Nincs ma arról színházi tudás, hogyan kellene eljátszani egy Tamási-darabot, és hogy egyáltalán kell-e. Az a hagyomány, ami a darabok születésekor, a 1930-as évek közepén a Nemzeti Színházban kialakult - székely ruhában, festett piros karikával az arcon, a székely egzotikum színrevitelével -, biztos folytathatatlan. Egy kritikus feljegyezte, hogy az előadásszünetekben a szellőzőrendszeren keresztül fenyőillatot fújtak be a terembe. Ez a sosem volt székely világ, az inkább népszínműveket idéző mese a revízió hatása alatt élő Magyarország vágyát fejezte ki a már elérhetetlen, csak álmaiban élő mesebeli Erdélyország iránt. A szerző meglehetősen elégedetlen volt ezekkel az interpretációkkal. Tamási színpadi befogadását kétszeresen is hátráltatta egyrészt erdélyi volta (színházi emberek ma sem tudnak öt erdélyi drámaírót felsorolni), másrészt saját, a korabeli drámai fősodortól eltérő stílusa, a Budapesten csodált, de idegennek ható nyelvezete, darabjainak a rövid életű és ismeretlen, a szimbolizmusból kinőtt erdélyi "kék madár" stílushoz való kötődése. Kortársai is értetlenkedtek. Irodalmi, főleg színházi újraértését egy alig ismert, bár jelentős kötet, a Színház és rítus című kiadvány kísérelte meg az ezredfordulón. Ekkor született a magyar színházban az egyetlen előadás, amely újraértelmezésre vállalkozott és sikerrel is járt: Sepsiszentgyörgyön Bocsárdi László rendezésében A csoda, az Énekes madár átirata. Sokan vallják: más irányt vehetett volna a magyar dráma útja, ha arra indul el, amerre Tamási elveszettnek hitt darabja, az Ősvigasztalás tartott.
Vitéz lélek című példázatát (ez a műfaji megjelölése is) 1940-ben írta egy novellája átdolgozásával, és mindkét Nemzeti, a budapesti és a kolozsvári is nyomban műsorra tűzte. A darabot aktuálisnak érezhették, bár aktualitása metaforikus történetbe ágyazott. A történelmi pillanat szimbolikus: Észak-Erdély "visszatérése" után az újrakezdésről szóló emberi példázat, az emberi tisztesség és hit ereje, a házépítés gesztusa, sőt még a boldog vég is értelmezhető és főleg reménykeltő volt. A kolozsvári bemutató a szerzőnek jobban tetszett: darabosabb volt, de őszintébb, és talán a Tamási-nyelv is természetesebbnek hatott. De a példázat műfaja már a kortársak számára is túl "sima" volt, kevéssé dramatikus, a boldog vég kidolgozatlan. Sokan úgy érezték, hogy az eszme legyűrte a színházat, a drámát. "Színház ez?" - hangzott a bemutatón a kritikus Schöpflin Aladár azóta szállóigévé lett kérdése.
A faluban az idealista hős egyetlen szamárral hirdeti meg az újrakezdés programját, melyet a falu elutasít. Krisztusi párhuzamok bontakoznak ki, a hős egy pusztán lélekben létező (elhalt) menyasszonyt vesz el, majd a darab végén eljut az evilágba: rátalál szerelmére, felépül a ház, és az újrakezdés beteljesül, sőt saját közegének megváltását is ígéri a darab.
| ||
Az új vezetésű Nemzeti - az újrakezdés gondolata által megigézve - azt az utat járja, ami egyedül járható a Tamási-daraboknál: a rituális színházét. A rendező Vidnyánszky Attila egy szépséget nem nélkülöző, de konfliktustalan, drámaiatlan mitologikus világot hoz színre, rendezői önmagához képest bátortalan értelmezéssel. Minden és mindenki túl jó és túl szép. Vidnyánszky korábban saját darabok írásával, erősen felforgatott dramaturgiákkal, sokkal borzoltabb, vadabb előadásokkal tudta megmutatni legjobb tudását. Itt most túl sok a szöveg az ő színházához, túlságosan ragaszkodik a drámához, ahelyett, hogy élesebb eszközökkel nyúlna hozzá. A nyelvet - bármennyire is elbűvölne, legalábbis engem - talán a színészek tudásához kellett volna igazítani.
