A színházi szakma számára egyértelmű volt a felvetés: igen, kellene lennie olyan találkozónak, amelyen látni lehet, milyen sokféle a színház, milyen értékek, gondolatok, esztétikák léteznek a világban. Nem kétséges, mennyire megtermékenyítően hat egyetlen vendégjáték: 1972-ben látogatott Budapestre Peter Brook a Szentivánéji álommal, amit többen színházi fordulatnak neveznek. 1993-ban Dogyin Gaudeamusa hatott hasonlóan, 2001-ben Nekrosius Hamletje. Utóbbi kettő az Európai Színházi Unió fesztiválján szerepelt, amit Budapesten tartottak kétszer is (ennek a szövetségnek akkoriban a Katona volt a tagja, majd Zsámbéki Gábor az elnöke).
Kért és kapott
2005-ben, a vita megrendezésekor talán élt a remény, hogy egy ilyen fesztivál létrehozható. Igaz, senki sem vette magára a kezdeményezést, vagy azért, mert eleve reménytelennek tartotta annak az egy-két-háromszáz millió forintnak a megszerzését, vagy mert nem volt elég akarás.
Vagy azért, mert egyébként tényleg voltak apró fesztiválcsírák: a korábbi Tavaszi Fesztiválon rendszeresen szerepeltek színházi előadások, az azóta megszűnt vagy átalakult 'szi Fesztiválon pedig avantgárd munkák. Volt és nyomaiban még van a Kortárs Drámafesztivál, egy civil kezdeményezés, amit sosem vett komolyan magyar állami támogató, így nem is tudott megerősödni. Volt, majd eltűnt a kicsi, de minőségi Bárka Fesztivál. Ugyanakkor volt és virágzik a Trafó, amit valaki úgy jellemzett a vitán: a Trafó folyamatos fesztivál.
Kelet-Európában nincs még egy ország, ahol ne volna nemzetközi színházi találkozó. Ma is nehezen értelmezhető, hogy például akár Kolozsváron vagy Sepsiszentgyörgyön (utóbbi mindössze ötvenezres város) miért tud rendszeresen működni ilyen rendezvény (hogy Románia többi hasonló eseményéről ne is szóljunk), miközben Magyarországon nem. Számos országban a nemzeti fesztivál párhuzamosan működik a nemzetközivel, így a helyi színházi előadások szélesebb kontextusba kerülnek. Pécs, a POSZT lehetett volna ilyen platform, de egyetlen vezetője sem ambicionálta.
Többen a magyar bezárkózottságot, arroganciát látták a hiány mögött. Tény, hogy a mindenféle gyakorlati eredményt nélkülöző vita után egy civil szervezet ötletpályázatot hirdetett nemzetközi színházi fesztiválra. Pályázat nem érkezett be.
Közpénz vagy szponzor nélkül ilyen fesztivál sehol nem tud működni: a színház utaztatása, kontextualizálása - ebbe beleértendő a fordítástól kezdve a külföldi művek tényleges közvetítéséig minden - igen költséges, jegybevételből sosem finanszírozható mulatság. A rendszerváltás óta fenntartói szándék erre nem mutatkozott. Eddig.
A Nemzeti Színház akarta, és meg is tudta csinálni. Úgy is fogalmazhatnánk: színházi embernek sosem volt annyi meggyőző ereje a közpénzt adminisztráló fenntartóra. Nem kellett hozzá semmilyen szélesebb szakmai egyeztetés, még csak külön produkciós szervezet sem jött létre; Vidnyánszky kért és kapott. Így jön létre az első MITEM. (A Budapesti Tavaszi Fesztivál és a MITEM pénzügyi-szervezeti hátteréről lásd cikkünket: Visszahízott, Magyar Narancs, 2014. március 27. - a szerk.)
A fesztiválon számos érték látható, pontosabban nem látható értéktelenség, gagyi, rossz előadás. Létrejötte tehát egyértelműen üdvözlendő. Miközben születésének, saját célokra való felhasználásának módja és a reprezentált régió kizárólagossága legalábbis kétséges.
A sok állami pénzzel támogatott Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül így lehetett bemutatni 15 külföldi előadást 13 országból. A fesztivál alatt láthatóan sok a külföldi látogató, vendég, akik közül többen végig itt vannak a két hét alatt (bár kérdés, hogyan értik az előadásokat; az általam látottakon csak magyar felirat van). Vannak workshopok jelentős színházi alkotókkal, itt van Anatolij Vasziljev és kiváló színésze, Igor Jacko. Számos tematikus rendezvény szerepel a kínálatban (ezeken magyar színházi megszólalók alig akadnak).
Szimbolikus értelem
Fókuszban Kelet-Európa, a díszvendég Oroszország, négy előadással. Ez egyrészt érthető, a mostani Nemzetinek az orosz kötődései, kapcsolatai a legerősebbek, másrészt jelentős színházkultúráról van szó. További országok főleg a volt tagköztársaságok sorából kerülnek ki, de vannak kakukktojások (török, iraki darab, utóbbi nem jelentős produkció), sőt ebben a keleti blokkban kakukktojás a norvég nemzeti is. Nyugat-Európa nincs jelen, ahogy EU-ország is alig (román, bolgár, lett darab szerepel). Sok a nemzeti színház, az eredeti gondolat is a nemzeti színházak találkozója lett volna (így harangozták be tavaly). Mint ismeretes, Oroszországban nincs ilyen, Moszkvának és Szentpétervárnak is megvannak a maga "nemzeti" színházai.
