Színház

Csupán szkeleton

Macbeth/Anatómia - Maladype

  • Tompa Andrea
  • 2013. október 12.

Színház

Ahogy a számunkra jelentős fotók is azok, amelyeket éppen nem látunk, de valahogy lényegükkel a szemünk előtt vannak, egy előadás is akkor válik igazán "láthatóvá", amikor már nincs ott, akkor derül ki, mi maradt a retinánkon, érzékeinkben, tudatunkban. Meglepő módon sok unalmas, akár fárasztó színházi előadás is válhat fontossá utólag, ahogy kihull belőlünk a (fizikai) unalom, és marad valami gondolat, felidézhető érzékiség, igazi tapasztalás. Ellenkező esetben nyomtalanul kihullott néhány óra az életünkből.

Talán jobb lett volna utólag sem megtudnom, hogy a Maladype Színház társulata milyen szellemi erőfeszítést tett a Macbeth/Anatómia létrehozására, milyen próbafolyamat áll mögötte (éjszakai próbák egy olasz szellemvárosban, hegytető, kolostor). Talán ott, azon a helyszínen az előadás is megmentődik, feltöltődik képzeletünkkel a hely hatására, energiái felpörögnek; gyakori az ilyen. A Trafó azonban reménytelenül nagynak és megtölthetetlennek bizonyul (nem nézőkkel, azok még a lépcsőn is ülnek). A hosszú, zsúfolt, nézőt próbáló előadás így utólag is inkább a semmibe hullás felé tart, még ha néhány képe felidézhető is, és a kompozíció van annyira bonyolult, hogy kitelne belőle egy szakdolgozat.

A Macbeth számos más Shakespeare-darab mellett különösen alkalmas nemcsak a végtelen redukcióra, egyszereplőssé húzásra, de rituális színház is bőven készült - és ezek szerint készül - belőle. Ami annyit jelent: nem a darabbeli történetet fogják elmondani a színpadon, nem a jelen világunkra vagy a bármikori konkrét valóságra vonatkoztatható adaptációt kapunk, hanem önálló, magába záruló világot kutatnak ki belőle, saját jelrendszerrel, belső történésekkel.

A Maladype előadásai a forma erejével hatnak, már amikor. Ugyanakkor gyakran üres, formális darabok születnek náluk, különösen a nagy terekben. A saját kis közegéből kilépő színházi együttes teljesen elveszettnek, hangtalannak és hallhatatlannak bizonyul most a Trafóban - a színészek szavát nem érteni, sokszor mintha idegen nyelven beszélnének, s egy idő után le is mondok arról, hogy hegyezzem a fülem Szabó Lőrinc nehéz strófáira. Számosak a technikai malőrök is, amit ez a típusú rituális előadás nem enged meg (gerjednek a hangszórók, rosszak a fények).

A cím arra utal, hogy a lényegére redukált, röntgenszemekkel átvilágított darab mélyére fogunk pillantani. A színpadi látvány hozza létre ezt a metaforát (a díszlet a rendező, Balázs Zoltán munkája), sőt, ahogy egyre tovább nézem, feltárulnak a kompozíció elemei, a kínálkozó párhuzamok: a hatalmas díszlet hangszerteste, a háttér húrjai, a furcsa gitárok - melyek a szkeleton-, azaz csontvázgitárokból lettek tovább egyszerűsítve húrokra -, az egész színpadot meghatározó őslénycsontváz vagy a bábként mozgatott kis pálcikaember. A meztelen színészi testek is a "lényegre" való törekvés jegyében lépnek színre (egyébként okosan használt meztelenség ez), ahogy az élő, patkányt "jelentő" apró fekete rágcsálók is: az emberi benső állati, lényegi elemei, a bennünk lakó rossz metaforái. Ez a vizuális motívumrendszer akkor állna össze, ha a rendezői (nagyot) álmodásban valahogy a nézői befogadás lehetősége is benne volna, ha mindez a "hang és téboly" (idézet a Macbethből) valami jelentéssé alakulna bennünk, ha a rendező kissé figyelmesebben és talán nagyobb szeretettel fogná nézői kezeinket, vezetne saját világába, és nem bezárulna előttünk egymásra halmozott képeinek csodálatában. Tehát kommunikálna valahogy a nézővel. Minden egyes kép hatásra törekszik, de semmi sem beszél hozzám. Balázs Zoltán csontvázai némák, holtak maradnak. Így azon tűnődöm, vajon akinek nincs a fejében a véreskezű pár történetének szinopszisa, az mit kezd "Cawdor thánjával".

Az öt szereplőre csupaszított darab - vélhetően Balázs Zoltán dramaturgi munkája nyomán - sem olyan szellemi, sem olyan érzéki tartalmat nem tudott közvetíteni, ami bármit közölt volna az emberről, ami ezt az inkább kiagyalt, mint egy gondolatból, érzetből született formát feltöltötte volna. A szereplők közt alig van kapcsolat, az energiák szétgurulnak, nehezen araszolunk. A darabot hívhatnák III. Richárdnak vagy más Erzsébet-kori műnek - és hogy az általánosság szintjén marad, egy műnek bizony hibája.

A máskor, kis térben igézően erős Orosz Ákos is elvész Macbethként. Egyedül a nagyobb színpadhoz szokott, remek Petrik Andrea színpadra lépése hoz valamelyes múlékony áttörést, de énekelni vagy nem tud, vagy ebben az előadásban nem lehet. A zenei anyagot létrehozó, színészként is jelentős Szűcs Péter Pál mindvégig izgalmas, bár a technikai zűrökkel nem tud mit kezdeni. Lendváczky Zoltán és Tankó Erika azonban érthetetlen marad, bárhogy dolgoznának.

Ahogy az angol mondja: mindez pretentious, vagy ahogy a szótár fordítja: nagyratörő, nagyhangú, igényeket támasztó, hatásvadász, elbizakodott.

Trafó, szeptember 6.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.