Egyébként ki is, s milyen jól. A két macska Dezső és Frici névre hallgat, mint a Nyugat nagy K betűs írói.
A darab rendkívül ügyesen, csípős bölcsességgel és játékkal van összerakva. Egyfelől fiatal hősnőnk irodalmi szenvedélyei és megelevenedő macskái által, kik (saját) verset szavalni sem átallanak, s gazdájuk vigasztalására sietnek, ha kell. Másrészt hősnőnk nem túl boldogító - mondhatni, ronda és magányos - családja révén, mely üti-vágja őt, fittyet hány rá, hisz elvált szülők gyermeke, azaz a senkié. Mert nincsen neki apja se meg anyja se, ahogy hősnőnk saját szavaival adja vissza a műremeket, amelyből azért még megbuktatják. S megjelenik az irodalomtanítás démonnője is, aki nemcsak elvitatja hősnőnk irodalmi tudását, de szinte erotikusan rajong a nagy írókért, míg tanítványait utálja. A magyartanárnő szerint ugyanis a műveket elemezni kell, kielemezni, nem olvasni és szeretni és megismételni és főleg érezni, érezni, érezni! Mert azt bizony tudnak ezek a kamaszok. Az irodalomtankönyv nevű szörnyetegből pedig fel lehet olvasni igaz és szakszerű elemzéseket (milyen jó is lenne tudni, hogy reális tankönyv-e vagy írói fikció - utóbbinak ugyanis remek, előbbinek inkább fájdalom). De hát az ilyen elemzést a kamasz egy vállrándítással intézi el, hogy ne mondjuk azt: leszarja. Mert még Dezső és Frici sem tudna levizsgázni önmagából. Szuper nézni, ahogy Kosztolányi felel a Hajnali részegségből vagy Karinthy, akiről, fájdalom, a tankönyv csak keveset ír, hogyan viseli a gondolatot, hogy ő nem lett érettségi tétel. Versengésük a darabban is igen szórakoztató.
A magyartanár - kit történetesen Homonnainénak hívnak és Homonnai Katalin játssza - szintén leszarja, hogy a kamasz átélte-e a verset, tud-e vele azonosulni, ismeri-e az érzést, amit a Nagyok megfogalmaztak. Tanár néni ugyanis arra kíváncsi, mit érzett a költő. Nem arra, hogy mit érzett a gyerek. Hát ezért mondja Vekerdy Tamás: az iskola betegít. Bár a gyerek érzéseit még nem sikerült egészen eltiporni. Holott minden jól halad abba az irányba. Az iskola betegít, a család betegít. Erről szól a darab: az irodalomról, de főleg a magányról, ami elől elmenekülnénk az olvasás boldogtalan elefántcsonttornyába. A versek szeretetéről szól, az iskola és a szülők ostobaságairól. Ki-be forog a játék, realizmusból képzeletbe, szürreálisba, ahogy egy kamaszagyban.
Üdítően friss minden színpadi pillanat is: az írás eredetisége, humora, a színészi játék finomsága és közvetlensége, az egész est magától értetődő természetessége és... hogy így mondjam: szükségessége. Hasznos színház, brechti értelemben, nem csak szórakoztató. Irodalomszeretőknek egyenesen élményfürdő. Miközben olyan előadás, amire a tizenöt évest is vinni lehet: érteni, élvezni fogja, és magára ismer benne. Amolyan beavató előadás ez, hozzá feldolgozó foglalkozás járul, Vidovszky György rendező és egy drámapedagógus vezetésével. Nem óriási vállalás a mű és az előadás, hanem finom, saját céljait kiválóan beteljesítő munka.
Nagy ziccerszerep a két író, remek is benne Spilák Lajos és Nagypál Gábor, akárcsak a magyartanár Homonnai Katalin, az alkoholista pótapa, Tamási Zoltán és a teljesen figyelmetlen és kedves édesapa, Kardos Róbert. Mert akinek nincsen apja, annak sok van. De a (színházi) kulcs persze a kamasz lány: Nemes Anna olyan lányt játszik, aki egész lényével, egykedvűségével, színtelenségével, sutaságával, furcsa, magas és monoton (színházilag nem "jó") hangjával sugározza ezt a magányt; egyszóval nélküle mindez nem lehetne. Fiútestvére, akit Lovas Dániel alakít, már problematikusabb, túl általános jelenség. És kisebb baj azért van: az előadás lezáratlansága. A darab mintha nem tudná, hogyan érjen véget, és itt a családi/irodalmi szál összekötése is túl esetleges, a történet elvarratlan. Lehet, hogy a drámapedagógiai feldolgozás során elvarródik, de a befejezés ebben a formában inkább hiányérzetet szült.
Stúdió K, november 6.
