Vidnyánszky azonban kétszeresen is elvette az élét annak, hogy János vitéz-rendezése a Nemzeti múltjára, korábbi korszakára utaljon. Egyrészt e mostani rendezés nem a dalművet, a már-már operettszerű átiratot mutatja be, másrészt a darab korhatár nélkül megtekinthető, így tehát radikálisan más. Itt most az "eredeti" Petőfi-mű látható, csupán ezzel a gesztussal utal a rendezés a korábbi vitára (bár természetesen semmilyen konkrét célzás nincsen). Ez a János vitéz is adaptáció, ahogy minden színházi előadás pusztán értelmezés. A könyv mint tárgy, az írott szöveg hangsúlyos az előadásban: három kisgyerek, aki végig a színen van, gyakran olvas fel belőle sorokat, lendíti tovább a történetet. Jelenlétük az alapmotívumot hangsúlyozza: a történet elsősorban könyv, ami kisgyermeki szinten is olvasható. A János vitéz 1973-as rajzfilmváltozata is tudatosan használt ihletforrás, az előadás a filmbeli Cserhalmi György hangjával indul, de számos rajzfilmbeli idézetet találunk benne.
Ezt az előadást a (nép)mesei olvasat érdekli. Hősei egyszerű, tiszta alakok, vagy rosszak, vagy jók (a rossz is inkább vicces, mint félelmetes, akárcsak Iluska mostohája; az őt alakító Szűcs Nellinek humora is van). Emberi, valóságos, lélektani dimenziójuk nincs, világos képletek, férfias férfiak és nőies nők. A történet egy mesedobozból nyílik ki, amire "rátalálnak" egy tulipános ládában. Az előadást egyfajta szimbolikus, rituális nyelv határozza meg, a képek, a zene, a mozgás intenzív eszközeivel mesél, gyakran élve az ismétlések erős gesztusával. Egyénített alakok csupán a főhősök, mindenki más egy kórusba olvad bele.
A történet világosan követhető, csak éppen gyakran célját tévesztett. A túlzott szöveghűségnek ára van. Különösen az előadás második része tűnik mozdulni nem tudó, drámaiatlan helyben toporgásnak, amelyben minden fordulatot, meseországi kalandot, stációt szükségesnek tartanak elmesélni. Az óriások, boszorkányok, griffmadárjelenetek újabb és újabb zenei, mozgásos képeket követelnek, ám a hős kalandjai nem visznek előbbre, nem tudjuk, mi a tétjük. Bár a képi megjelenítések gyakran szépek vagy szórakoztatóak. Ragyogó Tündérország megjelenítése fényeffektusokkal, ugyanakkor zavarba ejtő a kapujaként leeresztett hatalmas, az egész színpadnyílást betöltő faragott székely kapu (amit szinte nyomban fel is húznak, mintha a díszletelem mégsem találta volna meg végső rendeltetését és nyugalmát a darabban). A történetmesélésből alapvetően a drámai erő, a miért hiányzik: a próbatételek célja és értelme. Másrészt talán a játékos, könnyed viszony vagy épp a humor.
A két, budapesti és kaposvári színi főiskolás osztály intenzív jelenléte az előadás erényei közé tartozik, és a diákok számára jelentős pedagógiai szerepe lehet ennek a munkának. 'k a kórus, melynek dramaturgiai szerepe van, vagy épp csoportos szereplővé válik. Ugyanakkor számos pillanatban érezhető a túlzottan ismerős "főiskolás" megoldás, a mondatokra szedett szöveg, amit mindig más mond, a nehezen érthető kórusban beszélés vagy a tánctudás problémája. Kiváló az előadás elején a fiúk versengése János vitéz szerepéért; mindenki bemutat egy-egy kunsztot. Nagy kár, hogy az előadás során a költeményhez való efféle játékos és személyes, mai, kortársi viszony eltűnik. Az a fajta játékosság, ami sikerül például a lovas huszárok remek megjelenítésében (biciklire szerelt pompás paripákon ügetnek).
Kortárs világot az óriások megjelenítésekor látunk csupán: mintha egy modern nagyváros töredezett, ijesztő toronyházai volnának, a boszorkányok pedig fekete démonok (mind nők). A modern nagyváros volna az ellenséges világ a mesebeli faluval szemben?
A darab mintha hol a felnőtt-, hol a gyermekközönséghez szólna, de alig tudja egyszerre megszólítani a kétféle nézőt. Ezért aztán hol drámai erejű, gyönyörű, érzelemdús, igen szimbolikus nyelven szóló jeleneteket látni (kiváló az elején a ruhát mosó Iluska - Zsigmond Emőke tehetséges, bár kissé sematikusra fogalmazza az előadás -, vagy a szerelmesek tánca-ölelkezése a nagy szűr alatt), hol pedig gyermeteg, egyszerű, naiv képekből álló képsorozatot, mint amilyen a francia udvar és csatajelenet igen részletező megoldása. János vitéz mint kukoricában talált gyermek történetének nyers pátosza is nehezen elfogadható.
Kukorica János szerepére a sepsiszentgyörgyi Mátray Lászlót hívták el. Daliás alakja - hiszen egy fejjel magasodik a többiek fölé -, impozáns figurája indokolja is jelenlétét. Amikor Iluskáját siratja, drámai ereje is felfénylik. Egyébként tudásából, játékosságából nem mutat sokat ez az előadás.
A folyamatos zene - a mezőségitől a dzsesszig, zörejekig, barokkig - hatást hatásra halmoz, miként gyakran az egész előadás is.
Nemzeti Színház, március 21.
