Emlékszem, egészen addig teljesen hidegen hagyott a Harry Potter-sorozat, amíg az akkor éppen csak hatéves lányom el nem kezdett délutánonként kiszökdösni a napköziből az iskolai könyvtárba, hogy ott a széria második kötetét olvasgassa, amelyhez otthon még nem volt hozzáférése.
Dr. Temesváry Rezső szakmunkája rendkívüli alapossággal járja körül a női mellet. Foglalkozik az emberi emlő fejlődéstanával, anatómiájával, szövettanával és fejlődési rendellenességeivel. Rendkívüli figyelmet szentel a tej mennyiségének, színének, szagának, ízének, vegyhatásának, fajsúlyának, zsírtartalmának, fehérjetartalmának és „czukortartalmának”.
Elég lenne annyit leírnom, hogy „olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy egész életemben csodálatos férfiak vettek körül”, és máris olyan benyomást keltenék, mint aki most lépett ki a neokon influenszerképző utolsó fejtágítójáról, és friss működési engedéllyel a zsebében máris nekiáll megvédelmezni a válságban vergődő férfinemet.
Másfél éves lehettem, tokától bokáig bebugyolálva hevertem egy karfás szánkóban, amit a lassan pilinckázó hóesésben édesanyám húzott. Ahogy a hópelyhek a meleg bőrömhöz érve szétolvadtak az arcomon, ingerülten csattantam fel: „Anuka, megbas a hó!”
Higgyenek nekem, az ember egyes helyzetekben nem akar semmiféle szívhangot hallani, máskor meg semmi másra nem vágyik, mint az eleven szív dobbanására. Ami a kettő között elterül, azok az idő és az élet sajátos körülményei.
Egy teljesen jelentéktelen papírcetlit bemutató tárló előtt ténfergek. Azon múzeumi tárgyak sorába tartozik, amelyeket elsősorban az a személy határoz meg, akihez köthető, ezen pedig az áll, hogy Charles Darwin részére állították ki és nyilvános boncolások látogatására jogosít fel.
Némi dulakodás és szóváltás után a nők bejutottak ugyan a vizsga helyszínéül szolgáló épületbe, de a vizsga félbeszakadt, amikor a tiltakozó diákok a teremben szabadon engedték a kollégium bárányát, Mallie-t.
Ha a babakocsi kereke beszorul a villamossínek közé, és nem érek vele át a zöldön, mindig a politikusokra gondolok. Őket szeretem a legjobban utálni, hiszen eleve ezért vannak.
„Mégis, kedves uram, mit vár tőlünk, öntsük le benzinnel és gyújtsuk fel magunkat a Nemzeti Múzeum lépcsőjén?” – pötyögtem oda, ahol az olvasó magyar értelmiségiként elkövetett mulasztásaimra hívja fel a figyelmemet, aztán némi töprengés után mégis kitöröltem a feleletemet.