Ez a régiós válogatás némi szakmai indoklásra szorulna, legalábbis jobb kommunikációra, a válogatói szempontok kifejtésére: miért a keleti blokk kizárólagossága? Ez így könnyen valami ideologikus és rossz szájízű, gettószerű keletiséget (vagy épp Nyugat-ellenességet) sugall, ahelyett, hogy párbeszédet kezdeményezne. Vagy az orosz színházi iskola továbbélésének bemutatásáról volna szó? Biztos-e, hogy a vasfüggönyön túl nem volt hatással? Nem szeretném azt hinni, hogy egy szélesebb politikai kontextushoz igazodik a program: irány Moszkva, háttal az EU-nak.
A budapesti Nemzetinek mindenesetre kiváló kapcsolatépítési lehetőség, a programban három saját darabbal szerepel (két Vidnyánszky-rendezés, egy Purcarete), valamint a debreceni színházból Gemza Péter darabja. Ez így magyar részről nemhogy sovány, de nyilván igazságtalan is. A Nemzeti úgy gondolja: ő szervezte meg, a maga hasznát nézi.
A MITEM általam látott darabjai viszont esztétikailag jól körvonalazhatók. Általában magas színvonalú, a lélektani realizmus helyett expresszív, szimbolikus képi és mozgásvilágokra épülő, gyakran erősen artisztikus, művészi világokat látni. Azt a stílust, ami Vidnyánszky esztétikai credója is. A darabok jelentős része a történetmeséléstől eltávolodó, önmagába zárt, autonóm színpadi rendszer. Nem radikális formák, nem avantgárd színházi újítások, hanem gyakran több évtizedes, erős, de számomra inkább konzervatívnak ható színpadi nyelv.
Elsősorban rendezői színházak ezek; sok fontos név most látogat el először Magyarországra: Fokin, Mogucsij, Dabija, Tuminas, Morfov. Bár a válogatók az idősebb és fiatal orosz nemzedék megmutatásáról beszélnek, a fiatal rendezők is (Mogucsij, Rizsakov) ötvenévesek. Látni néhány egészen lenyűgöző, az idősebb generációhoz tartozó színészt, főleg oroszokat.
A szentpétervári Valerij Fokin-előadás színpadi nyelvére is igaz, hogy nem mai, hanem két-három évtizedes színházi nyelv, ettől még értékes és hatni képes. A Zéró liturgia, Dosztojevszkij A játékos című kisregényének átirata akár politikus darabként is olvasható (bár talán épp ez az olvasat működhet legkevésbé idegen közegben). A mű a mindent felfaló játékszenvedélyt tematizálja. Fokin egy színpadi forgóra helyezte a fonott, magas karszékeket, olvasatában egy "nyugati" fürdőhely és a rulettasztal szimbolikusan azonos (a mű Roulettenburgban játszódik), a rulettasztalon pergő golyók pedig emberi lények. Ezeket az orosz értelmiségi figurákat megzabálja a játék, elveszítik önmagukat. Csodálatos benne a nagymama, Era Zigansina.
A bukaresti Nemzeti Színház Caragiale-adaptációja Alexandru Dabija rendezésében nagyszerű energiákat és expresszív, igazi román színházat mutat új tartalmakkal: a két elveszett, majd félreolvasott sorsjegy vicces történetéből lesújtó társadalomrajz keletkezik, a színpadon - a román színházban rendhagyó módon - cigányul beszélnek, zsidóznak, nőket vernek, mintha semmi sem változott volna a 19. század vége óta a társadalmi elnyomás tekintetében.
Friss és játékos szellemű, élvezetes és erős a bolgár Don Juan. A pétervári Alice, Andrej Mogucsij rendezése nagyszabású, melankolikus darab, amely a múltba révedés és a csodák lehetetlenségének művészi, képi, zenei felmutatása. A címszerepet a nagyszerű Alisza Frejndlih játssza (aki a Sztalkerben is szerepelt), a darab saját élettörténeteként is olvasható, tele-tele orosz referenciákkal. A pétervári színház idősebb színésznemzedéke irigylésre méltó.
Ugyanakkor ezek az artisztikus formák fáradtnak, réginek, kimódoltnak tűnnek, amikor nem telítődnek elég intenzív élettel. Némelyik sztár, például Rimas Tuminas túl későn érkezik Magyarországra: a litván Álarcosbál ugyan sok szépséget tartogat, de fáradt, ritmustalan (és abszolút követhetetlen feliratokkal ellátott) előadás, amiben a színházi gondolkodás eredetisége még látható, de az életerő kiveszett belőle.
Legyen folytatása, ahogy ígérik, akármi néven e nemzetközi színházi találkozónak. Legyen hozzá fenntartói akarás is, ne maradjon választási ígéret! De ez a nyitás ne legyen rögtön bezárkózás is!
Nemzeti Színház, március 26.-április 7.
