Valaki az első sorban olyasmit mond, hogy "Magyarországon jó élni", de aztán nemigen tudnak sem a színpadon, sem a nézőtéren ezzel mit kezdeni, a semmiben lóg. Ez most irónia volt? Vagy tényleg? Pedig ha a mondat mögé lehetne nézni pró vagy kontra, már jól éreznénk magunkat.
Egyfajta koncertszínház kezdődik, benne fájdalmas, lágy dallamok, frontális politikai prezentáció, színházi elemek, hosszú filmbetétek, akrobatika. Amúgy posztdramatikusan, mindössze laza dramaturgiával, történetcserepekkel. Összetett, változatos nyelv, szórakoztató is, bár Schilling színháza most pont nem erre törekszik. Az új elem egy első látásra színházidegen műfaj beemelése: a frontális prezentáció, amelyben az előadó vetített képekkel mutat be politikai-gazdasági elemzést a mai Magyarországról. Brechttől ez sem volna idegen, ő az ihletője ennek a színháznak, az előadás mottója tőle származik: "Hogy minden azoké legyen, akik bánni tudnak vele." Akárhogy forgatható mondat, szólhat a hatalom birtokosairól, a "népről", lehet igazságosztó és demagóg, minden attól függ, hogyan használjuk.
A laza történetszál két családon vezet keresztül (ők a magyar színészek: Szalontay Tünde, Nagy Zsolt, Sárosdi Lilla, Terhes Sándor), egyik hatalomra kerül, és belesodródik a korrupcióba, hogy aztán erejét felesége megverésével is bizonyítsa. A másik család, ahol egy vak lányt nevelnek, pusztulásba hull.
Két jelölt közül választhatunk kézfelemeléssel - persze két férfi -, akik választási beszédet mondanak; tanár és tanítványa. Egyikőjük, vélhetőleg történelemtanár, a magyar történelem traumáiból vezet el a jelenhez, a másik az üzletember, aki "cselekszik". Az utóbbi nyer. Az előadás tematikus csomópontokon vezet keresztül: Demokrácia, Hatalom, Zóna, Szerelem címszavakat vetítenek, erről szólnak a jelenetek. Az előadás legjobb pillanatai mégis a színháziak maradnak. Amikor a magyar színészek a "magyar valóságot" adják elő, általánosságokat beszélnek, szavaikban igazi panaszkodás; ez így elég szürke. Azonban három "kisgyerek" az asztalon, az asztal mellett és alatt rosszalkodik: akrobatikus játékokkal, humorral, a szülők észre sem veszik őket - ez igazi színházi pillanat. Ez a nemtörődés "magyarabb", mint a szó-szó-szó. A francia cirkuszakadémia diákjai ők, akikkel Schilling már korábban is dolgozott. Ugyancsak szép és színházi jelenet a Hatalom fogalmának illusztrációja (a szó legjobb értelmében): egy vak lányt három látó fiú bosszant, piszkál. Finom jelenet, ami éppen azt a konkrét és mégis megfoghatatlan emberi rosszat mutatja fel: a gyengébbel szembeni elnyomást, a szolidaritás hiányát, erőfitogtatást.
Az előadás gyengébb szála a (francia színész által játszott) EU-megfigyelő, aki elmondása szerint már tíz éve van Magyarországon. A "prezi" formáját nem esik nehezemre elfogadni mint brechti hagyatékot, bár a Magyarországról tett megállapítások végiggondolhatatlanul gyorsan sorjáznak, nem érünk rá felismerni, hogy igazak-e. Kissé elveszíti ironikus voltát, valahogy nyersen agitál. A külső szempont felületessége zavaró: ahogy a darab elején sem tudtunk mit kezdeni vele, hiszen kívülről minden valahogy túl egyszerű és bugyuta, amit itt, kicsiny országunkban művelünk.
Aztán a leendő erkölcstantanárok érveit hallgatjuk - résen kell lenni, megint csak túlságosan pörgetnek mindent. Kezdem azt hinni, túl sok témát markol fel ez az előadás: közélet, család, oktatás, nejlonzacskóban pénz.
Az előadás a kegyetlenség, széthullás képeivel ér véget, míg új fordulat és új színházi stílus nem következik: intervenció. Nagyon fiatalok, a Krétakör Szabadiskola kamaszai a nézőtér soraiból kérik ki maguknak, hogy kimaradnak a hatalomból. Van valami naiv, szimpatikus a megjelenésükben (és osztom is elvárásaikat), mégsem érezhető, hogy valami természetes, spontán őserő tör fel belőlük. Aztán Gulyás Márton Krétakör-producer jelenik meg öltönyben, és támogatást kér a Krétakörnek. Szerencsére egy fejszével fogják kiüldözni a színpadról, az irónia legyőzi az ellenszenves egyszázalék-kérincsélést.
Schillinget nem érdeklik már a tiszta színházi keretek, az az artisztikus, kidolgozott formájú művészszínház, amit a Feketeország korában használt. A nyers megszólítás, szembesítés, közvetlen hatás a fontos most számára. Van bőven düh az alkotókban, van látomás a pusztulásról; mindez érzelmileg szimpatikus, szellemileg azonban nem elég gazdag. Nem szeretnék a 60-as évek kritikai elvárásaival fordulni Schilling felé, elítélve mindent, ami nem tud "kiutat mutatni", de valami elvihető szellemi muníciót kérnék, ami a múlékony zenei-képi-mozgásos hatások után marad. Meg azt is, hogy minél több előadását lássam itthon.
Trafó, március 28.
