Tompa Andrea

Néhány évvel a darab megírása után, 1957-ben egy amerikai börtönben nagy sikert aratott egy Európában akkor már egyre ismertebb mű, a Godot-ra várva. Az ezernégyszáz fős, akkoriban a halálos ítéletet gázkamrával végrehajtó San Quentin-i börtön lakói számára a (színpadi) várakozás ismerős tény lehetett, ahogy a felfüggesztett, állandó, megragadhatatlan idő is, a tevékenység hiánya és annak lehetetlensége pedig tapasztalat.

Független, alulról szerveződik, és az állam sem kell hozzá: a kolozsvári Ecsetgyárban így működik együtt számtalan progresszív képzőművész és előadó-művészeti szervezet.

József Attila Altatóját így még biztosan nem hallottam: nem valami lágy ringató, hanem anyai könyörgés, hogy a kis Balázs aludjon már végre el, mert lám, anyuka is belealszik a rimánkodásba.

Erre az előadásra hogyan válogatta a szereplőket? Mit kellett a táncosoknak "tudniuk"? - hangzik el a Jérôme Bel koreográfusnak feltett kérdés az előadás után. Ó, hát ő képtelen válogatni, nem volt casting. Neki mindenki remeknek tűnik első látásra. Szóval meghirdette, és jöttek. Egyébként ezt a koreográfiát önök is meg tudják csinálni.

Sosem volt Magyarországon rendszeres nemzetközi színházi fesztivál, de akadt néhány év, amikor a kérdés, hogy kell-e ilyen, sokat volt terítéken. Rendeztek is erről széles körű vitát 2005-ben, sokan megszólaltak, akik a "nemzetköziségben" érintettek voltak, épp csak a döntéshozók, egy lehetséges fesztivál állami alapítói nem. Pedig mindenki tudta, milyen jelentős lehet a hatása egy ilyen rendezvénynek.

A választások előtti hétre időzítették A Párt című darabot, van várakozás tehát (és küzdelem bejutni a Trafóba, mindössze háromszor játsszák). A darab elején megalakul az A Párt nevű zenekar: a közvetlen, lágy, fiatal francia színésznő, Juliette Navis jelenti be mindezt. Majd megkéri a nézőket, hogy tegyenek egy igaz állítást Magyarországról. A magyar néző nemigen szereti az efféle megszólítást, ritkán tud neki jól megfelelni - reputációnk: zárkózottak, komolyak vagyunk, kevéssé spontának és felszabadultak.

Sokféle politikai színházat látni ma - az alul lévők történeteit, a hatalom birtokosainak ádáz munkálkodását, látni tragédiát, komédiát, pásztorjátékot, komikus pásztorjátékot, hogy Poloniust idézzük a Hamletből. De most már látni azt is, mi jön utána: amikor a pusztításból hátramaradt hullahegyeket valakik majd szemügyre veszik. Amikor mindennek vége, és itt az új erő, az új hatalom. Mert a Hamlet a pusztítás maga és az utána következő dráma egyszerre. Hogy kicsoda Fortinbras, és hogyan ábrázolják az utolsó jelenetben, ugyanúgy politikai kérdés, mint hogy mi történt előtte abban az öt felvonásban.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora volt az elmúlt nyolc évben. Képzési reformokról, oktatáspolitikáról és színházi területfoglalásról beszélgettünk, Sztanyiszlavszkijtól Kerényi Imréig.

Az új Nemzeti eredetileg a János vitézzel nyitott volna, a mű színreállítását Vidnyánszky Attila válasznak szánta Alföldi rendezésére, aki a népszerű dalművet rendezte meg. Most már érthető, hogy miért nem így alakult: egy családi előadás nem lett volna alkalmas programot hirdetni.

Bereményi Géza saját darabját rendezte a saját színházában, a Tháliában. A Kincsem leginkább az elvtelen belenyugvásról szól, pedig láthatóan nem ez a szándéka.

"Az én hazám eltűnt, felszívódott, és ma beszéd sincs róla - mondja Kelet-Németországról Aenne Quinones, a nagy berlini befogadó színház, a HAU vezetője. - Talán ezért is szeretném megmutatni ezeket a vasfüggönyön túli országokat."

"Az igazi művészet nem állhat meg annak ábrázolásánál, ami csak pusztán van, hanem megcsinálandónak érzi azt is, aminek lennie kell" - hirdette meg elvárásait Németh Andor 1925-ben a jobbára nem létező magyar politikai színházzal kapcsolatban. Ez akkor főként papíron, folyóiratokban tudott megszólalni, tényleges tere alig volt. Úgy tűnik, volnának szellemi gyökerei a ma szárnyait bontogató politikai színháznak, mégis sokat kellett várni rá.