Aenne Quinones másfél éve vezeti ezt a Trafóhoz hasonlítható - és annak ihletül is szolgáló -, de hatalmas, három játszóhellyel és számos próbahellyel rendelkező gazdag intézményt, amelynek gyönyörű, szecessziós színházi épülete is van. Korábban Matthias Lilienthal irányította kilenc évig, és ő alakította ki a profilját; ma igazi hubként, szellemi és fizikai központként működik, a legtöbb nemzetközi előadó-művészeti esemény itt mutatkozik meg, és itt próbál most számos ismert független társulat a Rimini Protokolltól a She She Popig.
2012-ben progresszív, remekül összeállított román független színházi programot szerveztek, idén márciusban pedig magyar hetet számos eseménnyel. Idén ősszel ismét Romániából, sőt Moldovából lesznek darabok; akkor majd az eltűnés fenyegette bukaresti kortárs táncközpont köré szerveződnek az események.
Miért szerveznek Berlinben ilyen kelet-európai programokat? Egyrészt, mert megtehetik. A Kulturstiftung des Bundes (szövetségi kulturális alapítvány, afféle NKA) célja progresszív, innovatív művészeti és kulturális projektek támogatása, főként nemzetközi kontextusban. Másrészt a német kultúra hagyományosan kiemel, megmutat olyan területeket, amelyek a saját hazájukban kevesebb figyelmet kapnak, ezzel is támogatja őket. Például a nagyon izgalmas, de sanyarú sorsú román független színház otthonában rendszeresen kimarad a díjakból, nemzeti fesztiválokból, ahogy a magyar független színház is "kurzuson kívül" van. Harmadsorban, ami ezen az eseményen minden beszélgetésen érzékelhető: Németország különösen figyel most Magyarországra. Néha nem túl szerencsés ez a figyelem: a tavaly ősszel Berlinben szervezett, magas szintű magyar meghívottakkal tartott kultúrpolitikai párbeszéd utólag reménytelen és nem túl termékeny vállalkozásnak bizonyult, hiszen ezeket a vitákat nem lehet külföldre vinni. (Bécsben hasonló rendezvény zajlott a hét végén magyar darabokkal, bár ott épp most menesztették a szervezőt, a Burgtheatert eddig igazgató Matthias Hartmannt. A bécsi szereplést először a Nemzeti mondta le, ami természetes, Vidnyánszky meghívását Bécsbe én is inkább provokációnak tekintettem, a fellépés előtt pár nappal pedig a Krétakör - a Hartmann körüli botrányok miatt.)
A berlini program címe nehezen fordítható: Leaving is not an option? (talán Elmenni - ez jó döntés?), alcím: Aktuális művészi nézőpontok Magyarországról. A fesztiválon számos beszélgetés is van, politikus és kevésbé politikus, a művészek iránti érdeklődés feltűnő. Beszélni, kérdezni, visszakérdezni - egy olyan szellemi központban, mint a HAU, ez állandó gyakorlat. Naponta három-négy előadás is menni tud, és mindent többször játszanak el, nem a nézőtereket nyitva egyre nagyobbra, ami megviselné az előadásokat, hanem több napon keresztül játszva őket (ami nyilván költséges).
Független produkciók érkeznek, ebbe a házba ez való, s a sorozat célkitűzése is ez. Mundruczó Kornél Demenciája, a HOPParttól a sokat utazott Korijolánusz, Kárpáti Péter két darabja (egyik a "kivándorlós" Hungari), Pintér Bélától a Titkaink és Hód Adrienn Pirkad című koreográfiája látható. Ráadásként képzőművészet (Kis Varsó), dokumentumfilm (Menjek/maradjak) és koncert (Anima Sound System).
A fellépő magyar művészek nemzetközi karrierje nagyon különböző, akárcsak az "elmenetelhez" való viszonyuk. Látható, hogy nincs végleges menés, ahogy nincs örök maradás sem, nem vagy-vagy kérdések ezek. Ezzel nem akarom tagadni annak a jelentőségét, hogy sokan külföldön keresik ma a boldogulást. Főleg akik megtehetik: a nagyon fiatalok, pályájuk elején állók. Vagy akik már megcsinálták a nevüket, és így könnyen kapnak meghívásokat. Vagy akiknek nincs más választásuk, mert (csak) itthon nem tudnak fennmaradni. Schilling német területen rendez operát. Bodó a napokban mutatta be a hatodik darabját Grazban. Mundruczó többet van külföldön, mint idehaza, itthon legfeljebb kétévenként készít új darabot (a Demencia is komoly nemzetközi koprodukciós partneri listával jött létre). A HOPPart vezetője, Polgár Csaba számára a nemzetközi rendezői pályafutás most kezdett megnyílni, Münchenben dolgozott, és fog is még. Kárpáti Péter rendezőként még az elején tart. Pintér társulata korábban rengeteget turnézott, ritkán még koprodukciós partnerei is akadtak, de ő igazán "magyar": témái, nyelve, színészei - akik társalkotói, és akik nélkül elképzelhetetlen a munkája - és nem utolsósorban stabil és erős közönsége.
A fesztiválnyitó, igen jól fogadott Demencia azért fontos a német szakma számára, mondják, hogy látható legyen, mit tud Mundruczó a "saját" színészeivel (és kiváló színészei vannak ebben a darabban). A záróesemény a Titkaink, s úgy tűnik, igencsak tetszik. Az előadások, ahogy a Berliner Zeitung hangsúlyozza, képesek ellensúlyozni a sajtó keltette pánikhangulatot. Franz Wille, a Theater Heute főszerkesztője így kommentálja a fesztivált: "Egyrészt nagyon jól értjük a magyar helyzetet, másrészt sosem fogjuk teljesen felfogni, hiszen nincs róla tapasztalatunk. És a jó színház biztosan hozzátesz valamit a tapasztalathoz." Tapinthatóbbá és vonzóbbá is válik Magyarország, egy olyan hely, ahol színvonalas és kritikai szellemű előadások születnek. Bátrabb és függetlenebb ország ez, mint amilyet a hírekből ismerhetnek.
Hebbel am Ufer Berlin, március 9-16.
