Kiállítás
A Fal után - Posztkommunista művészet
Hol van már az a hihetetlen lelkesedés, ahogy a tévé képernyőjére tapadva, izgatottan lestük a lebonthatatlannak hitt rendszer összeomlását: a rozzant Trabantokból mámorosan integető, a vasfüggönyön átdöcögő NDK-sokat, a román tévéstúdiót elözönlő, történelmi szerepüktől megittasodott kucsmás fantasztákat, a Falat szétverő, boldog kelet-berlinieket?
A kopácsolás, kalapálás, faldöngetés zaja fennmaradt, és ebbe a hangmontázsba lép be a látogató, hogy aztán továbbhaladva megpillantsa Berlin szédítő metamorfózisát, a Fal helyét ellepő darukat és állványzatokat, melyek segítségével egy új és hatalmas városközpont, egy metropolis nő ki a földből. Az összenőtt birodalom fővárosát tizenkét terpeszben álló, díszegyenruhás, fegyverét markoló gárdista, mint megannyi militáns apostol vigyázza (F. Thiel) - igaz, még a keletnémet hadsereg egyenruhájában. Talán emiatt sem elég éberen, hiszen nem messze tőlük sajátos jövővízió képiesül: a Reichstag tetejét jellegzetes mohamedán kupola fedi, előtte szamáron kocog egy arab család (AES, iszlám projekt).
Szép, új világ
Az izgatottan és reménykedve várt szabadság káoszt és zavarodottságot hozott a volt keleti blokk népeire: felbomló államokat, háborúkat, nacionalista rasszizmust és etnikai tisztogatásokat. Megkérdőjeleződtek a társadalmi együttélés alapelemei, miközben a kialakuló fogyasztói társadalom kitermelte a szegénységet és a munkanélküliséget. S mindezen problémákkal folyamatosan konfrontálódnak a művészek is. Van, akinek könnyű, hiszen azt a művét, melyen egy óriási horogkereszthez sok-sok, apró kereszthez kötözött, vörös folyadékkal teli borosüveget párosított, az előző kiállításról le sem szedték. A totalitárius ideológiák egyneműségében rejlő veszélyt és a balkáni háború borzalmait persze nem csak ennyire harsány eszközökkel lehet megragadni: a boszniai Seric-Soba meglehetősen szűkszavúan szembesít bennünket magánéletének két pillanatával, amikor ugyanabban a pózban láthatjuk egy szarajevói lövészárokban gépfegyvert szorongatva, illetve Monte-Carlóban a vitorláskikötő előtt.
A térség múltja is gazdag öldöklésekben: az első világháborús dagerrotípiákból és ismétlődő pisztolylövések hangjaiból építkező videoinstalláció szereplői éppúgy a halállal néznek farkasszemet (C. Man), mint azok az 1937-ben válogatás nélkül letartóztatott moszkvai civilek, akikről a bírósági tárgyalás előtt rendőrségi fotókat készítettek, s akiknek tanácstalan pillantásával mit sem törődve szundikálnak a moszkvai metró utasai (T. Kizny). S hogy a népirtás játszva is felidézhető legyen, ahhoz legóból összeállítható koncentrációs tábort (gázkamrákkal, szögesdróttal, őrökkel és rabokkal) ajánl nekünk Z. Libera.
Szembesülve
Addig, amíg műalkotások befogadásán keresztül konfrontálódunk magunk is e problémákkal, nincs semmi baj. Láthatjuk egy óriásplakáton, ahogy a szlovén hajléktalanok ájultan hevernek egy utcai padon (P.A.R.A.S.I.T.E. Múzeum), és végignézhetjük Erhardt Miklós és Dominic Hislop hajléktalan projektjének - amikor is a társadalmon kívül rekedtek önmagukat és saját környezetüket örökítették meg - néhány darabját, a fotók készítőinek magyarázataival együtt. De akkor, amikor ez a világ belép a múzeum szent terébe - esetünkben egy utcai zenélésből élő középkorú hölgy aktív és állandó jelenlétével -, a szembesülés olyan drámaivá és kezelhetetlenné válik, annyira döbbenetes és elgondolkoztató, s oly mértékben világít rá a valósághoz fűződő önző és sunyi viszonyunkra, hogy ártatlannak induló szemlélődésünk valóságos erkölcsi sokkba torkollik.
Tradíciók, oh!
A kiállító fiatal művészek, akik már ebben a megváltozott világban kezdtek el alkotni, kritikusan szemlélik a múlt értékeit. Az antik szoborból Lacoste-pólókat reklámozó modell lesz (O. Tobreluts), a Golgota három alakját óriásira növelt, fehér inges és nyakkendős menedzseröltönyök helyettesítik (L. Boyadjiev), s a szoláriumban csücsülő prófétához áldozásra járuló hívő szájába dögcédula csúszik ostya helyett (P. Jaros). A temetőben a gyászszertartás közvetlen közelében lenge ruhában divatmodellek pózolnak, míg a föld mélyében a szutykos bányászok hófehér balettruhában vesznek részt valami ismeretlen, de vészjósló szertartásban (A. Szavadov és O. Harcsenko). Az élmények okozta megdöbbenést tovább fokozhatjuk azáltal, hogy lehetőségünk van egyetlen gomb megnyomásával sokkolni egy kómában szendergő férfit, aki ettől feleszmélve, röviden felolvas egy könyvből, majd visszazuhan tudattalan állapotába.
Túl vagyunk a szexen?
Az a kiállítás nyugati kurátorainak is szemet szúrt, hogy a térség lakóit (beleértve ebbe a művészeket is) élénken foglalkoztatja a nemi identitás, nőiesség és férfiasság sztereotípiáinak kritikus és problémaérzékeny megközelítése. Ezeddig fel nem ismert hiányt pótol Lakner Antal termékcsaládterve, a Spermocolor magszínező teakészítmény, mely kék, zöld, sárga és fekete színekben teszi változatossá szexuális életünket, s melynek izgalmas hatását egy ifjú hölgy arcán is megcsodálhatjuk. J. Cekic egyenesen az Erotica Universalis kis méretű szado-mazo-stb. metszeteit illeszti merőlegesen a falra, hogy közeli kukkolásra kényszerítse a nézőt, a további perverziókból pedig csak azt a porcelánszobrocskát emelném ki, melyen egy boxeralsós hím pórázon sétáltat egy másikat (T. Antoshina). Azt pedig csak fájlalhatjuk, hogy Német Ilona polifunkcionális nőjét, amely nem más, mint egy hentergésre felszólító, hatalmas, vörös bársonnyal fedett ágy, egyszerűen kikapcsolták. Így sajnos az erotikus gép aktusokat szimuláló hangját sem hallhatjuk. De ne legyünk telhetetlenek.
- decker -
(A kiállítás kurátorával, David Elliott-tal, a stockholmi Moderna Museet igazgatójával készült interjú a Magyar Narancs június 22-i számában olvasható.)
