Mondjuk, tényleg meg. Ahogy a darabot is meg tudnánk, nemcsak a táncot, de az egész rendezést. Körülbelül úgy, ahogy Malevics Fekete négyzetét vagy Duchamp piszoárját. Mert a kortárs művészetről, főleg a konceptuálisról, ilyeneket szokás mondani.
A francia Jérôme Bel táncosai tehát valóban mi vagyunk, vagy akár mi is lehetnénk: civilek, nem profi táncosok, egyszerű emberek. Bár két kakukktojás itt is van a másfél tucat táncos közt, két profi; vicces, hogy nem olyan könnyű meglátni az "igaziakat". De ezek az úgynevezett mindennapi emberek is valahogy rendkívülinek tűnnek, egyedinek, saját történettel, igazi belső élettel és főleg színpadi jelenléttel. Tényleg igézőek, már első ránézésre.
Mert a mindennapiság a szép Jérôme Bel szerint. És az esendő, a gyenge az, amit meg kell mutatni.
Én nem szeretnék a közönség felett hatalmat gyakorolni – folytatja Bel. Legalábbis azzal nem, hogy jobbnak mutatja magát a nézőknél, bemutat valami virtuóz táncot, hogy csodálják. Nem akarok csodálatot – teszi hozzá. Mert a színpadon senki sem "tud" semmi különlegeset. Ez a világszínház tétje, és az elmúlt két-három évtized talán legfontosabb törekvése, avantgárdja: hogy a színpad többé ne kerekedjen a néző fölé. Ne szerezzen hatalmat, ne csodáltassa magát virtuóz színészeivel, táncosaival, énekeseivel, hanem fedezze fel a mindennapiság szépségét, ha tetszik, csodálatát. Tegye a nézőt szereplővé!
A közönség tekintetét pedig fordítsa a színpadról önmaga felé, tegye önvizsgálattá a művet. Jérôme Bel ennek a gondolatnak úttörője, prófétája. Vagy inkább csak Jérôme: mintha ismerősöm, barátom volna.
A láthatatlan emberek láthatóvá tétele az egyik legfőbb esztétikai szándék. Ilyen volt Bel másik, kizárólag sérült emberekkel bemutatott darabja, a Fogyatékos színház. Bel minden konceptuális koreográfiája ez iránt a "fogyaték", a nem tudás iránt érdeklődik: látni hagyja mindazt, amit nem tudunk: például profin táncolni, színészkedni. Ezért is mutat "keveset". Ugyanakkor láthatóvá teszi azt a hétköznapi emberi szépséget is, ami sokaknak: semmi, unalmas. Másoknak: gondolkodásra, önvizsgálatra serkentő – nem is színház, hanem – élettapasztalat.
Miközben Bel finoman, de azért folyamatosan irányítja a nézőjét, ha tetszik: manipulálja. Például máris az első jelenetben: sötétben hagy jó néhány percre. A színház alapgesztusa: a nézőtéren lemegy a fény, felmegy a színpadon, megjelenik a színész. Nem így Belnél: sötétben ülsz, magadra maradsz a West side story Tonight, tonight című dalával. A zenében dúlnak az érzelmek, a közönség vagy kacarászik, vagy nem; a látványtól megfosztottan mindenesetre valahogy csonkának, sérülékenynek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat.
A nem tudás rögtön láthatóvá válik. A színészek, akik nagy sokára, az előadás tizedik percében megjelennek, kicsiny tánctudásukkal mutatják meg gyengeségüket, úgy mozognak, mintha otthon a fürdőszobában volnának a tükör előtt. Világsiker popszámok sorjáznak, mindegyik legalább tízmilliós YouTube-hallgatottsággal. Nem az én választásom, állítja Bel. (Miközben persze hogy az övé.) Ez a közös. A számok finom, új köntöst kapnak, ahogy Bel "értelmezi" őket: a Titanic giccse után (a táncosok lágyan, szeretettel ölelkeznek alatta, ironikus és megindító) a Yellow submarine jön; bizony, elsüllyedt a hajó.
A láthatatlanok közé tartozik a hangosító is, aki most a színpad elején, teljes technikai fegyverzetben cserélgeti a cédéket, mintha csak egy próbán lenne. Minden mozdulata vicces. Miért is? – tűnődünk. Mert szokatlan, civil. A színház őt is, az egész működést mindig elrejti. Az előadás egyik fénypontja az ő szólója: táncol, majd odaszalad a pultjához, bekapcsol magának egy reflektort, és fényárban táncol. Remekül! A legsérülékenyebb, a sosem látható, a technikus lesz a sztár. Élvezi a figyelmünket. Ahogy mi is az övét. Mert finom jelenlét van a színpadon.
Ám az előadás döntő pillanata a sötétben lejátszott, folyton megszakított Sound of silence. Két estén játsszák a darabot a Trafóban. Első este halkan dudorászó, lágy közönség, már-már közösség szólal meg, amikor "megvonják" tőle a zenét. Visszafogott befogadók, elmélyült figyelem sugárzik a nézőtérről; ez segíti a játszókat is. 2014 áprilisában nagyon akarjuk a közösséget, szeretnénk együtt lenni valamiben, tűnődöm, s a sötétség is segítségünkre van. Ám tévedek: második este a nézők harsányak, agresszívabban élvezik a helyzetet, hangosan énekelnek, a halk együttlét nem születik meg. Bel megint csak magunkra irányítja a figyelmet. A közösség fogalma mintha túlmenne az egyszeri emberen, kialakulása bonyolult. Bel úgy értelmezi ezt – az első este közönségét egyébként ideálisnak tartva –, hogy valahol egy domináns hang vagy viselkedés, például a bekurjongatóké, eldönti az este és a közönség sorsát. Kérdés, hogy a halkak és finoman figyelők meg tudják-e fordítani ezt. Nemcsak egyes-magunkról, hanem egész közösségi életünkről tanulunk tőle.
Trafó, április 10.