Pedig konfliktusra volna ok: a hős küzdelme a közegével, amely őt is, szamarát is el akarja veszejteni; az egyes alakok (nem kis) bűnei: a lányába szerelmes apa, majd a lopott gyermekkel szembeni bűnök; egy elhalt gyermek rögeszméje egy másik apánál. Az emberi rossz azonban láthatatlan. A szépség, az erény, a hit nemigen áll szemben semmivel - így válik súlytalanná, színpadilag unalmassá. Pedig Balla Péter közege rossz, elnyomó, és Tamási gyakran írt a gonosz, kisszerű faluról és lakóiról. Éppen ezért az első felvonás a legproblematikusabb: a hős és a falu lakói közt nincs semmiféle drámai feszültség. Milyen (leendő) Krisztus az, aki barátságos közeggel mérkőzik? Hogy lesz itt megváltás? Nemcsak a Tamási-közeg, de a nép és humora, nyelvezete sem tud megszólalni. Nincs izzás, ami betöltené a színpadot. Csak Trill Zsolt hősalakítása bírja a drámai terhet vinni, benne valóban ég a tűz. Az ő szájában (egyedül az övében) él meg a Tamási-nyelv a maga hajlításaival, diftongusaival, beszéde tempója, egész lénye képes azt közvetíteni, amit Vidnyánszky Tamásiban megtalált, megszeretett. Ő tényleg más, mint a többiek. Trillben megvan a Megváltó ereje, dühe és makacssága, az őt körülvevő világ azonban egy kedélyes, olykor népszínműves, erőtlen világ.
Reviczky Gábor ismert eszköztárral mond humorosakat. Rendkívül sápadt Mécs Károly, aki szerepe szerint súlyos drámát hordozna, de ebből távoli páholyomba semmi sem sugárzik (talán ilyen lehetett az egykori "nemzetis" játékstílus: monoton, deklamáló, mozdulatlan). A népszínműves ízeket hozó Tóth Auguszta nem tűnik viccesnek. Martinovics Dorinának van ereje és szilajsága, kiszámíthatatlan játéka izgalmas, ám a szöveg sehogy sem hangzik magától értetődőnek a szájából. A második és harmadik felvonásban a páros jelenetek erőteljesebbek, különösen Horváth Lajos Ottó érti Vidnyánszky nyelvét a maga fizikai-energetikai értelmében.
Kivételes viszont a díszletvilág, Olekszandr Bilozub munkája, ami képes azt az erőt sugározni, amit Trill tud, és az egész darab tudhatna, ha vadabbra és nem ilyen simára volna szabva: a kezdetben felfüggesztett gerendák, mint az emberi idealizmus, nem-a-földön-járás szimbólumai; a sűrű erdővé, a lány börtönévé váló fák a második felvonásban, végül a földön rögzített hófehér ház alapjai - vagyis a megérkezés helye.
És az a boldog vég! Az utolsó jelenetet Tamási is a deus ex machinára bízta, de Vidnyánszkynál még simább a befejezés. A várva várt katarzis külsőségeiben ott lehetne, mindenki hófehérben, zúg az orgona, és boldogok a szerelmesek. De megtisztulni nincs mitől: szennynek itt nyoma sincs.
Hogy ilyen konfliktustalanná vált az új Nemzeti bemutatkozása, az nem csak értelmezési kérdés, azt talán egyfajta megfelelési vágy is alakította: itt most az emberi jónak kell mindenáron megmutatkoznia. Mindannyian ezt szeretnénk. Csak az oda vezető út is legyen hihető.
Nemzeti Színház, szeptember 29.
