Színház

Csupán szkeleton

Macbeth/Anatómia - Maladype

  • Tompa Andrea
  • 2013. október 12.

Színház

Ahogy a számunkra jelentős fotók is azok, amelyeket éppen nem látunk, de valahogy lényegükkel a szemünk előtt vannak, egy előadás is akkor válik igazán "láthatóvá", amikor már nincs ott, akkor derül ki, mi maradt a retinánkon, érzékeinkben, tudatunkban. Meglepő módon sok unalmas, akár fárasztó színházi előadás is válhat fontossá utólag, ahogy kihull belőlünk a (fizikai) unalom, és marad valami gondolat, felidézhető érzékiség, igazi tapasztalás. Ellenkező esetben nyomtalanul kihullott néhány óra az életünkből.

Talán jobb lett volna utólag sem megtudnom, hogy a Maladype Színház társulata milyen szellemi erőfeszítést tett a Macbeth/Anatómia létrehozására, milyen próbafolyamat áll mögötte (éjszakai próbák egy olasz szellemvárosban, hegytető, kolostor). Talán ott, azon a helyszínen az előadás is megmentődik, feltöltődik képzeletünkkel a hely hatására, energiái felpörögnek; gyakori az ilyen. A Trafó azonban reménytelenül nagynak és megtölthetetlennek bizonyul (nem nézőkkel, azok még a lépcsőn is ülnek). A hosszú, zsúfolt, nézőt próbáló előadás így utólag is inkább a semmibe hullás felé tart, még ha néhány képe felidézhető is, és a kompozíció van annyira bonyolult, hogy kitelne belőle egy szakdolgozat.

A Macbeth számos más Shakespeare-darab mellett különösen alkalmas nemcsak a végtelen redukcióra, egyszereplőssé húzásra, de rituális színház is bőven készült - és ezek szerint készül - belőle. Ami annyit jelent: nem a darabbeli történetet fogják elmondani a színpadon, nem a jelen világunkra vagy a bármikori konkrét valóságra vonatkoztatható adaptációt kapunk, hanem önálló, magába záruló világot kutatnak ki belőle, saját jelrendszerrel, belső történésekkel.

A Maladype előadásai a forma erejével hatnak, már amikor. Ugyanakkor gyakran üres, formális darabok születnek náluk, különösen a nagy terekben. A saját kis közegéből kilépő színházi együttes teljesen elveszettnek, hangtalannak és hallhatatlannak bizonyul most a Trafóban - a színészek szavát nem érteni, sokszor mintha idegen nyelven beszélnének, s egy idő után le is mondok arról, hogy hegyezzem a fülem Szabó Lőrinc nehéz strófáira. Számosak a technikai malőrök is, amit ez a típusú rituális előadás nem enged meg (gerjednek a hangszórók, rosszak a fények).

A cím arra utal, hogy a lényegére redukált, röntgenszemekkel átvilágított darab mélyére fogunk pillantani. A színpadi látvány hozza létre ezt a metaforát (a díszlet a rendező, Balázs Zoltán munkája), sőt, ahogy egyre tovább nézem, feltárulnak a kompozíció elemei, a kínálkozó párhuzamok: a hatalmas díszlet hangszerteste, a háttér húrjai, a furcsa gitárok - melyek a szkeleton-, azaz csontvázgitárokból lettek tovább egyszerűsítve húrokra -, az egész színpadot meghatározó őslénycsontváz vagy a bábként mozgatott kis pálcikaember. A meztelen színészi testek is a "lényegre" való törekvés jegyében lépnek színre (egyébként okosan használt meztelenség ez), ahogy az élő, patkányt "jelentő" apró fekete rágcsálók is: az emberi benső állati, lényegi elemei, a bennünk lakó rossz metaforái. Ez a vizuális motívumrendszer akkor állna össze, ha a rendezői (nagyot) álmodásban valahogy a nézői befogadás lehetősége is benne volna, ha mindez a "hang és téboly" (idézet a Macbethből) valami jelentéssé alakulna bennünk, ha a rendező kissé figyelmesebben és talán nagyobb szeretettel fogná nézői kezeinket, vezetne saját világába, és nem bezárulna előttünk egymásra halmozott képeinek csodálatában. Tehát kommunikálna valahogy a nézővel. Minden egyes kép hatásra törekszik, de semmi sem beszél hozzám. Balázs Zoltán csontvázai némák, holtak maradnak. Így azon tűnődöm, vajon akinek nincs a fejében a véreskezű pár történetének szinopszisa, az mit kezd "Cawdor thánjával".

