Kiállítás
(1928-1987)
Merthogy ki is volt Andy, azt sokan vissza tudják böfögni, de megelőzve őket - már csak az írás vonalvezetése miatt is - most megteszem én magam. Warhol, aki a tömegkultúra csillogó termékeit fogyasztó Manhattan túlfűtött fogyasztói mocsarában mint alkalmazott grafikus kezdte el pályáját, s ebben a minőségében cipő- és egyéb divatcikkreklámokat készített, melyek aztán biztos anyagi hátteret nyújtottak egyéni, először csak a város művészeti életét, majd önnön homoszexualitását is feltáró kalandozásaihoz, nos, Warhol 1960-ban feltalálta a pop-artot. S ettől kezdve nem volt megállás. Kiállítási tárggyá váltak a mindennapi fogyasztás eszközei: a Heinz ketchup és a Brillo termékcsalád élethű kartondobozai. Vászonra kerültek a tömegkultúra termékei: a telefon, a Coca-Cola, a Campbell leveskonzervek. Szitanyomat készült a fogyasztáshoz elengedhetetlenül szükséges pénzről, a dollárról. Majd sorra kerültek a tömegkultúra idoljai és a filmsztárok is: Marilyn Monroe, Elvis Presley, Jackie Kennedy. Innentől kezdve csak úgy ömlöttek a portrémegrendelések a Warhol-központba, a Factoryba bulizni, kábítószerezni járó sznoboktól, szórakoztatóipari személyiségektől: negyvenévesen Warhol befutott, hírneves udvari portréfestő lett.
A hogyanok és a miértek
A delikvensről (lett légyen az Liza Minelli, Mick Jagger vagy Judy Garland) a műteremben készült polaroid fényképet munkatársaival a nagyítás után vászonra szitáztatta, mely vásznat a művelet előtt vagy után a létrejött képtől függően önállóan befestette, ennyiben egyénítve a technika sokszorosíthatóságát. A képes újságok és magazinok címlapjain, a moziplakátok ezrein végtelenül permutálódó populáris és kommercializált fogyasztási tárgyak, a személyiségüket eladhatóság szempontjából felépítő sztárok pedig azt kapták, amit vártak: nagyságukat dicsőitő, kevés színből és nagy foltokból építkező felületet, egy, a tömegkultúra eszközeit felhasználó, színes és mintás tapétát önnön képmásukkal. Warhol pedig azt, ami életében egyedül érdekelte: a sikert és a hírnevet. Minden általa megfestett tárgy egy-egy eszköz és lehetőség a háromperces örökkévalóságra. Sztárnak és ezáltal halhatatlannak lenni egy lehetséges válasz a halál elkerülhetetlen bizonyosságának fojtogató tudatára. Fojtogatni már azelőtt fojtogatta, mielőtt 1968-ban egy hisztérikus nőszemély majdnem pontot is tett az élete végére, de Warhol felépült, és a hatvanas évek Autóbaleset- és Szerencsétlenség-sorozatait, az Atombombát és a Villamosszéket a hetvenes években emblematikus tárgyakból építkező csendéletei követték: a Fegyverek, Kések, Keresztek, Koponyák. Élete hátralévő részében a korábban már bejött tematika variálásán túl posztmodern gesztussal annektálta műveibe a művészet némely jeles alkotójának a művét (Leonardo, Ucello), de a kimenetel szempontjából majdnem hiába: észre sem vette, és egyszer csak halálra szenderült.
Ezt tudjuk, de mit látunk?
Látunk ötvenöt művet, amit eddig Magyarországon még nem állítottak ki, s melyek nagyjából lefedik az 1987-ben meghalt "underground" figura művészetét. A jelenben - és a kiállítóteremben - állva nehéz viszonyba kerülni a művekkel. Eljárt felettük az idő. Merészségük megkopott, s nemcsak azért, mert banális vagy éppen meghökkentő tárgyai, illetve az alkalmazott technika mára beépült mindennapi vizuális kultúránkba, hanem a történeti keretbe ágyazás, a művész újító szerepének ismeretében sem többek kor- és életmű-dokumentumnál. Valóban egyedülálló önmegvalósító program termékei, de éppen e program kritikátlansága teszi őket üressé.
Warhol szenvtelen volt és kívülálló, műveiben mentes az iróniától. Számára a kulturális termék (elfogultak azonosíthatják a művészettel, nagyravágyóbbak, mint Warhol, önmagukkal is) eladandó áruként létezett, amely egyszerre része és lenyomata a tömegméretű fogyasztásnak. Ennek ellenére (vagy épp ezért?) annak idején ötletességéért, alkotói szabadságáért kultuszfiguraként imádták és tisztelték - gondoljunk csak a Velvet Underground tagjaira.
S bár félisteni hősünk halott, valamiféle emberi maradt belőle a kiállításon is: ambiciózus anyukájának művei, a fiatal Warhol szexuális tárgyú rajzai, a Táncábrák, melyek segítségével a csacsacsa és a foxtrott kis gyakorlás után eltáncolható, vagy a héliummal töltött fóliazsákok, a lebegő Ezüst felhők (vigyázat, gyöngéden lehet csak ütögetni őket!). Ezért érdemes megnézni a kiállítást, na meg azokat az ingyenes filmvetítéseket, melyek ízelítőt adnak Warhol valóban forradalmi filmkészítéséből. Nem kell megijedni: a nyolc órán keresztül, nagytotálban, rögzített kamerával felvett Empire State Buildinget most nem mutatják be.
- decker -
