A halott hérosz (Andy Warhol élete és művészete)

szerző
- decker -
publikálva
2000/26. (06. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Múzeumokba, kiállítótermekbe járó kultúrtudatos látogató számára kétféle műbefogadási mód ajánlható. A letűnt korok alkotóival szemben, akiknek műveiből összeadódik a művészet történetének kanonizált tárgya, elsősorban jelentőségük tudatosítása (igen, Dürer a maga korában nagy festő volt, hiszen a képe itt lóg a falon), másodsorban - és szerencsés esetben - a személyes érintettség elérése és megélése (lásd műélvezet, katarzis) lehet a kívánatos cél. Más a helyzet a művészettörténet- és kritikaírás számára még képlékeny helyzetű, kortárs művészekkel: esetükben a "nekem ez tetszik"-hez elegendő a miértre keresnünk a választ, máris helyben vagyunk. A pittsburghi Andy Warhol Museum által a budapesti Ludwig Múzeumba hozott, válogatott anyag nagy része azt mutatja, hogy immár Warhol is kanonizált és kevéssé átélhető múzeumi tárgy lett.

Kiállítás

(1928-1987)

Múzeumokba, kiállítótermekbe járó kultúrtudatos látogató számára kétféle műbefogadási mód ajánlható. A letűnt korok alkotóival szemben, akiknek műveiből összeadódik a művészet történetének kanonizált tárgya, elsősorban jelentőségük tudatosítása (igen, Dürer a maga korában nagy festő volt, hiszen a képe itt lóg a falon), másodsorban - és szerencsés esetben - a személyes érintettség elérése és megélése (lásd műélvezet, katarzis) lehet a kívánatos cél. Más a helyzet a művészettörténet- és kritikaírás számára még képlékeny helyzetű, kortárs művészekkel: esetükben a "nekem ez tetszik"-hez elegendő a miértre keresnünk a választ, máris helyben vagyunk. A pittsburghi Andy Warhol Museum által a budapesti Ludwig Múzeumba hozott, válogatott anyag nagy része azt mutatja, hogy immár Warhol is kanonizált és kevéssé átélhető múzeumi tárgy lett.

Merthogy ki is volt Andy, azt sokan vissza tudják böfögni, de megelőzve őket - már csak az írás vonalvezetése miatt is - most megteszem én magam. Warhol, aki a tömegkultúra csillogó termékeit fogyasztó Manhattan túlfűtött fogyasztói mocsarában mint alkalmazott grafikus kezdte el pályáját, s ebben a minőségében cipő- és egyéb divatcikkreklámokat készített, melyek aztán biztos anyagi hátteret nyújtottak egyéni, először csak a város művészeti életét, majd önnön homoszexualitását is feltáró kalandozásaihoz, nos, Warhol 1960-ban feltalálta a pop-artot. S ettől kezdve nem volt megállás. Kiállítási tárggyá váltak a mindennapi fogyasztás eszközei: a Heinz ketchup és a Brillo termékcsalád élethű kartondobozai. Vászonra kerültek a tömegkultúra termékei: a telefon, a Coca-Cola, a Campbell leveskonzervek. Szitanyomat készült a fogyasztáshoz elengedhetetlenül szükséges pénzről, a dollárról. Majd sorra kerültek a tömegkultúra idoljai és a filmsztárok is: Marilyn Monroe, Elvis Presley, Jackie Kennedy. Innentől kezdve csak úgy ömlöttek a portrémegrendelések a Warhol-központba, a Factoryba bulizni, kábítószerezni járó sznoboktól, szórakoztatóipari személyiségektől: negyvenévesen Warhol befutott, hírneves udvari portréfestő lett.

A hogyanok és a miértek

A delikvensről (lett légyen az Liza Minelli, Mick Jagger vagy Judy Garland) a műteremben készült polaroid fényképet munkatársaival a nagyítás után vászonra szitáztatta, mely vásznat a művelet előtt vagy után a létrejött képtől függően önállóan befestette, ennyiben egyénítve a technika sokszorosíthatóságát. A képes újságok és magazinok címlapjain, a moziplakátok ezrein végtelenül permutálódó populáris és kommercializált fogyasztási tárgyak, a személyiségüket eladhatóság szempontjából felépítő sztárok pedig azt kapták, amit vártak: nagyságukat dicsőitő, kevés színből és nagy foltokból építkező felületet, egy, a tömegkultúra eszközeit felhasználó, színes és mintás tapétát önnön képmásukkal. Warhol pedig azt, ami életében egyedül érdekelte: a sikert és a hírnevet. Minden általa megfestett tárgy egy-egy eszköz és lehetőség a háromperces örökkévalóságra. Sztárnak és ezáltal halhatatlannak lenni egy lehetséges válasz a halál elkerülhetetlen bizonyosságának fojtogató tudatára. Fojtogatni már azelőtt fojtogatta, mielőtt 1968-ban egy hisztérikus nőszemély majdnem pontot is tett az élete végére, de Warhol felépült, és a hatvanas évek Autóbaleset- és Szerencsétlenség-sorozatait, az Atombombát és a Villamosszéket a hetvenes években emblematikus tárgyakból építkező csendéletei követték: a Fegyverek, Kések, Keresztek, Koponyák. Élete hátralévő részében a korábban már bejött tematika variálásán túl posztmodern gesztussal annektálta műveibe a művészet némely jeles alkotójának a művét (Leonardo, Ucello), de a kimenetel szempontjából majdnem hiába: észre sem vette, és egyszer csak halálra szenderült.

Ezt tudjuk, de mit látunk?

Látunk ötvenöt művet, amit eddig Magyarországon még nem állítottak ki, s melyek nagyjából lefedik az 1987-ben meghalt "underground" figura művészetét. A jelenben - és a kiállítóteremben - állva nehéz viszonyba kerülni a művekkel. Eljárt felettük az idő. Merészségük megkopott, s nemcsak azért, mert banális vagy éppen meghökkentő tárgyai, illetve az alkalmazott technika mára beépült mindennapi vizuális kultúránkba, hanem a történeti keretbe ágyazás, a művész újító szerepének ismeretében sem többek kor- és életmű-dokumentumnál. Valóban egyedülálló önmegvalósító program termékei, de éppen e program kritikátlansága teszi őket üressé.

Warhol szenvtelen volt és kívülálló, műveiben mentes az iróniától. Számára a kulturális termék (elfogultak azonosíthatják a művészettel, nagyravágyóbbak, mint Warhol, önmagukkal is) eladandó áruként létezett, amely egyszerre része és lenyomata a tömegméretű fogyasztásnak. Ennek ellenére (vagy épp ezért?) annak idején ötletességéért, alkotói szabadságáért kultuszfiguraként imádták és tisztelték - gondoljunk csak a Velvet Underground tagjaira.

S bár félisteni hősünk halott, valamiféle emberi maradt belőle a kiállításon is: ambiciózus anyukájának művei, a fiatal Warhol szexuális tárgyú rajzai, a Táncábrák, melyek segítségével a csacsacsa és a foxtrott kis gyakorlás után eltáncolható, vagy a héliummal töltött fóliazsákok, a lebegő Ezüst felhők (vigyázat, gyöngéden lehet csak ütögetni őket!). Ezért érdemes megnézni a kiállítást, na meg azokat az ingyenes filmvetítéseket, melyek ízelítőt adnak Warhol valóban forradalmi filmkészítéséből. Nem kell megijedni: a nyolc órán keresztül, nagytotálban, rögzített kamerával felvett Empire State Buildinget most nem mutatják be.

- decker -

szerző
- decker -
publikálva
2000/26. (06. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...