Az öt szereplőre csupaszított darab - vélhetően Balázs Zoltán dramaturgi munkája nyomán - sem olyan szellemi, sem olyan érzéki tartalmat nem tudott közvetíteni, ami bármit közölt volna az emberről, ami ezt az inkább kiagyalt, mint egy gondolatból, érzetből született formát feltöltötte volna. A szereplők közt alig van kapcsolat, az energiák szétgurulnak, nehezen araszolunk. A darabot hívhatnák III. Richárdnak vagy más Erzsébet-kori műnek - és hogy az általánosság szintjén marad, egy műnek bizony hibája.

A máskor, kis térben igézően erős Orosz Ákos is elvész Macbethként. Egyedül a nagyobb színpadhoz szokott, remek Petrik Andrea színpadra lépése hoz valamelyes múlékony áttörést, de énekelni vagy nem tud, vagy ebben az előadásban nem lehet. A zenei anyagot létrehozó, színészként is jelentős Szűcs Péter Pál mindvégig izgalmas, bár a technikai zűrökkel nem tud mit kezdeni. Lendváczky Zoltán és Tankó Erika azonban érthetetlen marad, bárhogy dolgoznának.

Ahogy az angol mondja: mindez pretentious, vagy ahogy a szótár fordítja: nagyratörő, nagyhangú, igényeket támasztó, hatásvadász, elbizakodott.

Trafó, szeptember 6.

Figyelmébe ajánljuk

Post mortem

Az egész világot megrázó szörnyűségeknél gyakran előkerül a tettes ízlése – nem akarjuk elhinni, hogy egy átlagos ember is követhet el borzalmas dolgokat, keressük a furcsaságokat, az előjeleket, amelyeknek gyanúsnak kellett volna lenniük.

A szellemek ereje

  • - turcsányi -

Johnny Lobónak nehéz élete volt. Már a háború korai szakaszában megjárta Vietnamot, s hazatérve polgárjogi harcosnak állt; az indiánok jogaiért küzdött. 

A messzi káosz

„Mi ez az utazás nevű dolog? Miért nem hagyjuk abba idővel? Hát sosem nő be a fejünk lágya?” – tette fel ezt a három költői kérdést a szerző 2014-ben, utazós blogjának utolsó bejegyzésében.

Egy macska, egy lótusz

Egyiptommal és a fáraókkal krimitől a sorsjegyen át egészen a bútordarabokig bármit el lehetett adni már 100–150 évvel ezelőtt is. Az egyiptománia kutatása viszonylag fiatal terület, általában egyiptológusok vagy régészek, történészek foglalkoznak a témával, mellékprojektként. A fogalomba bármely egyiptomi motívum felhasználása beletartozik úgy is, hogy a kontextus teljesen független az egyiptomi kultúrától.

Kapupánik

A mai fiatalok már nem tudják mi az élet, se háborújuk, se békéjük, kapálni se tudnak, csak ülnek a számítógép előtt. Gyenge, menekülő generációt szült a korábbiak feszített, izzadságos munkája, elkényeztették őket. Az ilyenekből nem lesznek ’56-os hősök.

Futott két kört

A békemisszió a béke ügyét sajnos, és reméljük egyelőre, nem vitte mérhetően előre utolsó, múlt heti bejelentkezésünk óta, pedig azóta Kijiv, Moszkva és Hszi Csin-ping után Washingtont és az akkor még ép fülű Trump elnökjelölt urat is megjárta Orbán Viktor.

Visszacsatolás

Amikor Antall József a választási sikerének valahai eufóriájában azt találta mondani, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke szeretne lenni, nagyot dobbant a nemzeti szű, vagy lélek. Hogy pontosan mire gondolt a felhevült költő, azt éppenséggel soha nem fogjuk megtudni.

„Mit írtál, szakácskönyvet?”

Bár már négy kötetet jegyez – egy beszélgetőkönyvet és több színpadi adaptációt –, még mindig zavarba ejti, ha írónak nevezik. Az Örkény Színház színészével a legújabb novelláskötete, a Kevert kapcsán így elsősorban az írásról beszélgettünk.

Zsákban futás a pálya mellett

Csák János helyét vette át az európai parlamenti és önkormányzati választás másnapján. Nem a lehengerlő víziók embere, inkább igyekvő háttérmunkás. Kérdés, hogy ez mennyi ideig lesz elég az életben maradáshoz.

„Egy dobásunk van”

Még a legpesszimistább várakozásokat is alulmúlta a 2017-ben nagy lendülettel indult párt szereplése az idei júniusi választásokon. Tompos Márton 3,7 százalékos pártot vesz át, ígérete szerint valami teljesen újat fognak kipróbálni.

Sarkadi utca, Berlin

Egy egész utcát uralt Berlinben az a prostituáltakat dolgoztató Békés megyei banda, amelynek tagjait emberkereskedelem miatt ítélte súlyos fegyházbüntetésre és vagyonelkobzásra a Gyulai Törvényszék.