) méteres műfallosszal futkosó katonákat láthatunk izgalmas harci cselekmények közepette, amelyek leginkább a hímvessző alakú ágyú elsütögetéséből és a találatot kapott katonák túlzóan előadott ejakulációiból állnak.
Eddig úgy tűnhet, hogy Niki feminista művész volt. De ez az életmű egészére nem igaz. A hetvenes évek során készített nagyméretű játszótér-berendezései - pl. egy bikafej, amelynek szájából három csúszda indul ki (Gólem csúszda, Rabinovitch Park, Jeruzsálem, 1972), fantasztikus játszókertjei, majd később az évtizedeken keresztül épített Tarot-kert mesebeli világa mind-mind arról vallanak, hogy a művésznő sikeresen szublimálta - konkrétan a gyermek- és álomvilág hangulatába transzportálta - súlyos élményeit és radikális meglátásait. Némi pszichologizáló olvasattal arra juthatnánk, hogy az Elveszett Paradicsom, a gyermekkor újraalkotásáról és megéléséről van szó - elvégre nem lehet évtizedekig a "megerőszakolt kislány" szimptómából élni. (Nem úgy, mint ma, amikor Tracey Emin, az angol kortárs művészeti élet üdvöskéje egy reggeli brit rádióműsor keretében hosszan és a bulvársajtót izgalomba hozó részletekig menően számolhat be - az "igazsággal" többek szerint még csak köszönő viszonyban sem álló - gyermekkori szexuális bántalmazásainak körülményeiről.)
A Niki de Saint Phalle (és társai) által teremtett világban, a garavicchiói Tarot-kertben felbukkanó óriási alakok, ezek a tiszta, egynemű és feltűnő színben pompázó óriási bábok, mint például a
hermafrodita,
három férfi
nemi szervvel
ellátott Ördög,
a halált szimbolizáló akasztott ember vagy az individuális mítosz állandó szereplői, a sárkány és a szörnyeteg nem papírmasé figurák, hanem az iránytalan félelem és a gyomrot görcsbe rántó horror domesztikált alakjai, melyeket csápos-nyúlványos, tűhegyes vagy éppen erotikus, lágyan megroggyanó oszloperdő (no meg a természet) ölel körül. A suhogó fák, a tökéletesnek tűnő mesebeli rendezettség sem feledtetheti, hogy ártó, bár átesztétizált borzalmak átélésére vállalkozik a látogató - és ez az a pont, ahol Niki de Saint Phalle túllépett a nagy példakép, Gaudí barcelonai Güell-parkján. Mindezt persze tanácsos inkább élőben megszemlélni, hiszen az Ernst Múzeumban bemutatott, a nizzai MAMAC gyűjteményből kiválasztott művek csupán árnyékai vagy ha úgy tetszik, kilúgozott, zanzásított, könnyen szállítható dokumentumai az életműnek. A bejáratnál elhelyezett önportré, a zöld arcú, eperajkú Kis szemtanú mellett elhaladva tanácsos rögtön a belső, filmvetítésre berendezett terembe sietni, ahol folyamatosan pereg a művésznő életéről készült portréfilm, a Who is the Monster? You or Me? A film közben pedig mindenki belepillanthat saját, jól bezárt démonjainak seregébe is - még szerencse, hogy egy órával később rájuk is csaphatja az ajtót.
- decker -
(Ezúton kérünk elnézést a szerzőtől, amiért a neve és Vérvonalak című kritikájának az utolsó sorai az előző Tűsarok mellékletben egy durva nyomdai hiba folytán lemaradtak. A teljes cikk a mancs.hu archívumában maradéktalanul élvezhető.)
