Inkább az volna a meglepő - vagy nagyon indoklásra szoruló -, ha egy Hamlet ma nem volna politikai színház: nem válaszolna a kizökkent kortárs időre, nem tartana tükröt mintegy a természetnek. Az ember, a politika természetének. Itt úgy mondja Hamlet: a termeszeknek. Mert ez a véleménye erről a hatalomról.
Ünnepi pillanattal indul a darab, temetés és esküvő egyszerre vagy majdnem, egy nyilvános térben. Itt most ez egy frissen betonozott stadion, tele dán szurkolóval. Az Örkény Színház színpadán talán sosem voltak ennyien: színes, piros-fehér csíkos drukkertömeg. A dán zászló színei. Vagy valami más, ha tetszik. A király beszél. Erélyes, kemény beszédét meg-megszakítja az ünneplő, drukkoló tömeg. Minek drukkolnak? A királynak, sportból, megszokásból vagy egy láthatatlan dán(-norvég?) meccsnek. Feszültség pattog a színpadon, éles, veszélyes minden, ahogy mondatonként éljeneznek. A stadion a legpolitikusabb magyar színtér ma, köztér, mindenkié, mindenki pénze, játékszere, hobbija, lenyomata egy kornak. És legalább még két színházi előadásban (A revizor, A Párt) felbukkan az évadban, de sehol ilyen meghatározóan. A dán szurkolók vakon, gondolkodás nélkül követik vezérüket. Az előadás során néha bedühödnek, "norvég cigányokat" fenyegetnek, öklöt rázva.
A stadion, a szurkolók, a tömeg szerepe ebben az előadásban megmarad szimbolikusnak, játékosnak, alig konkretizálódik. Ez a tér nem bomlik le három órán át (díszlet Bagossy Levente). Monotóniája örök figyelmeztetés. És örök nyilvánosság. Nincs itt senkinek - főleg Hamletnek - egyetlen magánpillanata sem. Sosem menekülhet el a nyilvánosság elől, drámájának lényege, hogy hatalmas túlerővel, egy stadionnyi emberrel áll szemben, küzd igazáért. Hamlet még sosem volt ilyen magányos, a gonosz hatalommal szemben vívott harca ilyen reménytelen.
Számos pillanatát ki lehetne emelni ennek az izzó, kemény és felemelően szkeptikus előadásnak, melyet Bagossy László rendezett. A király (Znamenák István) imája az egyik emblematikus pillanat. Claudius magára marad, amennyire magányos lehet ebben a térben, aminek ő a teremtője és használója. Imádkozik, bár nem tud imádkozni, hisz nincs ott benn semmi emberi, ami rátalálna az imára. A térd nem hajlik, a bűn jelen van, megbánás nincs. A rossz hatalom sosem törik meg, amíg azt valaki más meg nem töri.
Nádasdy Ádám fordítása fénycsóva, mely a szöveg minden sötét sarkába bevilágít (ahogy egykor Fodor Géza dramaturg fogalmazta). Éles, kettősen felerősített szöveg, melyet az előadás nyers, hideg teatralitása tovább erősít. Ez a fény most patkányokat üldöz. Az előadás tárgyilagos: a színészek nem nézői kegyeket és előnyöket keresnek itt, nincs szépelgés, komédiázás, öntetszelgés, díszítgető cizellálás, hanem metsző, bántó játék van. Példa rá Polonius (Csuja Imre), a kedves lakáj, aki nem nevettetni akar, de nevetséges (kiderül róla, ő is volt színjátszó!). Hamlet szerepében Polgár Csaba olyan ijesztő önvesztéssel játszik, mint akinek énje egészen beleveszett abba az emberi rengetegbe, amit Hamletnek nevezünk: nem az intellektuális reflexiót és távolmaradást játssza, hanem a borzasztó ottlétet, kívül nem állást. Mert kívül állni és onnan nézni minden szörnyűséget mennyivel könynyebb volna. Polgár jelenléte tiszta, kétségbeesett, szinte nem is színészi.
Van néhány keserű mondata a színházról is, elvégre a darab a színház szerepéről is szól. A megjátszás, a színházba menekülés könnyűségét mutatja fel, mintha azt mondaná: a színház a könynyebbik út. A Színészkirály - különös, de értelmes szerepösszevonás egyébként: a Szellem, a Színészkirály és a Sírásó mind Gálffi László - és mellette a Színészkirálynő (Pogány Judit) vad játékban mérkőzik szavakkal, mozdulatlanul.
Két dolog tűnik megoldatlannak az előadásban: a nőkkel nemigen tud mit kezdeni, különösen Opheliával (Kókai Tünde e. h.), akinek a szerelme nemigen fontos, bár őrülése hatásosan vad. Egyedül Gertrud (Für Anikó) érdekes mint szoborszerű cinkostárs és first lady, anyasága hangsúlyos. Problémásnak tűnik a mozdulatlan befejezés, a párbaj, mintha nem volna több gondolat már.
De a vég kemény. A színpadot ellepték a csontvázak, érkeznek már a norvég felszabadítók vagy új gyarmatosítók, ki tudja. Talán EU-s tagtársaink volnának? Az előadás mindenesetre megrendítő közönnyel ér véget, ugyanolyan hidegen, ahogy elkezdődött. Teljesen "civilen" nézik a csata nyomait, értetlenül: hogy lett ez itt, dánoknál? Hogy estek így egymás torkának? Tényleg, hogy vittük végbe ezt a pusztítást, kérdezhettük volna. Ha talpon maradunk.
Örkény Színház, március 22.
