Nem hiszem, hogy a hatalomkultuszt a művészet bármikor kritikátlanul, reflektálatlanul jóváhagyhatja. Hiszen így mást sem állít, minthogy ez így jól van, így kell tenni, ez az érték, az emberi mérték.
A német színház nemrég elhunyt fenegyereke, a nagy provokátor, Christoph Schlingensief azt kérte kritikusaitól, hogy legalább annyit mondjanak a műveiről: „nem tudom, de az az érzésem, bár nem vagyok biztos benne, hogy.” Megszívlelem tanácsát. Nekem is az az érzésem, és végig az volt az érzésem a Kincsem című előadás alatt, és én sem vagyok biztos benne, de ez az előadás nem a szerelemről szólt, nem az emberek egymáshoz való vonzalmáról, még csak nem is az állatok iránti szeretetről, a verseny- vagy játékszenvedélyről, úgy mint póker, lovak stb. Hanem egyszerűen a hatalomról szól, a Hatalomról, a szent hatalomról, amiért az emberek mindenre készek. Ezt állítja szerintem kritikátlanul, ezt hagyja jóvá ez a színpadi mű. Lefeküdni bárkivel, férjhez menni, megvesztegetni, megtaposni, kegyeket kérni és gyakorolni, birtokolni. Nem a Kincsem nevű (magyar) csodaparipa születése, tündöklése és mítoszba vonulása a téma, bár kétségtelen, ezt az előadás korrektül elmeséli.
| ||
Ahol lehet, az előadás minden pontja, minden emberi és állati viszonya a hatalmi és ezzel tulajdonviszonyok felmutatása. Esetleg szentesítése. Ezek a hatalmi viszonyok kétségtelenül járnak (drámai) feszültséggel. Minden jelenet egy mérkőzés: egyik fent, másik lent. Azé lesz a „királykisasszony keze”, azaz Zichy Margit grófnőé, akinek a lova győz. A nő magát versenydíjnak kínálja fel; a férfiak versenyre kelnek, a nőnek pedig mindegy, vagy majdnem mindegy: a lényeg az erő. Amikor Kincsem születéséről esik szó, a grófnő vesztegetéssel éri el, hogy az apa más legyen, mint amit tulajdonosa eltervez. Így éri el, hogy ő is birtokosa legyen a csodalónak, aki sosem veszített. A darabban megjelenik a kegyosztó uralkodó, a megbocsátó és jutalmazó uralkodó. A grófnő ágya helyszíne, eszköze lesz a megvesztegetéseknek. Szinte mindenki korrumpálódik. Nyerni, a másiknál erősebbnek lenni, fölé kerekedni – ez mozgat minden dramaturgiai szálat. „Gyermek nem kell”, rikkantja majd Blaskovich Erneszt, Kincsem gazdája, amikor szinte cselédként kezelt „nőtársa” valami hasonló mondandóval közelítené meg. Blaskovich (Gáspár Sándor játékában legalábbis) nem tudja kivonni magát ebből a hatalmi körforgásból. „Nem lehet gyermekem”, jelenti ki Zichy Margit minden érzelem nélkül. Közös „gyermekük” a ló lesz.
Csakhogy ez a hataloméhség egy pillanatig sem tudatos, főleg nem tör át a néző felé, hogy őbenne tudatosítson valamit. Az előadás egyszerűen jóváhagyja ezt a világot, így, ahogy van: embertelen küzdelmeivel, manipulációival. Így nem más, mint a status quo felmutatása. Beleegyezés. Ez a morális üzenet messze problematikusabb, mint az előadás (súlyos) esztétikai gondjai. Egyetlen barátság nincs ebben a darabban, nincs két ember, aki szeretné egymást. Van ugyan csók, de ez a csók is a hatalomról szól: „enyém vagy”. Egyetlen alkalommal hangzik el, hogy a lónak van egy macska barátja; amikor a macska elvész, a ló nem hajlandó továbbmenni.
Hiszen ez a színház meglehetősen embertelen. Szinte csak Molnár Piroska visz (jelentéktelen) szerepébe empátiát, szeretetet, megértést. Gáspár Sándor magányosan (talán színészként magára hagyottan) küzd, szenved, csak épp nem tud senkihez kapcsolódni – még lovához sem, mert az meg nincs jelen. Beledarálódik ebben a rémes világba. Gubás Gabi a grófnő szerepében pompázik, szó szerint és remek ruhákban, de hatalmi munkálkodása árnyalatlan, egyszerű. Próbál emberit vinni szerepébe a lovászfiú, de nagyon általános marad (Egri Bálint). Van néhány gyenge, majdnem kínos szereplés (Pindroch Csaba, Szegezdi Róbert, Vida Péter). Finoman, de igen kevés anyagot játszik Kovács Vanda.
| ||
Azt várnánk, hogy a darab reflektál rá, vajon miért fontos ez a lókultusz a 21. századi magyar kultúrában, társadalomban. Hiszen van Kincsem Park, Nemzeti Vágta és „nemzeti lovas stratégia”, egy teljesen új, ha nem is előzmények nélküli, de megszakadt hagyomány. Amelyhez állami támogatás és ideológiai tartalmak társulnak: a vágta a múlt fényeit, a lovagi tornákat, nemzeti büszkeségünket, a magyarság mint lovasnép eszméjét akarja feléleszteni, megteremteni (idézek a Nemzeti Vágta célkitűzéseiből). Vajon a Kincsem című mai magyar dráma mindehhez viszonyul valahogyan? Legfeljebb jóváhagyólag. Erre a hagyományra, múlt és jelen kapcsolatára egyáltalán nem kérdez rá a darab.
A darabnak vannak erényei, de az előadásnak igen kevés. A dráma mindenesetre nagy tájékozottságot mutat a témában, történeti ismeretet, ami érdekes. Bár hogy mi izgatta a szerzőt, Bereményi Gézát, vagy milyen mai lehetőséget látott a témában, számomra megfejthetetlen. Amolyan történetmesélős, „jól megcsinált darab”, konfliktusokkal, nagy drámai fordulatokkal. Ám az író mindenesetre jobb darabot írt, mint amit meg tudott rendezni.
Mert az előadás nagyjából egy időutazás – de nem a téma szerinti 19. századba, hanem a színház múlt idejébe. Semmi nem emlékeztet arra, hogy kortárs időben színházban volnánk, minden olyan, mintha az elmúlt harminc-negyven évben nem változott volna semmi a színházban. Mindenki az „első jelentést” játssza el, nincsenek mélységek sehol. Kétséges esztétikájú háttérvetítések illusztrálnak. De, belátom, ez még tetszhet másoknak, még ha magam az ilyet nem is tartom kortárs színháznak, releváns művészetnek.
Végül nőábrázolása igencsak elszomorító: vagy ördögi kurva, vagy cseléd itt a nő. Nagyjából az ismert és elnyomó női panelek, a fennálló rossz rendszer jóváhagyása ez is. Bár ebben az előadásban a férfiak sem igen tudhatnak emberivé válni.
Thália Színház, április 12.
