Tompa Andrea

Hogy mikor fog az ember gyanút, hogy nem pusztán jópofa színházi próbahelyzetet néz, hanem valami többet, nagyobbat markolót, nézője válogatja.

Ha nem ismernénk olyan irodalomrajongó kamaszt, aki utálja az iskoláját, a magyartanárát is eléggé, ráadásul - finoman szólva - küzdelmes viszonyban van a családjával, és József Attila vagy Thomas Mann jobb ismerőse, mint mindazok a nem létező barátok és ismerősök, akik nem veszik körül, tehát akinek az irodalomnál jobb menekülési útvonal a világból kifelé nincs is - ha nem ismernénk ilyen végtelenül magányos kamaszt, akinek irodalomrajongása oly ismerős nekünk is, azt hihetnénk, hogy Szabó Borbála csak úgy kifantáziált egy kamaszlányt a két macskájával, a könyveivel és a rossz családjával.

Amikor ma a fiatalokat, gyerekeket, középiskolásokat a holokauszt történetébe szeretnénk bevonni, az érzékenyítés volna a kulcsszó. Az eredeti képek, dokumentumok - holttesteket kotró gépek, felfoghatatlan halálgyárak, vagy a lezárt múltba, tehát "történelembe" helyezett elbeszélések - gyakran inkább elborzasztanak, elidegenítenek, lehetetlenné téve az érdeklődést, és főleg az átélést. A konkrét, átélhető emberi történetek, Anne Frank élete vagy az egyedi tárgyak, a kis teherautó, amelynek kis gazdája elpusztult, képesek jelen idővé formálni a távoli, megtörtént és lezártnak hitt történelmet. Nem így Az álomkommandó Szász János rendezésében a Pesti Színházban.

Ha a művészetben minden pillanat - írott sor, megszólaló hang, megrajzolt kép, mozduló test - valami soha nem látottat kínál, akkor csak ugyanazzal tudjuk befogadni, amivel az alkotó is megalkotta: a képzeletünkkel.

Nem lehet véletlen, hogy egy héten belül két színházi előadás is az "új földesúr" megérkezését és a régi világ pusztulását tematizálja, egyik egy kortárs szöveg, Mundruczó Kornél Demencia című darabja, másik egy Csehov-mű.

A társulat 15 éves, gyorsan felívelő röppályája alatt nemcsak megtanított minket, nézőket és kritikusokat saját nyelvére, stílusára, világára, egész művészi alkatára, de olyan közönséget épített maga köré, amely már szinte lehetetlenné teszi a bukást. (Amire pedig olykor szüksége volna egy alkotónak.)

A rendező Vidnyánszky Attila egy szépséget nem nélkülöző, de konfliktustalan, drámaiatlan mitologikus világot hoz színre, rendezői önmagához képest bátortalan értelmezéssel. Minden és mindenki túl jó és túl szép.

Ahogy a számunkra jelentős fotók is azok, amelyeket éppen nem látunk, de valahogy lényegükkel a szemünk előtt vannak, egy előadás is akkor válik igazán "láthatóvá", amikor már nincs ott, akkor derül ki, mi maradt a retinánkon, érzékeinkben, tudatunkban. Meglepő módon sok unalmas, akár fárasztó színházi előadás is válhat fontossá utólag, ahogy kihull belőlünk a (fizikai) unalom, és marad valami gondolat, felidézhető érzékiség, igazi tapasztalás. Ellenkező esetben nyomtalanul kihullott néhány óra az életünkből.

Az oroszok prűdek - mondjuk gyakran. Színpadaikon nem divat a meztelenkedés, irodalmukból hiányzik az erotikus költészet. Az orosz kultúra a szexről nem szokott, nem mer, nem tud közvetlenül beszélni.

Ha minden rendben megy, látni fogom, hogy milyen Moszkva 2042-ben. Valószínűleg nem hasonlít majd arra, amit Vlagyimir Vojnovics leír a Moszkva 2042 című könyvében.