Vagy az is, ahogy az emberek össze vannak láncolva-zárva, és nincs olyan kommunikáció, ami előrevinné az életet. Végletes létállapotú nézők láthattak egy végállapotot. És persze ezeknek a nézőknek nem volt semmiféle színházi elvárásuk. Nem tudták, mi a jó-rossz az abszurdban.
Azóta az is tudni véli, miről szól a Beckett darabja, aki nem látta, nem olvasta. Ezért is nehéz megítélni ma, menynyire kíváncsi erre a műre a magyar néző; a Katona nagyszínpadán mindenesetre váratlan darab, ezért hálás az ember, hogy a színház most játékba hozza. Váratlan, mert az abszurd kevéssé van jelen a magyar színházi hagyományban, és talán hajlanánk azt hinni, ennek kora is elmúlt. Az is beszédes, hogy az abszurd színház alapkönyvét, Martin Esslin munkáját sem sikerült soha lefordítani, csak egy picinyke töredék jelent meg belőle. Nincs nagyon hagyománya az abszurdnak ma, állítom, még ha maga Ascher Tamás harmadszorra is találkozik ezzel a darabbal.
Egy minden külső cselekményt, történetmesélést nélkülöző, konfliktustalan, nem az alakok lelki alkatát felmutató, hanem - szinte megnevezhetetlen vagy csak saját szavaival leírható - világállapot látleletét kapjuk. Ebben a drámában, tragikus bohózatban minden tett inkább vissza van tartva: Estragon nem meséli el az álmát, Vladimir nem mondja el a kuplerájos viccet. Az öngyilkosság nagy lehetőség volna, de hiánya (kötél sincs, a fa is túl alacsony) épp a tettek lehetetlenségét bizonyítja.
A darab magyar ősbemutatóján a rendező, Kazimir Károly szükségesnek vélte, hogy bevezetőt mondjon, s ebben inkább elhatárolódott tőle, mintsem azt a fordulatot ismertette volna, amit a dráma hozott. "Szocialista eszmeiséget hirdető színház és a Godot-ra várva?!" - teszi fel a kérdést. Elhatárolódik a kísérletezés szótól is, problematikusnak tartja az abszurdot, a polgári dráma hajtásának véli. 1965-ben vagyunk a Thália stúdióban. De legalább bemutatják.
"Saját jelentésének és mondanivalójának legvilágosabb, legtömörebb kifejezése maga a darab marad" - írja Esslin. Az angol Beckett éppen azért írta franciául a művet, hogy ne a stílusvirtuozitás, hanem a lényeg, az esszencia tárulkozzon fel. Godot személye talány: nevében ott rejlik isten (kis isten) neve, a darabban bőven veszik szájukra isten nevét, zsúfolva van bibliai allúziókkal, az üdvözülés kérdésének feszegetésével; de a név utal Balzac egy hasonló nevű hősére is, aki nem érkezik meg. Godot a várakozás neve. Ez a várakozás öntudatlanságban tartja a két szereplőt; ha nem várakoznának, fel kellene ismerniük létük roppant tragédiáját. Az idő a másik főszereplő - az idő, amely nem tud telni, mert nincs mivel. És nincs emlékezet sem; az emlékezetből minden kihull.
A Katona mostani előadása, melyet rendezőpáros, Zsámbéki és Ascher jegyez, színházként pontos és gondos, kiszámított és elemzett, igen alázatosan bánik a szerzővel. Már-már klasszikus Godot, grandiózus rendezői invenciók nélkül; a szerzői szöveg tisztelete felülírja a rendezői "kitalációkat". "Ascher leginkább azon az izgalmas, ingoványos terepen érzi otthon magát, amely a színpadi realitás és az abszurditás között terül el" - írta Eörsi István Ascher Gombrovicz- és Ionesco-rendezései kapcsán. Itt most a realitás, a Katona hagyományainak megfelelően, rendkívül erős. Talán épp egy hajszálnyival erősebb, mint szükségesnek gondolnám.
A két bohóc-csavargó - Vladimir magas, bő zakóban (Kocsis Gergely), Estragon alacsonyabb, szűk zakóban (Elek Ferenc) - minden megszólalása mögött helyzet, szándék, viszony van. Estragon együgyű, Vladimir filozofál. A kis helyzetegységek hordják az előre nem haladó darabot. A megszólalások nemigen mutatnak túl önmagukon, van valami szelíd unalma a játéknak - ez természetes, már-már elvárás. Elek Ferenc kicsit bátortalanabb, lágyabb, Kocsis erősebb, néha ő húz, Elek olykor hagyja magát vinni - mintha sokat "tartana vissza", nem az általa megtestesített színpadi alak, hanem a színész. Kulka János Pozzója a második részben emlékezetes, akkor jobban kiszakad valamiféle "figurából", és absztraktabbá tud válni.
Az 1975-ös bemutató krónikása arról számolt be, hogy Ascher Godot-ja a kaposvári színház stúdiójában nem színházi élmény, hanem élettapasztalat. Ilyen élettapasztalat nem születik ezen az estén, ez megmarad tiszta színháznak. Azt a gyötrelmet, kétségbeesést, ami a megkínzott arcú Beckett fotóiról is ismerős, hiába keressük az előadásban. Talán Keresztes Tamás szenvedő Luckyjában látható valami az őrületből és a szentségből - igaz, az ő verbális delíriuma nem is akarja a valóság látszatát kelteni. Az előadás nem pofoz, nem karmol meg; nem is tudom, hogy tehetné-e egyáltalán egy Godot. Miközben a látottakkal való utólagos gondolati/intellektuális foglalkozás tartogat élményeket.
Az előadás egyik főszereplője a zseniális díszlet (tudatosan és fukarul szoktam használni e jelzőt): egy félgömböt mintázó, felfüggesztett, szinte a semmiben lógó, az egész színpadot beterítő föld-imitáció, igazi lényeg és sűrítmény. Élő, bizonytalanságot keltő, mozgó alap, mely mindig függ a "másiktól" is, ahol az éppen van - Khell Csörsz munkája. Az egyetlen becketti díszletelem, a fa talán Csontváry cédrusát idézi kicsiben. Csak akkor vagyok csalódott, mikor a csodás, semmiben lógó földgömbünk Hold-mását a hátsó falra vetítik; úgy érzem, a képzelet képlékeny világa mindig gazdagabb a konkrétumoknál.
Katona József Színház, május 8.
